Egy Derby, és ami mögötte van
A milánói tudósítónk képes beszámolója
A Focivilág című újságban bukkantam rá a hirdetésre, melyben ez állt: „Autóbuszos utat szerveznek a március 3–i Milan-Internazionale mérkőzésre”. Mivel kilenc éve várok arra, hogy lássam kedvenc csapatomat, rögtön jelentkeztem. Felhívtam egy barátomat, aki szintén nem gondolkodott sokat, és elfogadta a „meghívásomat”. Ezután már csak kedvenc internetes fórumomban kellett közzétennem a nagy hírt, ennek hatására egy újabb szurkolótársam döntött úgy, hogy belevág.
Március 1-jén, pénteken délután indultunk el Nyíregyházáról. Hárman voltunk,(Laci, Jani és jómagam) mindannyian Inter-szurkolók. Este 8 órára kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros-térre, ahol egy szálloda elé volt megbeszélve a találkozó. Már 7 óra körül a helyszínen voltunk, de nem kellett túl sokat várnunk, hiszen jóval korábban megérkezett a busz. Kölcsönös bemutatkozás után elfoglaltuk a helyünket, majd beszélgetésbe elegyedtünk a már ott lévő útitársakkal. A főszervező, a szegedi Bori Zoltán(aki civilben tanár), tagja a Milan egyik szurkolói csoportjának, a Brigate Rossonerinek (ennek köszönhetően tud jegyeket szerezni). Régóta, évente többször szervez utakat a Milan meccseire. Szintén Szegedről jött még két interes, akikkel hamar barátságba kerültünk. Természetesen voltak piros-fekete drukkerek is, de róluk majd később.
Az első meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy egy lány is jön velünk (Milan szurkoló, akinek nem is ez volt az első útja). Utoljára egy háromfős társaság futott be (egy 12 éves kissrác, a papája és egy barátjuk), így már csak egy hely maradt üresen. Székesfehérváron át, Körmend felé vettük az irányt, ahol felvettük az utolsó csatlakozót. Már meg sem lepődtünk, hiszen egy újabb hölggyel bővült a létszám. Így összesen 18-an vettük célba Milánót (8 Milan-, 5 Inter szurkoló, három fociszerető (egyébként Juvés), és a két sofőr, akik nem szeretik a futballt).
A határ felé közeledve egyre emelkedett a hangulat, köszönhetően a hátul ülő, két üveg borral „feltöltött”, meglehetősen jókedvű Milan-fanatikusoknak (később kiderült, hogy alkohol nélkül is ugyanolyan poénokra képesek). Természetesen szinte csak fociról beszélgettünk, elsősorban a heti kupameccsek jelentették a fő témát. (Igencsak csodálkoztunk, hogy a legfiatalabb útitárs mennyire otthon van dolgokban, hiszen a világbajnokságoktól kezdve, a Chievón át George Bestig mindenhez hozzá tudott szólni.) Közben Tibi, az egyik „boros”, Pisont Istvánnal a Hapoel Tel-Aviv játékosával beszélt telefonon, aki jegyeket szerzett neki a Milan elleni Uefa-kupa meccsre. Barátjával Zolival, egy Orosháza melletti kis faluból, Gádorosról érkeztek, amelynek csapatában egyébként négy Pisont is játszik.
Első olaszországi megállónkon (Ausztriát gyakorlatilag átaludtuk) rögtön az aznapi újságokat néztük, Nóra pedig gazdagabb lett egy nagyon szép Milan-naptárral. A következő pihenő Verona volt, ahol mintegy három órás városnézés következett. Láttuk többek között az erkélyt, ahol Rómeó és Júlia híres jelenete játszódott. A város egyébként nagyon szép, igazi olasz hanglatú, mindenkinek tetszett. Mire elindultunk Bergamo felé a szállásra, már elég fáradtak voltunk, hiszen ekkor mintegy 15 óra út volt mögöttünk. Délután három óra tájban érkeztünk meg Ponte San Pietroba, egy katolikus iskola kollégiumába. Ahogy voltunk, ruhástól ledőltünk aludni, csak estefelé ébredtünk fel.
Célba vettünk egy hangulatos kis éttermet, ahol természetesen spagettit, illetve tésztákat ettünk (Jani és Laci még nyulat is). Vacsora után, mivel egyedül a mi szobánkban nem volt tévé, az esti meccsnézés elmaradt, így rögtön nyugovóra tértünk.(Néhányan hajnalban felkeltek megnézni a Forma 1-es futamot). Vasárnap reggel kilenc óra körül indultunk el Milánó felé. Ekkor már, az addig sem kevés zrikálások száma megnőtt, hiszen közeledett a meccs időpontja. Egyik tábor sem örült, mikor megtudtuk, hogy a játékvezető Collina lesz. Különösen az Inter-szurkolók körében lett úrrá az aggodalom, hiszen a legutóbbi két, számunkra igen rossz emlékű derbit ő vezette. Körülbelül másfél óra múlva érkeztünk meg a városba. Legnagyobb örömünkre egy pillanatra még a San Sirót is lehetett látni. A Sforza-kastély melletti parkolóban álltunk meg. Mivel csak 17 órára kellett visszajönni, így mindenki ment, amerre látott. Mi hárman elsőként a dóm felé vettük az irányt. Jani (aki már nem először járt Milánóban, hiszen volt szerencséje eljutni az őszi derbire is) és egy térkép segítségével igen hamar odataláltunk. A székesegyház elképesztő látványt nyújtott mind kívülről, mind belülről egyaránt. Meg is jegyeztem: ha nem lenne ma a meccs, ezért már megérte eljönni. A dóm után az operaház, a Scala felé indultunk. Elég egyszerű épület, ha nem lett volna kiírva, talán észre sem vettük volna…
Ezután órák hosszat sétáltunk a városban, ahol már egyre jobban lehetett érezni, hogy itt ma este derbi lesz. (A két lány is igencsak a derbi lázában égett, hiszen villamossal elmentek a „Milan Point”-ba, ahol a pénztárcától kezdve, a póthajon át, az ülőpárnáig sok mindent vásároltak De a fiúk sem akartak lemaradni, Tibi például egy Marco Van Basten góljaiból összeállított videokazettát vett). Egyre több Inter- illetve Milan sálas, embert lehetett látni. A magyar szurkolói magatartáshoz szokott szemünknek hihetetlen volt, amit láttunk. A sétálóutcákon együtt beszélgettek, kávézgattak a rivális csapatok hívei. A sportszerüzletekbe is nyugodtan be lehetett menni anélkül, hogy bármiféle félelemérzet lett volna bennünk, akár piros, akár kék színekben pompáztunk. Rendőrt is alig lehetett látni. Jellemző, hogy a legnagyobb „összetűzés” az volt, amikor két, egyenként kb. 10 fős, kisgyerekekből (!) álló csoport állt szemben egymással, s saját csapatuk dalait énekelve hangoskodtak.
Visszaérve a buszhoz, sajnos egy szomorú esemény kicsit rontott a hangulatunkon. Történt ugyanis, hogy egy, szintén a derbire érkező magyar csoport (akiknek ugyanúgy Bori Zoltán szerzett jegyet), Udinétől nem messze karambolozott. Szerencsére az ijedtségen kívül semmi bajuk nem esett. Jármű híján így a mi buszunkba zsúfolódtak Körülbelül fél hat tájban érkeztünk meg a stadionhoz. Ekkor kaptuk meg a jegyeket. A főszervező figyelmeztette az Inter szurkolókat, hogy mivel a déli kanyarnál (vagyis a Milan-tábornál) vagyunk, ezért tanácsos minden kék-fekete cuccot inkább eltűntetni. Mikor kiszálltunk a buszból, és befordultunk a sarkon, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanis megpillantottam álmaim stadionját. Egész életemben erre vártam, és most itt vagyok. Ráadásul még előttünk volt a 250. milánói városi rangadó…
Ekkor már legalább 7-8000 ember volt azon a környéken, ráadásul mind Rossoneri. Itt láttuk valószínűleg az egyetlen „balhét”: állítólag egy igen bátor és merész Inter-drukker kifeszítette a sálát a bejutásra váró több ezer Milan hívő előtt. S, hogy mi történt? Nos, akár hiszik akár nem, nem rontottak neki és verték össze, hanem egy kis pfujolás után rágyújtottak egy Milant éltető nótára…
Ezután tanakodni kezdtünk, hiszen nem tudtuk eldönteni, hogy mikor vásároljunk az itt lévő majd’ egy tucat árustól. Mivel a Milan volt a pályaválasztó, ezért a hivatalos Inter ajándékbolt sajnos nem volt nyitva, így meg kellett elégednünk a „kevésbé eredeti” dolgokkal. Igen ám, de ahogy azt már korábban említettem, nem nagyon volt tanácsos kék-fekete színben mászkálni, ezért a vásárlást elhalasztottuk. Érdekesség, hogy míg a stadiontól kicsit messzebb csak „bóvlit” lehetett venni, addig közvetlen az aréna mellett, voltak eredeti Milanos ajándékok, persze sokkal drágábban.
Mielőtt megnéztük volna a várva-várt múzeumot, fényképezőgép, illetve videokamera segítségével megörökítettük ezt a felejthetetlen pillanatot. Szinte mindenki lefotóztatta magát.
A közös Internazionale-AC Milan múzeumba öt euro volt a beugró. Itt volt található az Inter hivatalos ajándékboltja, ami ugye zárva tartott. Azonban a többi látnivaló kárpótolt mindenkit. Láthattuk a két csapat által elhódított BEK-, UEFA-,illetve Világkupa trófeákat, régi mezeket, cipőket, jelvényeket, zászlókat, stb. Volt például „egy” olyan Roberto Baggio mez, amely úgy volt összehajtva, hogy egyik fele (a „Ba” és egy 1-es) piros-fekete csíkos volt, míg a másik fele (a „ggio” és egy 0) kék-fekete.
Az idősebb generáció tagjai között nem véletlen, hogy a mai napig tartja magát az a mondás, hogy “Az egész világot mi tanítottuk meg focizni.” A magyar játékosokkal kapcsolatban a teljesség kedvéért megemlíthetjük, hogy az 1947/48-as szezonban 2 meccsen Garay Tibor is játszott az Interben. Az Olaszok szerint egy kimondhatatlan nevű városból érkezett: Szegedről. Ugyanekkor érkezett a klubhoz Szegedi Miklós (neki a neve volt kimondhatatlan), aki két szezonon keresztül volt tagja a csapatnak, de sajnos ő már román állampolgárként. 17 meccsen 3 gólig jutott, és később (1950/51) a Barcelona játékosaként tűnt fel. A II. világháború utáni évekről szóló részben lesz még majd szó egy magyar származású játékosról, Nyers Istvánról.
A legnagyobb meglepetést azonban se nem ez, se nem a dedikált, bekeretezett mezek okozták, hanem egy régi, Nemzeti Sportos (!) újságcikk, egy Vasas-Inter, és egy Inter-Újpest mérkőzésről. (természetesen ezt is megörökítettük).A múzeum után aztán elindultunk fel a lelátóra.(azt már meg sem kell említeni, hogy a két csapat drukkerei, gyakorlatilag együtt mentek, sőt még a mellékhelyiséget is együtt használták…). Mikor felértünk a második szintre, és megpillantottuk a „szent gyepet”, azt a látványt nem fogjuk egyhamar elfelejteni.
A Giuseppe Meazza- stadion egész egyszerűen fantasztikus! Igaz, hogy még „csak” mintegy 15 000 ember lehetett a stadionban, de hát még több mint két és fél óra volt a kezdésig… Már ekkor gyakorlatilag megtelt a két ultracsoport kapuk mögötti szektora, akik lázasan készültek a koreográfiákra. A hangulat is remek volt, hiszen a két tábor egymás nótáira felelve óriási hangzavart csapott. A drapériák már majdnem mind ki voltak függesztve, igaz a viccesebb lepedőket későbbre tartogatták. A fotózást természetesen itt sem hagytuk abba.Az első komolyabb „hangrobbanás” akkor rázta meg a San Sirót (legalább is az egyik felét), amikor az Inter játékosai közül néhányan (Ventola, Cordoba, Recoba, Materazzi,Di Biagio, Toldo) öltönyben kijöttek a pályára. A szurkolók mindegyiküket egy külön hozzájuk írt nótával köszöntötték (pl.:” Ivan Cordoba, sálálálálá…”), amire a épp megénekelt kedvenc integetéssel felelt. A Milanból egyedül Contra dugta ki az orrát, de csak rövid ideig. Közben a különféle árusok sorra kezdték járni a nézőteret. Az egyik fekete bőrű srác például pólókat, a másik kiváló minőségű fényképeket árult (darabja 2 euro volt). Közülünk majdnem mindenki vett, elsősorban a csapatot ábrázoló fotók voltak népszerűek. ár csak egy óra volt a kezdésig, amikor kijött az első (később kiderült: az utolsó) Milan játékos melegíteni. A kapus, Christian Abbiati volt az, aki kapusedzőjével, valamint taps és füttyszó kíséretében érkezett.Nem kellett sokat várni a másik félre sem, tőlük azonban mindenki jelen volt. Az Inter-kanyar ekkor igencsak beleerősített, már ami hangerőt illeti. Mivel közvetlenül a Nerazzurrik tábora mellett ültünk, tanúsíthatom, hogy néha még a saját hangomat sem hallottam (később ez csak fokozódott) Fokozatosan telt meg a stadion, körülbelül fél órával a kezdő sípszó előtt gyakorlatilag már telt ház volt. Az előttünk ülő, füves cigit szívó nézőknek hála, még az illat is kellemes volt…(Zoliék elmondása szerint mögöttük hollandok művelték ugyanezt) Pár perc elteltével szem- és fültanúi lehettünk a sportszerűségnek és az együttérzésnek. A Milan-kanyarban kifeszítettek egy lepedőt, amin ez állt: „Luca! Ne halj meg, visszavárunk!” – utalva ezzel, a néhány nappal korábban szerencsétlen balesetet szenvedő, azóta is válságos állapotban lévő Inter szurkolóra. Ekkor abbamaradt a füttykoncert, és egymás pocskondiázása, és az egész stadion felállva tapsolt.
20 óra 25 perc környékén jöttek ki a csapatok az öltözőből. Előtte nem sokkal történt meg a két gárda bemutatása. A szpíker bemondta a játékos nevét, mezszámát, a kivetítőn megjelent az arcképe is. Minden focista nevének elhangzása után egyik oldalon ollézás, a másikon füttyszó hallatszott. A legnagyobb tapsot és ordítást Andrij Sevcsenko kapta. (Egyébként hihetetlen, hogy az ukrán csatár mennyire népszerű: aki Milan mezt viselt, azon majdnem mindegyiken „Sev” neve virított, továbbá rengeteg ukrán, és Sevcsenko zászló is volt).
A két csapat összeállítása így festett:
Abbiati – Contra, R. Junior, Costacurta, Chamot – Gattuso, Albertini, Kaladze – R. Costa – Sevcsenko, J. Mari Toldo – Zanetti, Cordoba, Materazzi, Gresko – Seedorf, Zanetti, Di Biagio, Recoba – Ventola, Vieri
Emitt kimaradt tehát Serginho, aki a tavalyi két meccsen összesen öt gólpasszt adott, amott pedig Sergio Conceicao, aki helyett az utolsó pillanatban Seedorf került be.
Mielőtt útjára indult volna a labda, a két szurkolótábor végre bemutatta az élőképeit. A Milané volt a szebb, az Interé a viccesebb. A déli kanyarnál helyet foglaló „hazaiak” egy piros-fekete színcsíkkal körülvett hatalmas csillagot alakítottak ki, alulról egy óriási „Forza Milan” felirattal megspékelve. Az északi kanyarnál székelő „vendégek” élőképe pedig így festett: három nagy zöld kígyó „kezében” egy leszakított, véres ördögfej, alul egy felirattal. Voltak persze poénos drapériák is, például: „Serie B”, a Milannak címezve, valamint egy „+11”, utalva a két csapat közötti pontkülönbségre. A másik oldal sem akart lemaradni, ők egy sokat kifejező „0-6”-os zászlót lengettek, emlékeztetve az ellenfelet a tavalyi végeredményre.
Mielőtt elkezdődött volna a mérkőzés, a szombaton elhunyt Chievo játékos, Jason Mayelé emlékére egy perces gyászszünet volt. Az első helyzet az Inter előtt adódott, ám Recoba szabadrúgását Abbiati védte. Néhány perc elteltével a Milan válaszolt, ám Contra beadása után José Mari ajtó-ablak helyzetben az oldalhálóba fejelt. A piros-feketék irányították a játékot, ám Sevcsenko révén csak egy igazi helyzetet tudtak kialakítani. Igaz, az Inter még ennyit sem, bár mezőnyben produkáltak szép dolgokat.
A második félidőt egy csodálatos görögtüzes bemutató vezette be. A Milan szektorban több tucatot is meggyújtottak, aminek hatására olyan világos lett, mintha még egy villanyt felkapcsoltak volna. A fényképezőgépek ekkor újra működésbe léptek. Az 58.percben talpra ugrott az aréna Ancelotti csapatának szurkoló része, ám ordításuk csakhamar fülsüketítő füttyszóba csapott át, miután Collina les miatt érvénytelenítette Sevcsenko találatát. Jellemző volt egyébként, hogy a szurkolók milyen vegyesen ültek: előttünk Milan szimpatizánsok, mellettünk egy szintén Milan bérletes család, mögöttünk pedig az Interért szorító japánok (!) foglaltak helyet. (ők egyébként állandóan „közvetítették” a meccset, mindig mondták kinél van a labda). Az első igazi Inter helyzet Christian Vieri előtt adódott, ám a válogatott csatár Seedorf beadása után kicsivel fölé lőtt. Sevcsenko ezután kihagyta a második félidő legnagyobb helyzetét, igaz ehhez Toldo bravúrja is kellett.
A találkozó vége felé közeledve már Hector Cúper csapata vette át az irányítást, ami a 77.percben érett góllá: Di Biagio ívelt a 16-osra, Ventola elengedte Vierinek, aki visszafejelte a labdát a fiatal csatár elé, ő pedig középre lőtt, a labda Abbiati kezéről pontosan Vieri elé pattant, aki combbal közelről a hálóba tessékelte a labdát. A Bobo becenevű támadó nem fogta vissza magát, már ami az ünneplést illeti. A mezét pörgetve szaladt végig az Interesek előtt, nyomában a többiekkel.(Ez legalábbis azután derült ki számomra miután otthon megtekintettem a meccs videofelvételét, mivel az előttem talpon lévő nézőknek köszönhetően gyakorlatilag semmit nem láttam) Az Inter tábor hangorkánja ekkor alighanem elérte a maximumot, majd újabb görögtüzek gyúltak A hátralévő időben már csak egy Cristiano Zanetti kapufa jelentett eseményt. Mikor Collina lefújta ezt a felejthetetlen hangulatú derbit, megkezdődött a fesztivál. Az Inter játékosok egymást ölelgetve ünnepeltek, a szurkolók ugráltak, énekeltek. A nálunk is ismert „Ki nem ugrál az…” kezdetű nóta volt a legnépszerűbb. A Milanosok csendben tudomásul vették a vereséget, egy-két repülő ülőpárnán kívül semmi komoly incidens nem történt. Mikor a kivetítőn megjelent a tabella, előkerült egy hőmérő, aminek az alján egy 14-es volt. Ezzel természetesen a megnőtt pontkülönbségre céloztak. Gyaníthatóan nem a 80.perc tájékán kezdték el festeni… Lassan megindultunk kifelé, csatlakoztak hozzánk Tibiék is, akik a gratuláció után azt kívánták, hogy nyerjük meg a bajnokságot. A stadionból lefelé jövet a két csoport vegyesen jött ki, még szóváltás se nagyon akadt. Mi is Vierit éltettük, a lányok pedig szomorúan konstatálták, hogy milyen jó kedvünk van. Mivel még nyitva voltak a bódék, ezért elindultunk elkölteni a maradék pénzünket. Laci felvarrót vett, én pedig két mezt. (20 euróért) Áron egy sálat, Jani pedig egy ülőpárnát szerzett be 0 euro értékben(tehát elcsenték…)
A buszon természetesen megindult a zrikálás. Tibit és Zolit a vereség sem törte le, ugyanúgy nyomták a szöveget. Bele sem mertünk gondolni, mi lett volna, ha ők győznek…Hazafelé amíg bírtuk nevettünk (a hátul ülőknek egy üveg Jagermeister segített), és a meccsről beszéltünk. Hétfő délután holtfáradtan érkeztünk meg Budapestre. Fájó szívvel de elbúcsúztunk. Mivel mással is, minthogy: jövőre veletek ugyanitt!
El Chino
Egy Derby, és ami mögötte van 2. rész.
A milánói tudósítónk újabb képes beszámolója
Előzmények
Pedig már kezdtem beletörődni, hogy nélkülem rendezik meg a 251. milánói városi derbyt. Két héttel a meccs előtt ugyanis telefonált a szervező, hogy sajnos nem férek be az utazó keretbe. Szomorú voltam, de szomorúságom mindössze pár napig tartott. Néhány nappal később Bori Zoltán újra felhívott, és közölte, hogy az egyik leendő utas szerencsés kimenetelű balesetet szenvedett, aminek következtében én “léphetek” a helyére. Vegyes érzéseim voltak: egyrészt örültem, hogy mehetek, másrészt
viszont sajnáltam a szurkolótársamat, akinek ez a baleset keresztülhúzta a számításait.
Mivel a legutóbbi, március 3-án lejátszott Milan – Interre is Zoliékkal mentem, így “rutinos” utazónak számítottam, tehát tudtam, mennyibe kerül, és hogy hol találkozunk. November 22-én, pénteken volt az indulás Budapestről, a Boráros térről. A megbeszélt este 6 óránál jóval hamarabb odaértem, már ötkor lecuccoltam a hotel előtt. Fél óra várakozás után megérkezett az első útitárs: Kriszti, aki az AS Roma elkötelezett híve. Kérdeztem is tőle, miért erre a meccsre jött, amire a válasz az volt, hogy egy Milan-drukker barátnője csalta el, illetve szeretett volna látni egy milánói derbyt. Természetesen beszélgetni kezdtünk a fociról, kiderült, hogy Kriszti elképesztő Roma-fanatikus, aki többször járt az örök városban, és már fényképezkedett, beszélgetett is a giallorossik játékosaival, edzőivel.
Az utazás
Háromnegyed hét körül végre befutott a busz. Ugyanaz, amivel márciusban voltunk, és a sofőrök is megegyeztek. Egy jó 10 fős társaság már a buszon tartózkodott. Kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy hárman “ismerősként” üdvözöltek, hiszen olvasták a legutóbbi utazásról készült fényképes beszámolómat.(vagy ahogy ők fogalmaztak: levelet) Örömmel nyugtáztam, hogy mindegyikőjüknek tetszett. Hét órakor végre elindultunk. Első megállónk Veszprém volt, ahol 3 győri, és 2 szombathelyi Milan-szurkolót vettünk fel. Mivel az Inter-Milan szurkolói arány ekkortájt óriási rossoneri fölényt mutatott (3-10), nagyon vártam a következő állomást, ahol felszállt az erősítés. A frissen alapított szurkolói klubunk, a Nyers István Inter Klub titkára, Interman volt az, aki egy Zete-fanatikus barátjával, Frankkel érkezett. Őt kineveztük tiszteletbeli Inter-szurkolónak. Mindez Körmenden történt, ahol beszélgetésbe elegyedtem Eszterrel, akitől megtudtam, hogy az ő papája az, akinek az ittlétemet “köszönhettem”. Megnyugtatott, hogy semmi komoly baja nem történt, ezért nyugodt szívvel folytattam az utazást. Miután Kriszti barátnője, Edina is felszállt, kialakult a végleges utaslista:12 Milan-, 5 Inter-, 1 Roma-, és 1 Ferencváros-szurkoló, plusz a két sofőr, akik nem szeretik a focit. A buszban olyan volt a hangulat, mintha már évek óta ismernénk egymást. Még az utazás előtt reméltem, hogy legalább olyan jó hangulat lesz mint legutóbb, és nem is kellett csalódnom. Sőt! De erről majd később…
Hátul ültem, ahol a három hangulatfelelősnek hála mindenki remekül szórakozott. Misi, Attila és Sándor (vagy, ahogy önmagát nevezte: Sheva) már évek óta ismerik egymást, együtt fociznak az FC Ultra nevű kispályás csapatban. Mindannyian rutinos meccsrejárók. Attila(a fradista) Barcelonától Münchenig sok stadionban megfordult, míg Misi és Sanyi együtt többször is utaztak már olasz bajnokikra. Próbáltunk aludni, de nem nagyon sikerült, ezért inkább beszélgetéssel múlattuk az időt. Sándorral még fogadást is kötöttünk: ki volt az Inter gólszerzője a ’99-es Manchester United elleni BL-negyeddöntő visszavágón. A tét egy, a másik fél által kedvelt csapat sálja volt. Mivel mindketten 100%-ig biztosak voltunk a dolgunkban, ezért fejenként egy-egy telefonos “igazolást” vehettünk igénybe. Sanyi váltig állította, hogy Moriero volt(ugyanis azon a meccsen járt először a San Siroban) én pedig teljesen biztos voltam Ventolában. (Az eredményt majd később).
Milánóban
Tizenöt óra kimerítő utazás után, reggel fél kilenc körül érkeztünk meg Milánóba. A program fakultatív városnézés volt. Attila, Bandi, Misi, Sándor és jómagam úgy döntöttünk – mivel Attila barátunk még nem látta a San Sirot – , ellátogatunk a stadionba. Sanyi szavaival élve az “MKV” -t választottuk, annak is a metró változatát. Jegyet természetesen nem vettünk, meg is büntetett minket érte a sors: először ugyanis rossz metróra szálltunk. Miután rátaláltunk a helyes szerelvényre, már csak egy kis gyaloglás volt hátra a napfényes novemberi időben. A stadion környékén már ekkor (de. 10 óra) munkába álltak a jegyüzérek. Legalább öten próbálkoztak, de ellenálltunk a kísértésnek. Nemcsak a “nepperek”, hanem az árusok is elfoglalták helyeiket. Az egyik bódénál például egy mezhez ajándék sál járt. Utólag bánom, hogy kihagytam. A visszafelé utat már taxival tettük meg. Ötünknek mindössze 10 euróba került a 4 km-es, és kb. 15 perces út. A sofőrrel egy afféle olasz-angol keveréknyelvvel értettünk szót. Milan-szurkoló volt, éppen a beszállásunk előtt vett jegyet a meccsre 30 euróért. Összehasonlítottuk Budapest és Milánó közlekedését, továbbá megtudtuk, hogy melyik Olaszország öt legnépszerűbb csapata (a sorrend: 1.Juventus 2.Milan 3.Inter 4.Napoli 5.Roma) Visszaérve a központba szétváltunk. Bár legutóbb is láttam a dómot, de az annyira szép, hogy nem tudtam neki ellenállni. A dóm téren már ismerős voltam, ezért Bandival, egyik interista társammal felkerestük azt az üzletet, ahol mindenféle ereklyéket lehetett vásárolni. Hát nem is kíméltük a pénztárcánkat… Íme az én termésem (összesen 40 euróval járultam hozzá csapatom bevételeinek növeléséhez) : Inter-naptár, Inter-sapka(2), Inter-kulcstartó, Inter-toll(2), Inter-öngyújtó(2), Inter-kispárna. Később ezeket még kiegészítettem két Inter-újsággal, valamint egy ismerősnek vásárolt Milan-naptárral. Emiatt néha furcsán néztek rám: kék-fekete sál a nyakamban, piros-fekete naptár a kezemben. A vásárlás után ebéd következett egy kisebb étteremben(lasagne és pizza), majd visszasétáltunk a buszhoz. Zoli ekkor érkezett meg Giancarlotól, a Milan-kanyar egyik legbefolyásosabb vezetőjétől, akinek a jegyeket köszönhettük. Zoli hosszú évek kitartó levelezésének köszönhetően tagja lett az egyik vezető ultracsoportnak (Brigate Rossonere), és így tudott tiketteket szerezni(igazolványa is van). Délután 3 óra körül indultunk a szállásra. Egy kétcsillagos szálloda kétágyas szobákkal, amelyekben tv, és külön zuhanyzó volt. Ekkor már a jegyek is a kezünkben voltak. Mi interesek nem repestünk a boldogságtól, ugyanis a biléták a Milan-tábor fölötti szektorba szóltak. Visszatérve a fogadásunkra, az én telefonos segítségem, Youme ekkor küldte el sms-ben a helyes választ (amit ezúton is köszönök neki). De mivel Sándor igazolójára (egy milánói Inter-fan barátjára) még várni kellett, ezért döntés még mindig nem született. Próbáltunk aludni, nekem sajnos nem nagyon sikerült. Öt órakor mindenkinek teljes harci díszben a buszon kellett lennie.
A nagy meccs előtt
A San Siróba zötyögés közben mi másról, mint a várható esélyekről beszéltünk, nézegettük az újságokat. Ahány volt, annyiféle kezdőcsapatot közölt. Vállalkoztunk egy góltotóra is, koponyánként egy euró volt a tipp ára. Egy bátor harcos 6:0 -lát tippelt… A stadionhoz érve kicsit elkeveredtünk. Néhányan vásároltak, mások pedig a két csapat közös múzeumát nézték meg (amit én ezúttal kihagytam). Az intereseknél lévő cuccok az én táskámba kerültek, mert a Milan-szektornál léptünk be az arénába. A motozást természetesen nem kerülhettem el, a carabinieri bácsi még a táskámba is belenézett, amibe Bandi szobatársam az irtó hangos gázdudáját rejtette. Persze nem találta meg, hiszen az ülőpárnától és a sálaktól nem is láthatta, érezhette. Mivel ekkor kicsit szem elől tévesztettük egymást, ezért úgy döntöttem, hogy a Giuseppe Meazzában otthonosan mozgó Zolival és feleségével indulok felfelé. Azonban Zolinak volt valamiféle elintéznivalója, ezért utamra bocsátott. A 320 -as szektor felé vezető lépcsőn indultam el egyedül. Előttem, mögöttem, mellettem Milan-szurkolók. Tartott vagy öt percig míg felértem, bár sokkal hosszabbnak tűnt. Úgy féltávnál egy nem igazán idilli kép fogadott: egy szurkoló épp a lépcsőfordulóban könnyített magán…Mire felértem, izgalmam elmúlt, bár a nyugalmi állapot sem tartott sokáig, ugyanis sehol sem találtam a jegyemhez tartozó ülőhelyet. Egy magányosan üldögélő Milan-drukkertől kértem segítséget, aki elirányított az egyik, szektorokat elválasztó kapu felé, ahol milanosok tucatjai másztak át a korlátokon. Úgy mentem át, hogy fölöttem ugráltak… Szerencsére ezt is sikerült átvészelnem, s mikor megtaláltam a helyemet, azt hittem ennél rosszabb már nem történhet. Tévedtem… Olyan negyed hét körül foglaltam helyet, tehát 2 óra 15 perccel a meccs kezdete előtt. Közvetlen közelemben ugyan egy árva lélek sem tartózkodott , ám az alattam lévő lelátón foglalt helyet az AC Milan ultracsoportja, keménymagja, B-közepe, egyszóval 10-15 000 őrült fanatikus. Próbáltam úgy tenni, hogy véletlenül se szúrjak szemet, nem mindig sikerült .A körülöttem lévő emberek 98%-a valamiféle piros-fekete szerkót viselt. A stadion másik végében helyet foglaló Inter szurkolókat fényképeztem, de, hogy ne legyek feltűnő, a rossonerikat is lekattintottam. A lebukás veszélye akkor fokozódott, amikor rákezdtek a CHI NON SALTA NERAZZURRI (OLÉ, OLÉ) című rigmusra(ami magyarul annyit tesz: aki nem ugrál az kék-fekete). Természetesen az egész déli lelátón én voltam az egyetlen, aki csendben ült a helyén. Már ekkor elképesztő hangerővel működött a Milan-tábor.Ekkor nem gondoltam volna, hogy ennél hangosabb is lesz majd… Teltek-múltak a percek, a társaimat meg sehol sem láttam. Közben újabb Inter-gyalázós nótákat kellett elviselnem. A legtöbbször – és a leghangosabban – elhangzott, a NON VINCENTE MAI címet viselte(soha sem nyertek). A másik, számomra kevésbé szimpatikus: INTERISTA PEZZO DI MERDA (az interes egy darab sz..r). Persze a másik tábort sem kellett félteni: az Olaszországban méltán népszerű, a Big Brother jóvoltából nálunk is ismertté vált MILAN, MILAN VAN FANCULO(Milan, Milan, menj a p..csába) Erre fülsiketítő füttykoncert volt a válasz.(Ezeket a fordításokat az olaszul kiválóan beszélő Krisztának köszönhettük). Már 7 óra is elmúlt, még mindig sehol senki, körülöttem pedig “szaporodni kezdtek” a piros-fekete hívek. Egyikük például tőlem kért útbaigazítást, szegény jól kifogta…Úgy döntöttem, nem várok tovább, és elindulok megkeresni a többieket. Hál’ istennek, mindössze pár méterrel odébb és lejjebb ütöttek tanyát. Ahogy közeledett a kezdés, úgy telt meg az aréna. Szinte az egész San Siro piros és fekete színekben pompázott, hiszen a Milan volt a pályaválasztó. Ez azt jelentette, hogy körülbelül négyszer annyi milanos volt, mint interes. Ülve nem sokat láttunk a pályából, köszönhetően az előttünk megállás nélkül ugráló, mászkáló ultráknak. Így hát úgy határoztunk, hogy felmegyünk a kapu mögötti lelátó legtetejébe. Itt már nem volt gond. Nyolc óra körül jött ki melegíteni Carlo Ancelotti csapata. Görögtüzek gyúltak, ment az ének teli torokból. A kapuhoz érkező Milan-portás, Dida dallamos üdvözletben részesült: Nelson, Nelson Dida, Dida. A válasz egy intés képében érkezett. Az Inter is megérkezett, óriási füttykoncert kíséretében. Az otthonról hozott távcsövem óriási népszerűségnek örvendett, kézről-kézre járt, mindenki látni akarta a sztárokat. A bemelegítést követően, pár perccel a kezdés előtt bemutatták a szurkolótáborok a várva-várt koreográfiákat. Először a túloldali élőképet csodálhattuk meg: kék-fekete színben pompázott szinte az egész északi lelátó, amely 13 csillagot ábrázolt(az Inter bajnoki címeinek száma), és egy óriási portrét a klub néhány hónapja elhunyt tiszteletbeli elnökéről Giuseppe “Peppino” Priscorol. Alatta egy felirat is díszelgett, valami pokollal kapcsolatos szöveggel. A déli lelátó élőképét természetesen nem nagyon láthattuk, hiszen közvetlenül előttünk történt. Olyannyira, hogy Interman barátom is tevékeny részt vállalt benne, a székén állva tartott magasba egy fehér nylonzacskót. Meg is kapta érte a magáét… Az biztos, hogy nagyon szép és színes koreo volt, rengeteg összetevővel.
A 90 perc
Fél kilenc előtt pár perccel megkezdődött a csapatok bemutatása. Előbb az Inter kezdőcsapatával ismerkedhettünk meg, óriási füttyszó közepette. A Milan játékosai ezzel szemben ollézást és tapsot kaptak. Íme a két gárda felállása:
AC Milan:
Dida – Simic, Costacurta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf, Serginho – Inzaghi, Rivaldo
Internazionale:
Toldo – Vivas, Cannavaro, Cordoba, Coco – Sergio Conceicao, Di Biagio, Farinos, Morfeo – Vieri, Recoba
Mindkét csapat kezdő tizenegyében voltak hiányzók és meglepetések. Ancelotti nem számíthatott a sérült Nestára, Redondóra, Leonardóra, Laursenre és Roque Juniorra, míg Cúpernek még ennél is több kulcsemberét kellett nélkülöznie. A hét közben Japánban fellépő argentin válogatottban pályára lépett Almeyda, Crespo, Javier Zanetti hármasból csak az utóbbi került a keretbe, ő is csak a kispadra. Viszont oda sem került Emre, Ventola, Adani, Guly, Materazzi, és Cristiano Zanetti. Meglepetésre a kezdőben találta magát Vivas, aki amúgy meglehetősen ritkán jut szóhoz, illetve a spanyol Farinos, aki közel egy éve játszott utoljára tétmérkőzést.A Milanból kimaradt, az utóbbi derbyken szinte mindig eredményes Sevcsenko, bekerült viszont az ilyen tekintetben specialistának számító Serginho. Mikor megláttuk a mieink összeállítását, kicsit rossz kedvünk lett. Én például legszívesebben hazaindultam volna… Milan támadásokkal kezdődött a mérkőzés, az első helyzet is előttük adódott. Erre elég hamar válaszoltak Recobáék, viszont a 12. percben már felrobbant a stadion. Rivaldo lőtte be a labdát a védők mögé, Vivas elcsúszott, ez megzavarta Toldót, és így Serginhonak csak az üresen tátongó kapuba kellett gurítania. Az előttünk ülő szurkolók egymást ölelgették, a mellettünk lévők pedig, mint az őrült, fel-alá szaladgáltak. Olyan hangerővel énekeltek, hogy szabályosan kirázott minket a hideg. Görögtüzek, füstbombák, petárdák tömege jelezte: megszerezte a vezetést a Milan. A legfélelmetesebb az volt, amikor újra rákezdtek a CHI NON SALTA NERAZZURRI ugrálós rigmusra. Korábban ott lent nem éreztem, amit itt fent igen. A húszezer, egyszerre ugráló ember hatására mozgott a stadion… A gól megzavarta az Intert, néhány percig csak nyomozták a labdát. Később ez megfordult, amit két helyzet is jelzett: előbb Recoba szögletét fejelte nem sokkal mellé Cordoba, majd Vieri lövését védte üggyel-bajjal Dida. Recobának is volt egy ígéretes fejese, de az is elhalt a brazil kapus kezeiben. A Milannak szinte csak a kontratámadásai jelentettek veszélyt, de sem Inzaghi, sem Rivaldo nem tudta Toldo kapuját eltalálni. A félidő egy parádés Serginho-emeléssel zárult, a brazil csak centiket tévedett.A szünetben természetesen elemeztük a félidőt, mindenki elmondta, szerinte miben kellene javulnia a csapatának. Mi Vivast szidtuk, és kérdőre vontuk Cúpert, hogy miért hagyta ki Zanettit. (Morfondíroztunk azon is, hogy esetleg átsettenkednénk az Inter-kanyarba, de végül elvetettük az ötletet.) Kicsit megnyugodtunk, mikor megláttuk a Kapitányunkat melegíteni. A gólnál nagyot hibázó Vivas helyére jött be minden Inter-drukker kedvence. A második félidőt egy hihetetlen görögtüzes bemutató vezette be. A túloldalon legalább egy tucat, míg alattunk még ennél is több gyúlt meg. Olyan füst lett hírtelen, hogy az orrunkig sem láttunk. Emiatt késett is a kezdés.
Zanetti beállítása jót tett az Internek, labdabiztosabb lett a csapat és Serginho sem ficánkolt annyit. Átvette a játék irányítását Cúper együttese, sokkal többet birtokolták a labdát, bár komoly helyzetük nem akadt. Érezte is Ancelotti, ezért lehozta az egyik szervezőt, Pirlót, és helyette a labdaszerzésben jeleskedő Ambrosinit küldte be. Elől sem volt minden rendben, amit jelzett az Inzaghi-Sevcsenko csere. A mérkőzés ezen része gyakorlatilag helyzetek nélkül zajlott. A Milan-tábor is az ellenfél játékosaival volt elfoglalva. A legtöbbet a nemrég még piros-feketében játszó Francesco Coco kapta, de kijutott a jóból a Milan-nevelésű Toldónak, és a folyton reklamáló Di Biagionak is. Papresta játékvezető sem úszta meg, egy kellemes kis dalba foglalták a nevét. Az egész kanyart egy megafonnal felszerelt tag irányította. Kiadta (mit adta, ordította!) az éppen aktuális nóta címét, mire a többiek elkezdtek énekelni. A legnépszerűbb a FISCHIA, FISCHIA! (fütyüljetek!) volt.A vége felé már igencsak berekedt, mondta is Misi a meccs után, hogy másnap biztos literszámra itt a kamillateát… Azért helyzetek is akadtak, ha például Sergio Conceicao lövőcsel helyett lő, könnyen egyenlíthetett volna. A portugálnak ez volt az utolsó momentuma, merthogy Okan váltotta. A 76. perc hozta az egész mérkőzés legnagyobb helyzetét: egy kapu előtti kavarodás után a teljesen üresen álló Vieri elé került a labda, aki az ötösről fölébombázta a labdát. Ezt már mi sem bírtuk idegekkel, nem törődve a veszéllyel, kiabáltunk és a fejünket fogtuk. A két edző cseréi egyértelművé tették a szándékot: Ancelotti, a középpályás Serginho helyett védőt, Chamotot cserélt, míg Cúper – talán egy kicsit későn – Farinos helyére egy támadót hozott be Kallon személyében. A találkozót végül egy mutatós Rivaldo-Sevcsenko-Kaladze akció zárta le, Toldo bravúrral védett. Mikor Paparesta hármat fújt a sípjába, deja vu érzésünk támadt, hiszen az első gól után tapasztalt jelenetek megismétlődtek. Vártunk még egy kicsit a lefújás után, hiszen egyszerre 80 000 ember akarta elhagyni a stadiont. Néhány óriásit pukkanó petárdán kívül komolyabb incidens nem történt. Szomorúan jöttünk lefelé a csigalépcsőn, véleményünk szerint csapatunk ugyanis nem érdemelt vereséget. Ugyan győzelmet sem, ebből következik, hogy a döntetlent igazságosabbnak tartottuk volna. A buszon aztán megindult az elemzés, a Milan-drukkerek érthető módon nem igazán értettek velünk egyet. Szerintük a három pont jogosan lett a Milané. Érdekesség, hogy a góltotón senki sem tippelt 1:0 -ás eredményt. Este fél egy körül kerültünk ágyba, hullafáradtan.
Irány Brescia
Másnap reggel 10 órakor indultunk Bresciába. Az egyik benzinkútnál megvettük az aznapi újságokat, amelyekből Kriszti fordított nekünk. Dél körül érkeztünk meg a kis lombard városba, ahol városnézéssel múlattuk az időt. Egy hangulatos kis étteremben megebédeltünk, majd célba vettük a Mario Rigamonti stadiont. Egy rendőrtől kértünk segítséget, aki készségesen kisegített minket. Miközben vártuk a buszt, végre megszületett a várva-várt fogadásunk eredménye. Mivel Sándor csak összefutott a meccsen Alex barátjával, ezért nem tudta tőle megkérdezni a gólszerző nevét. Javaslatomra küldött neki egy sms-t. Pár perc idegtépő várakozás után, egy emberként álltuk körbe Sanyit. Alex, Sándor legnagyobb bánatára végül is engem igazolt. Sál helyett azonban inkább a belépőm részének 2/3 -át kértem. A “BKV -n” beszélgetésbe elegyedtünk két Brescia-szurkolóval, akik azt tanácsolták, hogy tüntessünk el mindenféle kék-fekete cuccot, lévén a Milan és a Brescia hívei egymással igencsak jó kapcsolatban vannak. Valamit még ehhez jön a Bresciai szurkolók gyűlölete a nagy rivális, a közelben lévő Bergamoi csapattal, az Atalantával szemben, akiknek szintén kék-fekete a mezük.
Szakadt az eső, de ez nem tántorított el minket attól, hogy lássuk Roberto Baggiot. Az egyik oldalsó szektorba vettünk jegyet, nem messze a vendég Udinese szurkolóitól. Jó volt a hangulat, bár a meccs színvonala a sárdagasztás miatt nem verdeste az eget. Az udineiek egy szemfüles Jörgensen-góllal szereztek vezetést, amit a szünetig a hazaiak nem tudtak kiegyenlíteni. 45 perc után Intermannel úgy döntöttünk, hogy nem ázunk tovább, és visszamegyünk a jó meleg és száraz buszba. Sanyi és Misi is ott volt már, őket is legyőzte az eső. Öt óra körül a többiek is megjöttek(teljesen szétázva), és elindultunk hazafelé. Külön köszönet virdisnek a bresciai képekért!
A hazaút
Éhesen, fáradtan indultunk el, de a jókedvünk megmaradt. Különböző kvízjátékokkal tettük próbára egymás agykapacitását. Attila barátunk sem unatkozott, ugyanis éjfélig körülbelül 40 sms-t kapott. Hajnali kettő körül már Magyarországon voltunk, Veszprémben és Körmenden megállva csökkent a létszámunk. A visszafelé utat kicsivel hamarabb, nem egészen 13 óra alatt sikerült megtennünk, aminek köszönhetően reggel fél hatra Budapesten voltunk. A búcsúzás, mint mindig, most is fájdalmas volt, különösen azok után, hogy ilyen remek barátokra sikerült szert tennem. Rám még várt egy könnyed 3 órás kis vonatozás. Délelőtt 10 órára futott be az InterCity Nyíregyházára. Mikor körbe néztem az éppen átépítés alatt álló vasútállomáson, eszembe jutott a mondás: mindenütt jó, de legjobb Milánóban…
El Chino
Magyarok a Curva Nordban
2003. Dec. 26. 14:44
Előző utazásom tapasztalataiból kiindulva már rögtön a Focivilágban megjelent hirdetés napján felírattam a nevem az utaslistára. Pár nap múlva kiderült, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem attól kellett félnem, hogy nem jut számomra hely, hanem épp ellenkezőleg: Bori Zoltán főszervezőnél ugyanis meglepő módon alig jelentkeztek, így ekkor még az is elképzelhető volt, hogy nem lesz az egész utazásból semmi. Szerencsére – többek között az általam beszervezett néhány futballőrültnek hála – összejött a 17 főnyi, azaz a durván egy kisbusznyi létszám.
Nyíregyháza újjávarázsolt vasútállomásáról péntek délután szálltunk fel az InterCityre, méghozzá öten: Robi, Csabi, Feri(később: Panki), Zoli(később: Cannavaro ill. Czerka) és jómagam. Szokás szerint estére kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros térre, ahonnan az elmúlt évek gyakorlatainak megfelelően a Szegedről indult busz felvette a csatlakozókat. Egy török gyártmányú, kb. 30 férőhelyes masinába pakoltunk be, majd elfoglaltuk helyeinket az elkövetkezendő négy nap során otthonunkat jelentő járműben.
Marcello Lippi, a buszsofőr
Mivel a társaságból gyakorlatilag “mindenki ismert valakit”(főleg mi, interesek a honlapunk fórumának hála), ezért a hangulatra nem lehetett a “lapos” jelzőt aggatni. Hátul főleg az alkohol (kiemelt szerep jutott a két hűtőtáskányi Fradi-sörnek), míg elöl inkább a Czerka által otthonról hozott pizzás ízesítésű falat fokozta az élvezetet. Kitárgyaltuk a focivilág és a buszt hovatartozás alapján két részre osztó milánói labdarúgócsapatok aktuális eseményeit, majd a földről szedtük fel a leesett állunkat, miután megtekintettük Bori Zoli két fotóalbumát, és végighallgattuk az elmúlt hónapok során szerzett élményeit. Csak ízelítőül: járt többedmagával a manchesteri BL-döntőn, a monacói Szuperkupa-döntőn, Madridban a Bernabeu- és a Vicente Calderón stadionban, valamint a Real Madrid múzeumában. Mutatott fotográfiákat, amelyeken többek között Nestával, Seedorffal, Tomassonnal pózol…(A döbbenetünk akkor teljesedett ki, mikor megtudtuk, hogy szándékozik eljutni a jokohamai Világkupa-döntőre…)
Éjfél körül megpróbáltunk nyugovóra térni, és pár órát lóbőrhúzással tölteni, hiszen szombaton nem akármilyen feladatok vártak ránk. Nehezen ment a pihenés, mert meglehetősen szűkösen fértünk el(főleg annak lehetett rossz, aki nem egyedül ült a dupla ülésen – ebből kitalálhatjátok, hogy nekem nem voltak ilyen gondjaim).
Hajnali két órakor léptük át az osztrák határt, s reggelre már olasz földön koptattuk a járművünk kerekeit.(Apropó jármű: egyik sofőrünk kísértetiesen hasonlított a Juventus edzőjére, Marcello Lippire). Egy benzinkútnál beszereztük az aktuális “bibliát”, a La Gazzetta dello Sportot, amely kézről-kézre járt a buszon, mindenki kíváncsi volt a friss hírekre, az előzetes összeállításokra.
Kilenc órát jelzett a mutató, mikor az egyik legszebb olasz városba, Veronába érkeztünk, ahol végre kinyújtózhattunk, s a kellemes napfényes időben friss levegőt szippantva sétálhattunk. Bebizonyosodott, hogy a ‘Milyen kicsi a világ’ című tétel mögött hatalmas igazságtartalom rejlik, hiszen Panki barátunk az egyik utcában összefutott néhány ismerősével.
Nekem már volt szerencsém Rómeó és Júlia városában korzózni, mondtam is a többieknek, hogy készítsék a fényképezőgépeket, mert lesz bőven lekattintani való. Így is lett: a vár; a főtér, és az azon valamilyen műsor keretén belül fellépő zenészek, mutatványosok, pantomim-művészek; sőt, az ‘Itt a piros, hol a piros” játékot illegálisan(?) művelők is megörökítésre kerültek. Nagy népszerűségnek örvendett Shakespeare drámájának egyik legfontosabb helyszíne, a híres erkély, amely alatt az egyik főhős, Júlia bronzszobra található.
Verona feltérképezését egy hangulatos, szabadtéri kajárdában történt táplálékfelvétellel zártuk le, aztán újra a buszon találtuk magunkat, majd ismét úrrá lett rajtunk az aktuális megdöbbenési láz. Egyik útitársunk, Jani – aki civilben egy Debrecenhez közeli faluban kocsmát irányít – bevásárolt. Nem is akármit, és nem is akármennyit. Egy belvárosi sportüzletben nézett ki magának egy Chievo-mezt és -melegítőt, valamint egy olasz válogatott-dresszt. És mi ebben a pláne? – látom lelki szemeim előtt a furcsa tekintetek sorát. Nos az, hogy ha jól emlékszem hősünknek ezzel a három darabbal a mezkollekciója elérte a 350 fős létszámot, míg a melegítői pedig meghaladják a 60-at… Elmondása szerint az összes olasz nagycsapatnak megvan 10 évre visszamenőleg a hazai és idegenbeli meze, nadrágja, melegítője, dzsekije, pólója stb., csakúgy, mint a komolyabb válogatott gárdáknak. Azonban nemcsak a helyet foglalják ezek a pompázatos ruhadarabok odahaza, hanem hordja is őket. Milan-drukker létére még az Inter cuccait is, egyedül a Juventus szereléseit nem képes magára ölteni…
Kora délután végre célba vettük a várva-várt várost, nevezetesen Milánót. A Lombardia székhelyén először járók számára nagy élményt jelentett a San Siro stadion megpillantása, különösen, hogy közvetlenül mellette autókáztunk el. Néhány utcányira az arénától foglaltuk el a szállást, ami nem volt más, mint egy nemzetközi(és ezt tessék szó szerint érteni) diákszálló. Hatosával lettünk elszállásolva, egy egyszerű, de a célnak megfelelő többemeletes épületben. Szomszédaink között megtalálható volt a kínai, a japán, az afrikai és még ki tudja mely nemzet illetve földrész sarja.
Esti programként amolyan ráhangolódásképpen elsétáltunk a stadionhoz. Nem messze a szentélytől található egy hatalmas, lovat ábrázoló szobor, amely alatt a félhomályban ismét több fotó készült. Körbejártuk a másnapi mérkőzés színhelyét(természetesen csak kívülről), illetve érdeklődtünk, hogy vajon vasárnap nyitva lesz-e a stadionban székelő ajándékbolt és múzeum. Mivel az ebben a témában magát kompetensnek valló “szekuritis” bácsi bólogatással válaszolt, megnyugodtunk és dörzsöltük a tenyerünket a másnapi nagybevásárlásra készülve. Beszélgetés közben valahogy szóba került, hogy mi lenne, ha felkeresnénk Javier Zanetti El Gaucho névre keresztelt éttermét. “Hód-papa” András volt olyan kedves és utána érdeklődött, hogy merre található ez az argentin specialitásokkal a vendéget becsalogatni szándékozó étkezde, így elvileg már semmi akadálya nem volt a dolognak.
Zarándoklás az El Gaucho-hoz
Nyolc óra tájékán döntenünk kellett az est hátralévő részének programjáról. Három lehetőség közül lehetett választani: 1. vissza a szállásra és szunya, 2.vacsora, majd vissza a szállásra és szunya, 3. irány az El Gaucho. Kis csapatunkban kilencen tekintették magukat az Inter elkötelezett hívének, így a szavazás végeredménye abszolút többséggel a hármas számú variációt hozta ki győztesen. Először taxival akartuk célba venni a vendéglátóegységet, de bármilyen furcsa, egyet sem találtunk a közelben. Így tehát maradt a trolibusz. András vette kezébe az irányítást, aki minden bizalmunkat élvezte, követtük volna akár a világ végére is. Nagy nehezen rátaláltunk a megfelelő számot viselő trolira, amire mondanom sem kell, jegy nélkül szálltunk fel. Már nem ért minket meglepetésként, hogy a járművön a diákszállóhoz hasonlóan nagyítóval lehetett csak a talján nyelvet születése óta beszélő állampolgárt találni. Volt ott minden: arab, ázsiai, fekete, no meg immár vagy 10 magyar. Közel 15 percnyi zötyögést követően leszálltunk a reményeink szerinti helyes megállónál. Pár méter után megpillantottunk egy szépen világító Inter-feliratot, valamint néhány kék-fekete zászlót. Itt vagyunk! – örömködtünk egyszerre, aztán ahogy közelebbről megszemléltük az épületet, rájöttünk, hogy valami nem kóser. Nem kedvenc játékosunk tulajdonát sikerült megtalálnunk, hanem egy lakatosműhelyt…
Sebaj, lelkesedésünk egy másodpercre sem lankadt, mivel a keresett objektum a bizonyára Inter-drukker által működtetett műhellyel szemben volt. Rögtön előkerültek a fényképezőgépek, egymást váltottuk a bejárat előtt pózolva, a bent épp jóízűen lakmározók döbbent tekintete láttára. Bár nem kis kalandok közepette jutottunk el ide, mégsem mertünk bemenni az egyébként igen elit hely benyomását keltő étterembe. Gondoljatok csak bele: majd egy tucatnyi csóró magyar egyszerre beözönlik, hogy nézett volna az ki?! Mindegy, de utólag belegondolva talán mindenki megbánta.
Az estét egy jóízű vacsorával zártuk le egy két sarokkal arrébb található pizzériában.
Ki az a Pasquale?
Másnap reggel álmosan és éhesen keltünk. Utóbbi enyhítésén csekély mértékben segített csak a reggeli, ezért első dolgunk volt egy szupermarket feltérképezése és “kifosztása”.
Délelőtt igen tartalmas programot tudhattunk magunk mögött. Bejártuk a Dóm-teret, magát a Dómot, néhányan a Scala operaházat, míg a piros-fekete fanok a Milan Point nevezetű shopba mentek pénztárcájuk vékonyítása céljából. Végigjártuk a méregdrága sportruházatokat áruló üzleteket, valamint a bóvlikat(is) kínáló újságosokat. Egy könyvesboltban beszereztük az Inter hivatalos újságját, Panki pedig megvette a híres-hírhedt Francesco Totti-vicceket tartalmazó kiadványt.
A Dóm-téren sétálgatva jó néhány fura szerzettel találkoztunk. Éppen valami össznépi tűntetés zajlott(látva a rengeteg olasz nemzeti zászlót, valószínűleg a “helyi Fidesz” szervezhette), ezért nagyon sokan voltak a környéken. Egyszer csak megjelent három fiatal srác, kettő egy Milan-, míg a harmadik egy Inter-transzparenst cipelt(képzeljétek el ugyanezt nálunk, egy FTC-Újpest meccs előtt…), nekünk pedig nem kellett kétszer mondani, hogy álljunk össze egy közös fényképre. A fiúk jutalma a képért cserébe a hentesék jóvoltából két doboz Fradi-sör volt, amit nagy örömmel elfogadtak. Az egyik legviccesebb jelenet azonban nem ez volt, hanem amikor egy mellettünk elhaladó öreg néni – aki leginkább Munkácsy Rőzsehordó nő című festményének címszereplőjére emlékeztetett -, kissé dörmögő, ám jól hallható hangon “5 a 0 per l’Inter” felkiáltással tudtunkra adta a remélt végeredményt…
Hirtelen ott termett körünkben egy brazil mezzel és videokamerával felszerelt fiatalember, akinek tetszett, hogy én Inter-, míg Czerka Milan-sálat viselt, és láthatóan semmi konfliktus nem volt közöttünk. Valami útifilmet készített, mi is kaptunk benne egy kis szerepet, mert megengedtük lenni, hogy felvegye az egymás mellé kifeszített sáljainkat. Rivaldo honfitársa csodálkozott, mikor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, és csak a derbi kedvéért utaztunk el Milánóba, pedig ugye ő sem a szomszédból érkezett…
Robi mindenáron szeretett volna beszerezni ajándékozás céljából egy Giovanni Pasquale nevével és 26-os számával ellátott mezt, de sehogyan sem járt sikerrel. Utolsó lehetőségként még megpróbálta a korábban már felkeresett “kancsi csávó”(by Robi) által működtetett üzlethelységet. Kollégám egyre gyarapodó olasz tudását kihasználva érdeklődött a becses ruhadarab hollétéről, amire a szemtengely-ferdülésben szenvedő, egyébként igen barátságos és közvetlen fickó a Chi Pasquale? kérdéssel felelt. Nagy derültséget okozott ezzel a kérdéssel, a pacák nem értette, miért pont a klasszisnak(még) egyáltalán nem nevezhető fiatal balbekk meze érdekli a pénzét mindenáron elkölteni vágyó külföldit. Sajnos emberünk – aki történetesen Juventusért szorít – nem tudott a kért trikóval szolgálni, ennek ellenére ő sem úszhatta a közös fényképezkedést.
Korgó gyomrunk elcsendesítése céljából beültünk egy szép nagy étterembe, ahol jóízűen elfogyasztottuk a kicsi, ám annál finomabb adag lasagne-t.
Az étkezés végeztével visszatértünk a buszhoz, néhányan még feltérképezték a parkoló mellett található várat, majd elindultunk a mérkőzés színhelyére. Útban kedvenc stadionunk felé kocsmáros Jani ismét elkápráztatott minket. Előszedte a frissen vásárolt portékáit: egy Roma-mezt, egy Milan-melegítőt és sapkát, Milan-pólót, Milan-mezt tavalyról, valamint egy-két labdát. Kérdeztük is tőle, mit szól ehhez majd otthon az asszony, mire ő: “Már haza sem merem vinni…Majd szép lassan adagolom be neki…”
Megérkezésünkkor még körülbelül 7 óra volt hátra a kezdő sípszóig, az előző nap kapott információkban megbízva(amely szerint délután 2-kor kinyit az ajándékbolt) mindenképpen szerettünk volna még a meccs előtt bevásárolni. Sajnos csalódnunk kellett, újabb kérdésünkre felelve 17 órában jelölték meg az üzlet kinyitásának időpontját. Sebaj, találtunk más elfoglaltságot.
Fradi-sörrel az Inter-kocsmában
Az aréna környékén már kora délután több száz szurkoló sündörgött, legtöbben a közeli kocsmákban múlatták az időt. Mi is betévedtünk egy ilyen italboltba, mégpedig a stadion északi részénél(tehát az Inter-tábor székhelyénél) lévő talponállóba. Bár nem hökkentem meg, de még mindig a furcsaság erejével hatott rám, hogy a több tucat, a szervezetébe alkoholt bevivő kék-fekete nehézfiú között néhány Milan-szimpatizáns is békésen sörözgetett…
Nekünk nem nagyon volt pénzünk folyékony kenyeret venni(inkább az ajándékokra spóroltunk), de mivel nem akartunk kimaradni az össznépi piálásból, Gabiék megdobtak minket is pár doboz Fradi-sörrel.
Lassan nyitottak az árusok, s látva a csábító portékákat, beadtuk a derekunkat. Hódék több “ufficiale” mezt vettek(például Martins illetve Materazzi nevével), míg jómagam új kedvencem, Andy Van der Meyde 7-es számmal ellátott dresszéért adtam ki 15 eurót. Ugyanígy cselekedett Gabi is, míg az egyik Robi, és Csabi Javier Zanetti 4-es, addig a másik Robi Bobo Vieri 32-es számú mezébe fektetett be ugyanennyit. A “másik” András sem akart kimaradni, ő szintén egy új fiú, az argentin Kily González 18-as trikóját vette meg, akit innentől Kilynek szólítottunk, hogy ne keverjük össze “Hód-papa” Andrással.
Miután kiköltekeztük magunkat, vissza kellett menni a jegyek birtokbavételére a buszhoz. Egy kisebb félreértés következtében némi izgalom is vegyült az egyébként barátságos hangulatba, ugyanis Pankinak valahogy két jegy ütötte a markát, ami miatt Zolinak nem jutott biléta. Szegény, azonnal rohant vissza arra a helyre, ahol átvette a tiketteket Brigate Rossonere névre hallgató Milan-ultracsoport vezetőjétől, Giancarlótól. A hétköznapokon buszsofőrként tevékenykedő, lassan nyugdíjaskorba lépő férfi(aki egyébként igen befolyásos vezető hírében áll, többször szerepelt már a televízióban is) szokta szerezni a jegyeket Zolinak, s mivel évek óta jó kapcsolatban vannak, elég kellemetlen helyzet állt elő azzal, hogy Zoli úgy próbált meg magának is jegyet kérni, hogy azt mondta Giancarlónak: eggyel kevesebbet tett a borítékba. Szerencsére azonban a félreértés hamar tisztázásra került, sikerült időben visszaadni főszervezőnknek az őt megillető jegyet, így minden jóra fordult.
Visszaballagtunk a San Sirohoz, ahol a csoport kék-fekete fele az északi-, míg a piros-fekete része a déli kanyar felé vette az irányt. A tömeg létszáma becslésünk szerint már elérte a 4-5 ezret, pedig még csak alig lépte át a négy órát az óra mutatója. Kiválasztottunk egy kevésbé hosszú sort, s elfoglaltuk helyünket arra várva, hogy bejussunk végre álmaink mérkőzésére. Még egy példával tudok szolgálni a lassan már unalomig ismételt szurkolói magatartásra: a mellettünk belépésre váró interisták között a földön ülve békésen kártyázgatott egy piros-feketébe öltözött fiatalember…
Türelmetlenül vártuk a kapuk kinyitásának időpontját, addig fényképezkedtünk, illetve beszélgettünk a sorban álló ultrákkal. Kily barátunk kedvét sikerült elrontanunk, ugyanis sms-en megkapta a hentes az aktuális magyar bajnoki forduló eredményeit, közte a Ferencváros debreceni, kiütéses 5-0 -ás vereségét. Ízig-vérig fradista társunk a hír hallatán percekig csak kóválygott, még a zöld-fehér dobozos sör sem tudott rajta segíteni.
Teltek-múltak a percek, a fanok unaloműzésképpen rákezdtek egy-két nótára, közte a Bobogol címet viselőre, amire általában akkor zendítenek rá, ha a nerazzurri gárda első számú csatárától gólt kérnek, vagy éppen Vieri már bevette az aktuális ellenfél kapuját. Az egyre gyarapodó tömeg kezdett idegessé válni, aminek hangot is adtak fütty, illetve bekiabálások kíséretében. Csodák-csodájára kinyíltak a kapuk, s szép lassan elkezdtünk befelé szivárogni. Valami nem stimmelt azonban a sorunkkal, mert amíg a mellettünk lévők jobban haladtak, addig mi percek óta egy helyben toporogtunk. Mint mindig, ezúttal is Robihoz fordultunk, hogy érdeklődjön, miért van ez így, kiderült “természetesen” rossz sorba álltunk, egészen pontosan egy olyanba, ahol csak a transzparenst bevinni szándékozók léphettek be. A messze földön híres magyar leleményességet kihasználva átlibbentünk egy másikba, és sunyi módon észrevétlenül befurakodtuk magunkat az elejére, így pillanatok alatt bejutottunk.
Bent vagyunk!
Az első próbatételt sikeresen teljesítettük tehát, viszont a legnehezebb még csak ezután következett. Tudniillik, a jegyünk a Milan-táborba szólt, mondanom sem kell, mi pedig szerettük volna az Inter-kanyarban végigtombolni a mérkőzést. Választanunk kellett, hogy szép nyugodtan elmegyünk vásárolni az ajándékboltba, és ezzel erőteljesen lecsökkentjük a Curva Nordba történő bejutási esélyeinket, vagy kihagyjuk az újabb pénzköltési túrát, és megpróbálunk belógni az interesek közé. Az utóbbi mellett tettük le a voksunkat, vettünk egy nagy levegőt, s az ilyen belógásokban nagymesternek számító Gabiék tanácsait követve megpróbáltunk együtt maradni. Az első számú szabály az volt, hogy ha esetleg nem akarnak beengedni, egy szót se szóljunk angolul vagy olaszul, hanem hablatyoljunk össze mindent a saját anyanyelvünkön, könyörögve, vagy értetlenséget mutatva az arcunkon, hátha megszánnak. Szerencsére nem kellett színészi képességeinket bizonyítanunk, a jegykezelő fószer nem is nézte a jegyet, csak tépett, így a haditervet sikeresnek nyilváníthattuk. Mi az örömtől, Kilyék a házi pálinkától (is) megrészegülve(ami állítólag olyan erős, mint a pocokméreg) rohantunk felfelé a csigalépcsőn.
Pillanatokkal később már az északi kanyar középen találtuk magunkat. Robiék – akik először jártak eme csodálatos létesítményben – ismét izzították a digitális kameráikat. Mögöttünk három férfiember ült, a cannabistól érezhetően kicsit bódultan beszélgettek velünk. Nagy nehezen felfogták, hogy honnan jöttünk, csak Détári és Vincze Pilu nevének említése hallatán tudatosult végleg bennük, mely országból érkeztünk. A közös fényképet ők sem úszták meg. Visszatérve a könnyűdrogokra, szinte minden harmadik tifoso kisebb-nagyobb füstbe burkolózott, kézről-kézre járt a különböző méretű spangli, éreztük a fű hatását anélkül is, hogy beleszippantottunk volna…
Ekkor még kb. 3 óra volt hátra De Santis játékvezető kezdő sípszaváig. A nagyobb drapériák már a helyükön voltak mind az Inter-, mind a Milan-táborban. A kuzinok meglepően kevés létszámban foglaltak helyet, a kék-fekete érzelmű kapu mögötti szektorban sokkal többen gyülekeztek. Jöttek szép sorrendben a dalok, a Bobogoltól kezdve a Milan, Milan vaffancolón át a Juve merdáig minden terítékre került. Odaát a vaffanculora fütty volt a válasz, majd amikor ők küldtek el minket a picsába, mi fütyültünk.
Újabb különös beszélgetőpartnert talált magának Robi: a korábbi kancsal újságárust egy hiányos fogazatú, kissé heves természetű krapek váltotta fel. Pontosan nem emlékszem, miről társalogtak, de szóba kerültek hazánk klubcsapatai és stadionjai, valamint Kaká. Robi szó szerint kézzel-lábbal próbálta meg neki elmagyarázni, mit jelent magyarul az ifjú brazil középpályás neve. Viszont elismerően bólogatott és csodálkozott, mikor megtudta, hogy mi csak a meccs kedvéért utaztunk ide 15 órát a messzi magyar földről.
Gattuso pezzo di merda…!
Egyre változatosabb és hosszabb nótákra zendítettünk rá, ám igaz ugyan, hogy nem nagyon tudtuk a szövegeket, de az ütemes ugrálásra és tapsolásra azért még képesek voltunk. A kanyart egy meglepően fiatal suhanc irányította egy megafon segítségével, amelybe szinte megállás nélkül ordibálva adta ki a parancsot, hogy melyik énekszám következik.
Néhány poénosabb drapéria is előkerült: az egyik Gattusot, a másik Kakát figurázta ki.(Utólag megtudtam, hogy ugyanazt jelenti a neve, amit nálunk). A ‘Matrix kill everybody’ (Matrix, azaz Marco Materazzi kinyír mindenkit) lepedőre később a túloldalon a ‘Materazzi killer’ felirat volt a válasz, jelezve, hogy a két tábor hogyan vélekedik az Inter gránitkeménységű középhátvédjéről, aki sajnos sérülés miatt nem játszhatott. Nagy örömömre, új lieblingem, Van der Meyde is kapott egy szép transzparenst: egy mögöttünk helyet foglaló tag tartotta fel a magasba a holland nevét és 7-es mezszámát tartalmazó zászlót, bizonyítékot szolgáltatva, hogy nem csak én kedveltem meg az Ajaxtól érkezett fiatal jobbszélsőt. Persze a kuzinok sem akartak lemaradni a zrikában, kifeszítettek egy feliratot, amin ez állt: ami szemben van az egy nagy csomó szar.
Másfél órával a kezdés előtt kijött pár játékos az öltőzőből, megtörve a pillanatnyi csendet. A távcsövem segítségével pontosan be tudtam őket azonosítani: öltönyben jelent meg Cannavaro, Van der Meyde, Bréchet, Okan, Emre és Toldo. Majd mindenki kapott egy szívhez szóló dalocskát: Cannavaro és Van der Meyde neve után “ééééé, oóóóó” következett, Cordobaé után meg “sálálálálá”. A legjobb Emréé volt, a “Piccolo(kicsi) Emre oóóó, Piccolo Emre oóóó” -ra reagálva a szúnyog becenévre hallgató török tűzgolyó kezét a szívére téve jelezte, hogy szeret minket. Cannavaro interaktivitásában nőtt a többiek fölé, az Ugrálj Fabio! felszólításra a válogatott védő vigyorogva ugrálásba kezdett, amire ugyanezt tettük mi is a “Chi non salta rossoneri olé, olé” -t kiabálva. Kily barátunk nem tudta pontosan mit dalolászunk, ezért lefordítottam neki eme mondat jelentéstartalmát(aki nem ugrál, az piros-fekete), mire ő így replikázott: “Én ezt úgy ismerem, hogy: ki nem ugrál az szar újpesti…”
Nyolc óra előtt pár perccel kijöttek a játékosok melegíteni. A sort Dida, a Milan brazil kapusa vezette, akit huhogással fogadott az északi lelátó, míg a kisvártatva megérkező Milan-futballistákat hatalmas füttyszó és pfújozás. Természetesen csak a mi oldalunkon, a déli kanyarnál megtapsolták és éltették a piros-fekete klub labdarúgóit. Nagyon vártuk a mieinket, akik kicsivel a rivális után dugták ki az orrukat az öltözőből. Újra a távcsőé lett a főszerep, Robi pedig felhívta egyik kollégánkat, épp akkor beszélt vele, amikor Francesco Toldot éltettük. Gattusonak egy kevésbé hízelgő üdvözlés jutott, a Magyarországon a “Nincsen hangotok…” című nóta dallamára a “Gattuso pezzo di merda” szólt. Ráadásul az “oroszlánszívű” középpályásnak is kijutott a huhogásból…
Elkezdődött a bemelegítés, mindkét csapat egy-egy térfelet elfoglalva végezte a gyakorlatokat. Az Inter egyik új igazolása, az argentin Kily González is kapott éltetést, sőt, egy új becenevet, a Kily helyett a rajzfilmfigurára utalva Speedy-t kiabáltunk. A csapatok, miután végeztek izmaik belövésével, bementek az öltözőbe, hogy később a meccsszerelésben pompázva térjenek vissza. De addig még történt valami…Kancsi csávó barátunk, s egyben idegenvezetőnk jelt adott, azaz magunkra kellett varázsolni a koreográfiát, magyarul: a szektor összes székére ragasztott, sárga illetve kék színű, szatyorszerű mellényt, ami az eredményjelzőn látva magunkat egész jól nézett ki. Egy FC 1908 felirat rajzolódott ki a több ezer “zacskót” viselő szurkoló által. A kuzinok sem akartak lemaradni, köztünk szólva az ő koreójuk talán szebb is volt. Piros-fehér-fekete környezetet varázsoltak, valószínűleg hasonló módon, mint mi, majd kisvártatva egy hatalmas, a Bajnokok Ligája-trófeát ábrázoló drapit húztak elő, mely alatt egy bazi nagy felirat volt olvasható: “Mi váltjuk valóra a ti álmaitokat” címmel…
Elcsendesedett, s elsötétült a stadion. Különleges fényeket varázsoltak elő a rendezők, a pályára vetítve a két csapat címerét, majd az Inter játékosainak arcképét. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a kék-fekete klub futballistáinak bemutatásakor, hiszen nemcsak az eredményjelzőn jelent meg Cordobáék arcképe, hanem több tucat példányban a gyepre vetítve is. Mivel az Inter volt hivatalosan a pályaválasztó, ezért amikor felsorolták Cúper kezdőcsapatát, a hangszórókból a Pazza Inter, azaz a klub új himnusza szólt, melyet egyébként maguk a játékosok énekeltek fel.
Bevallom, nagyon készültem erre a bemutatásra, régi vágyam volt, hogy tiszta erőből üvöltsem kedvenc játékosaim nevét. Sajnos ez elmaradt, a bömbölő zene és a torka szakadtából fütyülő Milan-tábor miatt csak annyi történt, hogy a szpíker bemondta a futballista számát és nevét, majd hangos “ollé” következett.
…és De Santis jelt adott
Miután befejeződött a bemutatás, következhetett a várva-várt kilencven perc. Hector Cúper a Toldo – J. Zanetti, Adani, Cannavaro, Córdoba – Van der Meyde, C. Zanetti, Emre, Kily González – Kallon, Vieri, míg kollégája, Carlo Ancelotti a Dida – Cafú, Nesta, Maldini, Pancaro – Gattuso, Pirlo, Kaká, Seedorf – Sevcsenko, Inzaghi kezdőtizenegynek szavazott bizalmat. A kanyar megállás nélkül buzdította Toldóékat, akik a meccs elején több lehetőséget dolgoztak ki. A legnagyobb esély a gólszerzésre Vieri előtt adódott, akinek 25 méteres szabadrúgása csak pár centivel kerülte el a felső sarkot. Erre Kaká válaszolt, de Toldo védett. Közben rendkívül sok és változatos nótákat énekelt a Curva Nord, valamelyiket olyan hosszan, hogy pár perc után meguntam. Mintegy fél óra elteltével meglepődtünk, mikor láttuk, hogy Van der Meyde ballag lefelé a pályáról. Nem látszott rajta sérülés nyoma, Hector papa valószínűleg a védőmunkájával lehetett elégedetlen, mert helyette a jobbhátvéd Helveg érkezett, ami annyit jelentett, hogy Capitano Zanetti egy sorral előrébb került.
Szépen, csendben csordogált a derbi, elvétve akadt itt-ott pár lehetõség. A 39. percben aztán minden megváltozott…Cristiano Zanetti szabálytalankodott Seedorffal szemben, így szabadrúgáshoz jutottak a „vendégek”. Az „ex” Pirlo állt a labda mögé, lövése megpattant a sorfalban a fejét épp lehajtó Inzaghin, a megdermedt Toldo nem tudott hárítani. 0-1. Döbbenet lett úrrá a kanyaron, ugyan azonnal rázendítettek a Forza Ragazzi!-ra, de érezhetően ez már nem volt ugyanaz a bíztatás, mint ami gól nélküli állásnál. Nemcsak a szurkolótábor, néhány játékos is csalódott és ideges lett, Kily González például majdnem összeverekedett Kakával. Mi is teljesen összetörtünk, pedig „csak” egy gól volt az előny oda. Szurkoltunk, énekeltünk, de már nem volt akkora a lelkesedés.
A félidőben újabb sötétség és fényjáték következett, majd görögtüzes bemutató. Ebben is a vörösök nyertek, sokkal többet gyújtottak, mint a kékek. A görögtűz egy vita alapját képezte az előttünk pár méterrel székelő fanok között. Egy magáról megfeledkezett ultra miután végzett a tűzzel, figyelmetlenül az alatta lévőkre dobta a „fáklyát”. Több sem kellett a nyakukba nem várt égi áldást kapóknak, páran felmásztak, s ütlegelni kezdték a bűnöst. Ekkor kicsit féltem, szerencsére a bunyót csírájában elfojtották.
Alig kezdődött el a második félidő, újabb tőrt szúrtak a szívünkbe. Gattuso ballal(!) középre adott, az üresen hagyott Kaká fejelt, és a piros-feketék már megint tomboltak…A brazil szépfiú csattanós választ adott az őt kifigurázó transzparens készítőinek. Szomorúak és dühösek voltunk, kerestük a bűnbakot. Robiék meg is találták Helveg személyében, de kapott Cúper és Adani is. Kisvártatva teljesen szétesett az Inter, egy védelmi hibát kihasználva a derbiken szinte mindig eredményes Sevcsenko a léc alá lőtt. Teljesen összetörtünk, és magunkba roskadtunk. Néhányan elindultak hazafelé, s lehet, hogy nem is látták a szünetben beállt Obafemi Martins bombagólját, aki az ukrán találatát követően szinte azonnal válaszolt, miután jobbal a felső sarokba bombázott. Ordítottunk egy hatalmasat, kiadva magunkból a fájdalmat és a mérget. Egy halovány esélyt még láttunk, hátha ez a gól visszaadja a csapatnak a hitet, s egy esetleges gyors gól után talán döntetlenre tudja menteni a meccset. Nem így történt, bár a helyzetek megvoltak: Cordoba kapufát fejelt, Martins ajtó-ablak helyzetben hibázott, Emre kicsivel lőtt mellé, Vieri fejese alig kerülte el a kaput.
Az utolsó pár percre fordulva szinte teljesen kiürült a szektor, mindenki a lefújást várta. Őszintén szólva, kicsit csalódtam a szurkolótársaimban, nem gondoltam volna, hogy ha vezet az ellenfél, felhagynak az énekléssel. Pedig így történt, az első félidőben jobbnál-jobb és változatosabb dalok, rigmusok teljesen abbamaradtak.
De Santis aztán – aki kapott rendesen a szitokáradatból – pár percet hosszabbítva hármat sípolt, véget vetve a számunkra szomorúan végződött meccsnek. Hiányos fogazatú mentorunk ekkor már sehol sem volt, a megafonos kanyarvezér búskomoran üldögélt a lépcsőn. A szél felkapta a sárga és kék nylonokat, a Gazzetta szétolvasott lapjai is szanaszét repültek a levegőben. Az ultrák összetekerték hatalmas zászlóikat, s egykedvűen elindultak hazafelé. Búcsúzásképpen csináltunk pár fotót, amihez nem sikerült jó képet vágni. Kifelé menet átbeszéltük a vereség miértjét és hogyanját, illetve lekattintottuk a hazafelé tartó tömeget. Balhé természetesen nem volt, a kék-fekete hívek csalódottságukat magukban fojtották el, nem próbáltak elégtételt venni a rendőrökön vagy a szemeteskukákon.
Lassan hagytuk el a stadiont, körbeálltuk a mérkőzést követő sajtótájékoztató helyszínét, hátha megpillantjuk a vezetőedzőket. Hiába vártunk, nem sikerült lencsevégre kapni az argentin mestert. Robiék emlékül hazavittek pár plakátot, én pedig utolsó közös európai valutámat egy interes egérre költöttem. Mondanom sem kell, hogy nem egy négylábú rágcsálót vettem 20 euróért, hanem a számítógép kezeléséhez segítséget nyújtó Inter-címeres hardvert.
„Egész úton hazafelé azon gondolkodám…”
Visszaballagtunk a buszhoz, ahol mi voltunk az elsők. Riválisaink bizonyára még ünnepelték a győzelmet. Nemsokára ők is megérkeztek, kaján mosollyal az arcukon kérdezték, mennyi lett a végeredmény. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, elismerve az ellenfél jobb teljesítményét. Beszálltunk a buszba, aztán elindultunk haza. Órákon keresztül tárgyaltuk a mögöttünk hagyott esemény történéseit, illetve megosztottuk egymással a saját táborunkban átélt élményeket. (Czerka elmondása szerint a Milan-táborban Fabio Cannavarónak szólították, mivel hasonlít az Inter hátvédjére…). Akik először láthattak derbit, szavakat sem nagyon találtak, teljesen le voltak nyűgözve.(Főleg a milanosok, hiszen ők még a győzelem ízét is élvezhették).
Hajnalban a fáradtságtól elaludtunk, csak néhány, benzinkútnál történt megállás zavarta meg a szendergésünket. Közhely, de a hazafelé út mindig gyorsabban telik, bár az odautazáskor jelentkezett problémák(szűk hely, zsibbadt lábak stb.) ismét előjöttek.
Világosban már osztrák földön zötyögtünk, innen már csak pár óra volt a magyar főváros. Baleseti sebészként dolgozó Milan-drukker társunk és „Lippi” egymással versenyezve ontották magukból a vicceket, gondoskodva ezzel a társaság jó hangulatáról. Néhányan férfimagazinokat böngésztek, mások aludtak, míg mi páran „lejátszottuk” a Bajnokok Ligáját. Megtippeltük a csoportból továbbjutókat, majd kihoztuk a győztest, ami persze az Inter lett…
Budapestre délután két óra körül érkeztünk, a búcsúzkodást követően szerencsére gond nélkül elértük a három órakor Nyíregyházára induló IC-t. Megszaporodott csomagjainkkal felpakoltunk a vonatra, ahol még készítettünk pár fényképet, majd három órás utazást követően megérkeztünk a szabolcsi megyeszékhelyre. Az állomáson szülő, barátnő nyakába borulva elváltunk, majd hazakocsikáztunk.
Vasárnap este éjfél körül indultunk el Milánóból, szűkebb hazámba, Nyírbogdányba pedig hétfő este hét óra körül érkeztem meg. Gyors zuhany és vacsora után ágynak dõltem, hiszen másnap dolgozni kellett menni.
“Zamat” képes beszámolója
2005.12.11. Inter – Milan 3:2
Péntek este indultunk öten Ferihegyről a Sky Europe-pal, ami olcsó volt, csak épp Bergamóban tett le, ami ugye cirka 50 km Milánótól. Érkezésünkkor kellemes idő, 5 fok és szélcsend fogadott, szerencsére ez egész hétvégén így is maradt. A csomagok megkaparintása után felültünk egy shuttle buszra, ami egy órával később lerakott minket a milánói központi pályaudvarnál, ahonnan némi kérdezősködés és metrózás után megérkeztünk a hotelbe. Mivel ekkor már igencsak közeledtünk az éjfélhez, és mindenki dögfáradt volt, aznap már nem csináltunk semmit, mindenki eldőlt erőt gyűjteni a szombati napra.
Másnap délelőtt első utunk a Dómhoz vezetett, aminek sajna fel volt állványozva az eleje (mondjuk én már láttam), így aki még nem járt itt, most alaposan ráfaragott, de az enteriőr sok mindenért kárpótolt minket. Rövid nézelődés után villamosra ültünk és irány a Meazza! A stadion szédületes látványt nyújtott, és szerencsénkre még nyitva értük a múzeumot, és egy vezetés is pont akkor kezdődött, amihez gyorsan csatlakoztunk is.
A nézőtér megtekintése előtt -kihasználván a nyitva felejtett ajtó lehetőségét- gyorsan benyargaltam a pályára, hogy megérinthessem a gyepet. Ezután felvittek minket a VIP-részlegbe, ahol a kedves meghívottak fűtött ülésekben, plazmatévék segítségével figyelhetik a meccseket.
Észrevettük, hogy a mérkőzésre készülődő tévéstáb a kommentátorállást őrizetlenül hagyta, úgyhogy itt is ellőttünk pár képet.
Ezután irány a minden igényt kielégítő csillogó-villogó öltöző. (A milanéról nem tudok nyilatkozni, oda nem mentem be )
Ezzel a túra véget ért, kifelé menet bementünk a múzeum Interes szekciójába, majd átcaplattunk a San Siro Store-ba, ahol hónapok gyűjtőmunkájának eredményét sikerült elvernem mintegy 20 perc alatt.
Ezután visszamentünk a városba, kis városnézés, majd irány a hotel. Szombat estére vmi bulit terveztünk, ennek érdekében egy szupermarketben beruháztunk egy üveg Sétáló Jánosra és egy Jagermeisterre. A probléma ott adódott, hogy a szállodába visszatérve ketten aludni tértek, így hármunkra maradt a fenti piamennyiség betermelése, amihez ráadásul -tévedésből- vmi gusztustalan mangós ízesítésű Pepsit sikerült venni –> eredmény : KO.
Másnap délelőtt “kicsit” nehezemre esett felkelni, a másik két delikvensnek ez nem is sikerült, így végül a két korán lefeküdt kollégával hármasban indultunk el a stadionhoz jegyet szerezni. A Meazzánál találkoztam az FI-s kontakttal, majd célba vettük a stadion környékén lebzselő jegyüzérek közül a legszimpatikusabbat. A 22 eurós, Nordba szóló jegyre először 140 eurót mondott az ürge, amitől a másnaposságtól amúgy is elég sápadt és ijesztő képen még fehérebb lett, végül némi alkudozás után 70 euróban egyeztünk meg, és nyélbe ütöttük az üzletet. Egyetlen gond persze csak az volt, hogy ugye az új szabályok miatt névre szóló jegyek voltak ezek, de a fickó váltig bizonygatta, hogy ezekkel be tudunk jutni, mi meg -jobb híján- hittünk neki.
A jegyekkel a zsebünkben, plusz nekem egyre több vérrel a fejemben visszatértünk a belvárosba, ahol némi nézelődés és kajálás után visszamentünk a szállodába a két hátramaradt versenyző felélesztéséhez. Zuhany, kaja, pihi, készülődés, aztán öt óra után nem sokkal elindultunk. A Dómtól ment a villamos, amin teljesen békésen ücsörögtek egymás mellett a két csapat szurkolói, még csak odamondogatások sem voltak. A stadionnál a déli oldalon leszállva is Milan drukkerek álltak kígyózó sorokban, de gond nélkül sétáltunk át közöttük, teljesen békés volt a hangulat. A stadionból kiszűrődő énekhangok már elkezdték bennünk felvinni az adrenalint, és az FI-s embert ismét összeszedve mi is beálltunk a sorba a Nordnál, alaposan memorizálva a jegyen szereplő álnevünket, felkészülve arra, hogy bármi áron bejutunk.
Nos, izgulnunk nem kellett, a jegyüzérek leküzdésére kitalált szabály tökéletesen hatástalan maradt. Ugyan a jegyek vszeg hamisak voltak, csakhogy a (valószínűleg lefizetett) jegyellenőrök a nevek megnézése után nem dugták be ezeket a vonalkód-leolvasóba, csak téptek és mehettünk. Valószínûleg az üzér-maffia előre leadta azokat a neveket, amiket nem kell ellenőrizni, fényképes igazolványt meg egyébként senkitől sem kértek a belépéskor.
Gyorsan felügettünk a lépcsőn, és nekiálltunk helyet keresni. Ez persze korántsem ment könnyen, hiszen a Nord már ekkor, kb fél hétkor szinte csurig megtelt, úgyhogy végülis a tetején lévő kb 2 méter magas betonfal tetejére ültünk fel, nagyjából a lenti helyen.
A közelebbi kapu ugyan kiesett a látómezőnkből, de amúgy jó hely volt, leszámítva, hogy baromi vékony felületen ültünk (még most is érzem a helyét az alfelemen ). Az ultrák már megkezdték a hangolást, bár ekkor még csak szórványosan, egymásnak válaszolgatva jöttek a különböző rigmusok.
Ahogy közeledett a fél kilences kezdés, úgy telt meg egyre inkább a nézőtér többi része. A bemelegítés nem sokkal 8 előtt kezdődött, először a Milan játékosai érkeztek, hangos füttykoncert közepette, majd az Inter játékosok, óriási ovációt váltva ki. A hangosbemondó ismertette a felállásokat, először a Milanét, ahol Vieri nevének beolvasásakor elképesztő zajt produkált a nézőseregből. A kék-fekete játékosok nevét teli torokból üvöltöttük, majd ezután a Nord egyesével köszöntötte a játékosokat a személyre szóló énekekkel.
A csapatok levonultak, és ahogy egyre közeledett a kezdőrúgás, a hangulat úgy lett egyre jobb. A két kanyar elkezdte bemutatni koreográfiáját, a milané bűngyenge lett sztem, míg a Nordé telitalálat volt. A téma ugye nem kérdés, és a megoldás is nagyszerû volt: először gyors egymásutánban felhúzták a 3-1 és 3-2 drapikat, majd -ahogy a meccsen is estek a gólok- 6 perc elteltével a 3-3-at.
A hangszórókból persze szólt a Pazza Inter, amit 80 ezer ember énekelt teli torokból, fantasztikus hangulatot teremtve.
A csapatok felálltak, és elkezdődött a meccs. A szurkolás nagyszerű volt, a piros-fekete gólokat leszámítva alig lehetett hallani a Sud hangját. A klasszikusok (Insieme a noi, Non mollare mai, Milano siamo noi) mellett természetesen a másik oldalt cikiző, gyalázó rigmusok kaptak nagy hangsúlyt (Milanista pezzo di merda, Liverpool, Liverpool stb).
A meccset jó iramban kezdte a csapat, és ennek eredményeképpen -így vagy úgy- de büntetőhöz jutottunk. Adriano odaállt, bevágta, mi pedig őrjöngtünk. Rögtön jött a “Chi non salta rossonero eh eh”, mire az egész stadion (a Sud-ot leszámítva persze ) ugrálni kezdett, az öreg betonépítmény meg úgy remegett, h kapaszkodni kellett a kakasülőnkön, nehogy leessünk.
Sajna még a szünet előtt megjött a válasz egy hasonlóan nevetséges tizenegyes formájában, melyet Sheva bevágott, egy pár percre elcsendesítve a Nordot. A félidőben a legtöbb tifoso nagy tekerésbe kezdett, a 90 perc nagy részében amúgy is átható fűszag lengte be a Nordot, amit aztán alig győztem kiszellőztetni a ruháimból. Szinte mindenkinek a szájából egy spangli lógott, minket is kínálgattak persze, de udvariasan elutasítottuk.
A második félidő kezdetén aztán ismét megindult az öldöklő küzdelem a pályán, az iram végig kiváló volt. A Milannak is voltak helyzetei, de mi is veszélyesen játszottunk, melynek eredménye Adriano -már önmagában is gólt érő- szabadrúgása, melyről a kipattanót Oba bevágta –> újabb őrjöngés. A kis nigériai védjegyének számító szaltókat hangos ollézással köszönte meg a közönség, és a hangulat ismét a tetőfokára hágott. A meccs hátralévő részében érezhetően óvatosabban játszottunk, míg a Milan próbált egyenlíteni, de helyzetbe jószerivel csak az Inter védőinek egy-egy hibája után tudtak. Jelentéktelennek épp nem nevezhető pillanat volt Vieri beállása, ugyanis ilyen fülsüketítő (nem vicc!) füttykoncerthez foghatót még életemben nem hallottam!! Persze Bobo is megkapta a magáét, se szeri se száma nem volt az őt magát és felmenőit “éltető” rigmusoknak (de megérdemelte ). Az utolsó 10 percbe érve már mindenki kezdett reménykedni, hogy 45 hónap elteltével ismét derbit nyerünk, amikor egy oldalsó szabadrúgásból a hórihorgas Stam kiegyenlített, mi meg csak fogtuk a fejünket.
A gól a csapatot is megfogta egy kicsit, de aztán újult erőre kapva rohamozták a fiúk a Milan kapuját, mire a Nord is magára talált és teli torokból biztattuk a játékosokat. Adriano ordító helyzetét követően a hajunkat téptük, hiszen nem gondoltuk, hogy lesz még ekkora helyzet a győzelem megszerzésére.
Aztán jött az a szöglet. Sajnos nem igazán lehet szavakba önteni, ami azalatt a néhány másodperc alatt lezajlott. Jött be a szöglet, Adriano emelkedett, aztán…
…én úgy éltem meg, mint ahogy a filmekben lehet látni: hirtelen nem hall semmi az ember, síri csend, mindenki elkerekedett szemmel figyel, és a labda lassított felvételben száll a levegőben. A távolság miatt ugyanis nem lehetett látni, hogy az most bemegy, vagy mellé, fölé stb. Komolyan mondom, azt a néhány tizedmásodpercet én vagy 5-6 másodpercnek éreztem…
…aztán rezdült a háló, és a Meazza felrobbant. Vadidegen emberekkel ugrottunk egymás nyakába, ölelkeztünk, üvöltöttünk, leírhatatlan volt. Egy ultra nem messze tőlem elsírta magát… A hátralévő másodperceket ugrálva, kiabálva, töltöttük, majd a hármas sípszó megszólalásakor diadalittas üvöltésben törtünk ki. A hangszórókból ismét felcsendült a Pazza Inter, amit most még hangosabban énekelt mindenki, a játékosok odajöttek a Nord alá, megköszönve a biztatást. Még körülbelül fél órán át maradtunk a stadionban ünnepelni, noha a Meazza többi része ezalatt már szinte teljesen kiürült, végül aztán mi is elindultunk kifelé.
A stadion körül mindenhol ujjongó Intereseket, és lehajtott fejjel elsétáló Milanosokat lehetett látni, de balhénak, kötekedésnek, de még csak cikizésnek nyoma sem volt. Ellenben a parkolóból kiözönlő autók és buszok miatt percek alatt elképesztő méretű dugó alakult ki, kilométeres sorok álltak mindenfelé, de miután 10-ből 9 kocsiban mosolygós Inter-drukkerek ültek, senki sem türelmetlenkedett, olaszoktól szinte hihetetlenül még csak dudaszó sem hallatszott.
Mi még sétáltunk egy kört a stadionnál, közben bedogva vmi ízletes hamburger-féleséget, még mindig az események hatása alatt. Már csaknem éjfél volt, mire felültünk egy villamosra és elindultunk vissza Dóm felé. Itt volt egy aranyos sztori, ugyanis az addigra már kiürült villamosmegállóban csak néhányan ácsorogtunk, amikor odajött két barát, egyikük Milan, másikuk Inter sálban. A milános elkezdett keresgélni vmit a térképen, mire az Interes haverja sunyi mosollyal a háta mögött kihúzott egy Adriano mezt a táskájából, majd odaszólt neki: Hé, ide nézz! A Milanos megfordult, majd meglátva Adriano nevét “Jaj neeee” felkiáltással és egy grimasszal visszafordult a térkép felé.
Kb. fél 1-re értünk vissza a hotelbe, de még egy jó ideig nem bírtam elaludni. Másnap aztán összecsomagoltunk, kicsit még nézelődtünk a Dóm környékén -egyébként nagyon pofásan megcsinált- karácsonyi vásáron, aztán irány a reptér, és kb este 10-kor érkeztünk Ferihegyre.
Zamat
A 266. DERBY
MILÁNÓ, 2007. MÁRCIUS 11. :
(Czeininger Tamás -intertomega- írása)
Immáron negyedik alkalommal készültem Milánóba. Az első utam 2005 márciusában volt és akkor az INTER 3:2 –re nyert a Fiorentina ellen. Az utakat magam szervezem, mert így garantáltan tudom kiket is viszek Olaszországba. A lényeg , hogy olyanok legyenek, akik hazánkat nem járatják le viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal és persze szeretik az Intert.
A suliban rengeteg volt a jelentkező, amikor megtudták, hogy Inter: Milán derbire szervezek buszos utat. Azt mindenki tudta, hogy ez egy háromnapos Velence- Milánói út és nem csak a fociról szól. Építészeti és egyéb művészeti értékek valamint a történelmi múlt lényegre törő ismertetésén túl még egy meccs is. Méghozzá Európa egyik legjelentősebb összecsapása! Pénteken az esti Mise után indultuk Pécsről a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma mellől. A 48 fővel start és a Pécs- Barcs- Kutina – Zágráb- Ljubljana- Trieszt- Velence volt az útvonal a híres A 4-es sztrádán. Tehát az első éjszakát a buszon töltöttük, filmeket néztünk meg beszélgettünk majd próbáltunk egy kicsit aludni is. A szombat reggel Punta Sabbioniba talált minket és innen hajóztunk Velencébe. A város palotáiról, templomairól, lagunáiról most nem örömködnék, pedig lehetne, hú de mennyit. Diákjaim –főleg azok, akik most voltak 1x tengeren hajóval és most látták először Velencét csak áradoztak a sok csodától. A kötött program után vagy 5 órás szabadidő következett így mindenki egyénileg is fel tudta fedezni a város szépségeit.
Még egy 50 centes gondolázás is belefért. A 15 órai hajóval vissza a buszunkhoz és vágta Milánóba. A vágtáról csak annyit, hogy Verona előtt a sztráda besült és kb. két órán keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Későn este értünk Milánóba a Citta di Milano campingbe. A hatágyas bungalók elég kényelmesek voltak (már akinek) és viszonylag gyorsan elaludtunk. Vasárnap is szép napos időnk volt, mint Velencében. A Mise után, ami a camping közelében található modern templomban volt irány a híres belváros. Mivel már írtam Olaszország 2. legnagyobb városának nevezetességeiről rátérnék a derbi előtti pillanatokra. A közös városnézést követően jött a szabadprogram majd találkozás a Piazza Cordusio-n. Innen a 16-os villamossal cél a San Siroban a Giuseppe Meazza stadion. Már a belvárosban is érezhető volt , hogy rendkívüli nap ez a 2007 március 11.-i mert sok főként nerazzurrit láttunk sálakban , zászlókkal stb. Viszont Milánost keveset. (amikor Milán : Inter van akkor ez fordítva szokott lenni) Viszont van itt valami amit még meg kell , hogy osszak Veletek. Ez a béke illetve az a nem ütöm-verem és nem köpök a másikra stílus. Nálunk egy FTC : UTE ,,rangadó ’’ főként a gyűlöletről és a tettlegességről szól. Félreértés ne essék ! A kékek és pirosak nem szeretik egymást , nagyon nem ! De van egy bizonyos egyesség, amely kizár a belvárosban összecsapásokat. Vannak atrocitások, de ezeket távol a centrumtól és távol a stadiontól intézik el.
A jegyeket még Pécsről rendeltük 1.5 hónappal korábban. Ez simán is ment de azért volt mit izgulni azért , hogy egyáltalán lesz –e derbi ? Az előző fordulók egyikén Szicíliában volt egy nagy balhé és haláleset is történt. A szövetség és a hatóságok még a Serie A szüneteltetésén is gondolkodtak. Képzelhetitek befizetve – átutalva a sok euro és lehet , hogy nem lesz meccs, szóval pocsék érzés volt. De hála Istennek a döntés megszületett. Lesz derbi is de nem este. Na, állítólag ilyen még nem vagy csak nagyon régen volt, hogy délután 15 órakor kerül megrendezésre ez a fontos találkozó. Állítólag a déli, kék 3. gyűrűt lezárták.
Szóval irány a Meazza ! A villamos most viszont nem vitt el a stadionig hanem néhány állomást követően át kellett szállni buszokra és így érkeztünk a mérkőzés színhelyére. Na most két féle ember van a világon ! Olyan aki már járt INTER : Milán rangadón és olyan aki még nem. Szóval nem könnyű írni arról amit ott lát , tapasztal , érez az ember pláne akkor ha Inter drukker. Diákjaim álla leesett a stadion látványától a szurkolók tömegétől és a hangulattól, ami ott fogadott bennünket.
A 225 –ös szektorba szólt a jegyünk – ez most az új számozás szerinti 260-as. Ahogy a lépcsőkön felrohantunk a II. gyűrűbe a diákjaim és főleg a lányok (ők voltak egy picit többen)amint kiléptünk a szektorba majdnem elájultak. A stadion I. és II. gyűrűje zsúfolásig tele szurkolókkal. Közvetlen mellettünk a Nord Curva amelyben annyian voltak , hogy még engem is meglepett. Korábbi években a Fio , a Lecce és a testvér Lazio ellenin is rengetegen voltak a Nordban, de ilyen sokan nem !! Az a hangorkán, amit ott tapasztaltunk hát arra nincsenek szavak. A déli kanyar is tömve volt, de csak ott a kanyarban voltak piros-feketék. Már a bemelegítés ment és a helyünkön meg ültek, de amint oda érkeztünk sokan a lépcsőre telepedtek így adva helyet főleg a lányoknak. Épp, hogy elfoglaltuk a helyeinket,-a fiúk többsége a lépcsőn 32 € -ért – de senki sem bánta! DERBY! Süt a nap a lezárt felső szektorok kivételével telt ház, kb. 70 000 ember, fergeteges hangulat, mi kell még? Hát győzelem!
Az összeállítások : INTER; Julio Cesar, Cordoba, Burdisso, Matrix, Maxwell , Capitano, Grosso majd Samuel, Dacourt, de őt is lecserélték, Stanko, Figo, Crespo majd Cruz és Ibra. Edzőnk Mancini volt. Grosso gyengén játszott és sajna Crespo sem villogott de a többiek ?!/később/ Milán ; Dida, Oddo, Bonera, Maldini, Jankulovski, Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf, Kaká, és Ronaldino a 3. ex akit végig fütyültek pontosabban sípoltak az Interesek. Edző Ancelotti volt. Tehát sztárok itt , sztárok ott így egy ,,semlegesnek ’’ is különös csemegének ígérkezett a találkozó. A játékvezető a híres –hírhedt Rizzoli.
Hatalmas drapériák koreográfiája, amivel az INTER ultrái készültek a kezdésre feltekerve és gyerünk. Az I. játékrész elején Figo szólójánál talpon volt nem csak a Nord hanem az egész stadion kb. 10 000 Milánost leszámítva. Az utolsó pillanatban azonban szerelt valaki így oda a helyzet. Később Crespo hagyott ki egy hatalmas helyzetet, de közelről mellé fejelt. A Milán is szövögette az akcióit, ami góllá érett a félidő vége felé. Ronaldo a malacnak csúfolt csatár lefordult Maxwellről és kilőtte a hosszú sarkot. Na ekkor vettem csak észre , hogy ücsörögnek itt-ott Milánosok más szektorokban is – ha nem is sokan – és nem csak a déli kanyarban. Ezek felugrottak röviden örömködtek és vissza csüccsentek a székeikre. Tudom ez fordítva is így van de a lényeg, hogy senki sem ütötte le őket. Igaz elég fiatalok ill. idős drukkerek voltak . Úgy 2-2 soronként 3-4 főről volt szó jó össze –vissza. ( Lila – zöld rangadón ez lehetséges volna Pesten? Nem hinném!) A Nord viszont nyomta tovább rendesen. Én egy kissé összeomlottam. Hatalmas vehemenciával szoktam szurkolni, de a bekapott gól kissé elnémít. Ez így történt most is. Semmi trágár szó vagy indulat. Picit rosszul lettem. Annak örülök, hogy az többieket ez a gól nem vetette vissza. És akkor jött a szünet. Tehát a II.-ban kell bizonyítani, hogy az INTER a jobb csapat. Mivel rengetegen voltunk és a helyünk tán kapós lehet most csak pár percre mentem sétálgatni a szektorból a büfék irányába. Figyeltem szurkolótársaimat. A fiatalokat, korombelieket és az idősebb generációt egyaránt. Mindenki bizakodott. Nem láttam letört Interest és korai győzelmet ünneplő piros-feketét sem. Továbbra is béke és persze nagy várakozás a II. félidőre.
Ami a második 45-ben történt azt amíg élek nem fogom elfelejteni. Kisfiam aki szintén velem volt gyakran emlegeti azt a csodát amit ott a San Siróban látott. Tehát kezdődött ,,hazai ’’ rohamokkal és egy korai cserével. Bejött Cruz . Jó csak legyen hasznos Mancs cseréje – gondoltam. Hát az lett !!! A ,,vendég ’’ védők szerencsétlenkedtek és Cruz villant ! Kész ! A stadion felrobbant !! Az emberek egymás nyakába ugrottak tök mindegy , hogy ki is az előtte vagy mögötte ugráló, álló személy , férfi nő , fiatal vagy idős ! Leírhatatlan az- az öröm a boldogság, ami ott végig futott mindenkin. Egyenlítettünk! Innen már csak a győzelem jön! Semmi más! Néhány fölöttem lévő drukker –miután egy kissé csillapodott a hatalmas örömünk meg is kérdezte kik vagyunk, honnan jöttünk ? Büszkén magyaráztam, hogy abból az országból ahonnan Nyers Stefano , meg Veisz a tréner meg Tóth a másik edző tehát Ungheriából ! Elismerően szorítottak velem és a többiekkel kezet. Közben persze folyt a meccs tovább. Ahogy a Milán térfelünkre jött én úgy takartam el szememet és a gyomrom fel-alá stb. De amikor mi támadtunk nem voltam képes a helyemen ülni. Gondolhatjátok evvel nem voltam egyedül. A helyzet az, hogy Matrix és Cordoba mindent megoldott hátul Samu és Capitano segítségével. Matrix és Capitano hibátlanul játszott. Maxwell is jól. Ibra őrült veszélyes volt és hát Lajos ? Figo minden megmozdulása szép és látványos volt. Beadásai nagy veszélyt jelentettek. Szóval a félidő hajrájában Ibra villant és újra hangrobbanás a Meazzában ! Kék-fekete tömegek egymás nyakában és mindenki üvölt és mindenki boldog!! Megfordítottuk a derbit ! Cruznak volt egy olyan sarkazása – ha az beakad, akkor a világ legszebb 10 góljában benne van az 100% ! Épp csak, hogy fölé ment. És amit már vártunk Rizzoli játékvezető, (aki az I.-ben nem adott meg egy büntetőt amikor Ibrát felvágták ) lefújta a 266. derbit ! Mintha megint gólt rúgott volna kedvenc csapatunk. Hatalmas ováció és ünneplés kezdődött a stadionban. Legnagyobb riválisunkat legyőztük és vezetjük a bajnokságot. 0 : 1–ről fordítottunk 2: 1-re ! Csúcs gólok ! Szuper kapusunk van, fanatikus hátvédsorunk, veszélyes középpályásaink és gólerős csatáraink! Mi kell még a bajnoki címhez? Na és mi kell a BL-hez? ((ez egy későbbi történet)) Akkor 2007-ben nem sikerült. Viszont a 15. Scudetto igen! A májusi bajnokavatóra, a Torino ellenire is elmentünk (3:0) és felejthetetlen élmény volt látni ott a helyszínen ahogy kiosztották a fiúknak a bajnoki aranyat. A stadion ünnepelt és a város fele is! Vissza a Derbihez. A játékosok odamentek a Nordhoz azaz szinte hozzánk is hisz szektorunk közel volt a kanyarhoz majd körbe mindenkinek megköszönték a szurkolást. A villamosok ismét a stadion mellől indultak így a mi kis csapatunk is oda igyekezett lévén a pécsi busz sofőrökkel együtt a campingbe maradt hisz csak este lesz az indulás haza. Csoportos fotózgatás a stadion elött és vissza a szép belvárosba.
A centrumban érezhető volt az Inter sikere. ( Gondolom amikor az Inter veszít akkor piros-fekete tömegek jönnek mennek az utcákon. Most tehát csak nerazzurrikkal találkoztunk. Hú már a 16 –os villamos is harsogott a boldog Interesektől. Egy dekoratív hölgy ahogy látta a hatalmas kék-fekete lobogót amit a gyerekektől kaptam , mobilját felhangosítva a gólokat újra lejátszotta . Hej de jó érzés Interesnek lenni. A Scala opera felé sétáltunk és itt szabadidőre mehettek diákjaim had lássák csak a koraesti Milánót ! Ott a téren egy házaspár üldögélt és ahogy meglátták , hogy Interesek vagyunk a hölgy odalépett hozzánk és nyakamba borult. Duo uno , duo uno ismételgette és szinte sírt örömében. Az idős úr is gratulált a sikerhez. A Dóm téren kávézni akartam . Beléptem erre a kiszolgáló srác azonnal rázendített a Pazza egyik sorára. Bent egy csomó kék-fekete örömködött. (Vissza egy pillanatra a stadionhoz: A nord részhez közel kint a Meazza közvetlen közelében van egy kocsma. Oda betértünk egy colára mások egy sörre és láttam a sok Interes között iddogált három Milános is. Részeg nem volt senki! A sok ultra között hárman az ellentáborból. Ilyen Magyarországon van ? Ez Milánó. Ez egy elegáns város. A 3. félidőt máshol játsszák nem kisgyerekek és nők elött és valahol messze. A kocsmához kb. 20 méterre a földön egy Milán zászló égett. Tán egy összecsapás eredménye? Nem helyeslem!)
Vissza a belvároshoz. Egy templomba akartam bemenni a Via Torinon de késve érkeztem. Viszont a sekrestyés, aki épp zárt egy kb. 75-80 év körüli néni amint meglátta kezemben az Inter zászlót egyből elkezdte dicsérni a csapatot és szidta Berlusconit de hát ez már politika. A gyerekek, akik a stadion melletti árusoktól vásároltak Inter sálakat szép számmal a megbeszélt időben a villamos megállójához jöttek. Tehát vissza a stadionhoz mert a camping a San Siron túl van. na még egy kellemes meglepetés ért bennünket. Egy pécsi Interes házaspárral találkoztunk akik szintén nagyon boldogok voltak a siker miatt . Nos ez a házaspár bérlettel is rendelkezett , szóval Ők nem a szegényebb rétegből kerültek ki. A villamosban további meglepetés : Vagy 8-10 magyar Interse ha jól emlékszem Kecskemétről , Szegedről. Lám ilyen kicsi a világ ! Ők az Inter Club szervezésében érkeztek a derbyre. Amikor leszálltunk és irány gyalog a kb. 2 kilométerre lévő buszunkhoz. Az úton ahol haladtunk és közben lengettük a zászlókat az autókból ránk dudáltak és integettek és kiabáltak ,, Forza Inter’’ –t. Szóval baromi jó érzés Intersnek lenni! Hétfőn reggelre érkeztünk haza Pécsre és csak kedden kellett suliba menni hisz igazgatónk megadta az 1 napos pihenőt.