Ambrosiana-Inter

Az első világháború után Európa sok országában gazdasági válság alakult ki, melynek következtében mind a szélsőbal (kommunista), mind a szélsőjobb (fasiszta) mozgalmak tömegeket tudnak maguknak megnyerni. Olaszországban 1919-ben Benito Mussolini és katonatisztjei megalapították a Fascio di Combattimentot, a Hadviseltek Szövetségét, és még ugyanebben az évben megkezdték a csoport fegyveres alakulatának a szervezését. Mussolini 1928-ban feloszlatta a parlamentet és ezzel a fasiszta diktatúra totálissá vált. 1923-ban a II. (szociáldemokrata) internacionálé hamburgi kongresszusán a bécsi nemzetközi munkaközösség is csatlakozott a mozgalomhoz. Ebben a zűrzavaros időszakban éli meg az 1928-as évet az Internazionale. A második részben 1928-tól a II. Világháború végéig terjedő időszakot követjük nyomon.

1928. augusztus 31-én az Internek le kellett mondania a nevéről. Az internazionale szó nem kívánatos elem volt Mussolini Olaszországában, így ezen a napon az Inter egyesült Milánó harmadik csapatával, az US Milanesevel és megalakult az SS Ambrosiana. A csapat egyébként a 30-as években kifejezetten jobboldali csapatnak számított. Egy évvel később, 1929. július 23-án a fasiszta kormány aztán az összes idegen szó használatát betiltotta Olaszországban. A csapat új nevét Szent Ambrusról, Milánó védőszentjéről kapta ás a címere is Milánó város címere lett ideiglenesen. Benne a piros kereszttel, a sárkány fejű kígyóval azaz a biscione-val (eme két jelkép ma is megtalálható pl. az Alfa Romeo gépkocsikon), a koronával és a „fasces”-el (ami az ókori lictorok bőrszíjakkal összekötött vesszőnyalábja, amelyből egy bárd éle látszódik ki.) Ez a római tisztségviselők hatalmának jelképe volt. Azt fejezte ki, hogy a lictoroknak hatalmukban állt testi fenyítést is kiróni. A fasces szóból származik egyébként a „fasizmus” kifejezés. A csapat meze is megváltozott hófehérre, benne a piros kereszttel. középen egy fascessel. Ez a mez maradt egészen az 1930-as bajnoki címig, ami után ismét a kék-fekete mez lett a hivatalos, míg a partner US Milanese emblémája lekicsinyítve került rá a mezre. Az előző évben (1929) új nevet (Az SS –Societa Sportiva- helyett AS -Associazione Sportiva- lett az Ambrosiana előtt) és új címert készített a csapat, amiben függőleges csíkozás mellet az AS Ambrosiana felirat volt olvasható. Ez a címer maradt 2 évig (1931-ig), miután a név nagy részben a szurkolóknak is köszönhetően (akik a meccseken kizárólag a „Forza Inter”-t voltak hajlandók énekelni) AS Ambrosiana-Interre változott. Az új címer pedig egy 45 fokkal döntött négyzet lett, benne egy futball labdával. 1930-tól az Inter hazai pályája az Arena Civica lett, és egészen 1947-ig ez is maradt.

Mint az előző részben említettük, az összes korábbi Inter játékos hírnevét egyvalaki egyedül homályosította el, sőt egyesek szerint azóta az olasz fociban megfordult összes játékosét is. Ő pedig nem volt más mint Giuseppe Meazza (a képeken), akinek emlékét a San Siro stadion neve őrzi ma már. Meazza Milánó Porta Vittoria negyedében nőtt fel. Az AC Milan elutasította, mivel túl vékonynak találták őt. Ennek ellenére az Inter vezetőire jó benyomást tett, akik 16 évesen le is igazolták. 1926-ban és 27-ben azon nyomban ifi bajnoki címet nyert, mielőtt csatlakozott volna a nagy csapathoz. 1927 szeptember 25-én mutatkozott be a nagy csapatban bajnoki meccsen. Rövidesen páratlan bajnok lett, akinek a tudása mindenkit felülmúlt, beleértve a gördülékeny cseleket, a precíz pontos átadásokat, és a félelmetes gólerősséget. Született csatár  volt, de intelligens támadó középpályásként is játszott ha kellett, aki remekül tudta megjátszani a támadókat. Remek csapatérzékkel bírt, és született művész is volt. Az ő érkezésével lett az Inter az ellenfelek szemében veszélyes akadály. 408 mérkőzésen 286 alkalommal vette be az ellenfél kapuit. 1934 és 38-ban az ő remek teljesítménye is segítette a VB-ken Vittorio Pozzo Olasz nemzeti válogatottját. Meazza két VB-t és két olimpiát nyert. Híres volt a “kapust kicsalogató” góljairól is. Kicselezte az utolsó védőt, majd szó szerint kiprovokálta a kapustól, hogy kijöjjön a labdára. Ekkor finoman elhúzta a labdát, és a kapus mellett a hálóba gurította. 1939-ben trombózis keletkezett az egyik lábában, így az 1938/39-es szezonban csak 16 meccsen léphetett már pályára. Lábadozása után még elment az AC Milan, Juventus, Atalanta csapataiba játszani, de ott már nem ért el olyan sikereket mint a kék-feketékkel. A II. Világháború után visszatért és edzőként is kipróbálta magát az Interben.

Térjünk vissza az 1929-es évhez. Ebben a bajnokságban már Ambrosiana néven szerepelt a csapat, és ez volt az utolsó év amikor csoportokra osztva szerepeltek a csapatok. Ekkor csak a B csoport 6. helyét tudták megszerezni, ami természetesen nem volt elég a döntőbe kerüléshez. Következett az 1929/30-as szezon ami a „Serie-A” első hivatalis szezonja volt. 18 csapattal, oda-visszavágóval, csapatonként 34 mérkőzéssel. A legelső ilyen bajnokságot pedig G. Meazza vezetésével az Ambrosiana nyerte, a Viola Józsefet váltó régi-új edzővel Weisz Árpáddal. Ebben a csapatban már ott volt Allemandi is Conti és Meazza mellett, aki a védelem összehangolásában vette ki a részét. Giuseppe Meazza pedig a bajnoki cím mellett, a Serie-A első hivatalos gólkirálya is lett 31 találattal. Egy év múlva 5. majd 6. lettek. 1933 és 1935 között pedig zsinórban 3-szor másodikak a Juventus mögött. 1933 szeptember 10-én aratta a csapat Serie-A-s történelme legnagyobb arányú győzelmét a Casale elleni 9:0-ra végződő találkozón, és ebben az évben a Közép-Európa (Mitropa) Kupában a döntőig jutottak ahol sajnos az Austria Wien jobbnak bizonyult. 1934-ben a világbajnok olasz csapatban 4 Ambrosiana játékos szerepelt. Allemandi, Castellazzi, Demaria és Meazza személyében. 1936-ban Meazza ismét gólkirály lett, de a bajnokságban csak 4. lett az Ambrosiana. Az 1937-es 7. hely után aztán összeszedte magát a csapat és a játékosból edzővé vált Castellazzival begyűjtötte a csapat a 4. bajnoki címét. Meazza pedig ismét gólkirály és világbajnok lett, három klubtársa Ferrari, Locatelli és Ferraris társaságában. A 9:2-re végződött Bari elleni meccsen Meazza 5 gólt rúgott. 1939-ben a Novara ellen megszerezte a klub az első Olasz Kupáját is, majd  za 1939/40-es szezonban az 5. bajnoki címnek örülhettek a szurkolók, a klub vezetők és a játékosok. A háború végéig aztán már nem sikerült újabb bajnoki címet nyerni. 2, 12, 4, 3, és 5. helyek következtek egymás után.

Az 1929/30-as bajnokcsapat:
Degani – Gianfardoni, Allemandi, Rivolta – Viani, Castellazzi – Visentin, Serantoni, Meazza, Blasevich, Conti

Az 1937/38-as bajnokcsapat:
Peruchetti – Buonocore, Setti, Locatelli – Olmi, Antona – Frossi, N.Ferrara, Meazza, Ferrari, P.Ferraris

Az 1939/40-es bajnokcsapat:
Peruchetti – Poli, Setti, Locatelli – Olmi, Campatelli – Frossi, A.Demaria, Guarnieri, Candiani, P.Ferraris

A háború után

A világháború 1945-ben befejeződött és a fasiszta rezsim megbukott. A klub újra használhatta az Internazionale nevet. Az eredeti legelső címer is visszakerült a klubhoz egy kis módosítással (A színeket cserélték fel benne. A feketét a kékkel, és a fehéret az arannyal). A háború után az új játékosok készen álltak követni Meazzáékat, és újabb gólokkal, újabb győzelmekkel boldoggá tenni a szurkolókat. Az alábbi részben az 1946 és 1955 közötti tíz évről lesz szó.

1946-ban a csapat 4. lett a rájátszásban, majd következett két gyenge szezon. 1947-ben Benito Lorenzi (a képen balra) személyében új középcsatár érkezett, akinek a beceneve “poison” -méreg- volt, mivel gyilkos erejű lövéseitől rettegtek a kapusok. Tipikus volt az õ hírhedt toszkán “őszintétlensége” is. Igazi vezéregyéniség volt, egy nagyszerű barát. Meazza és Cevenini után minden idők harmadik legeredményesebb góllövője lett a bajnoki meccseket számolva. 1947-ben a klub elhagyta az Arena Civica-t és elkezdődött a San Siro korszak. Megosztva a Milan csapatával közösen használtuk Milánó legnagyobb labdarúgó stadionját. Ebben a szezonban tizedik, míg 1948-ban tizenkettedikek lett az Inter. Az 1947/48-as szezon több negatív csúcsot is megdöntött az Inter Serie-A történelmében. A legtöbb vereség zsinórban (5), a legtöbb vereség az egész szezonban (19), és a nyeretlenségi rekord (zsinórban 8 meccs: 5 vereség, 3 döntetlen). A góllövőlista első 10 helyezettje között nem volt Interes, és csupán 67 gólt lőtt a csapat. (Összehasonlításképp a bajnok „Nagy Torino” 125 gólt lőtt, az utolsó Napoli pedig 50-et ebben a szezonban) Ezen a nyáron aztán igazolt a klub két remek csatárt. Az AS Roma csapatától a gólzsák Amedeo Amadeit, míg a párizsi Stade Francaisból a magyar balszélső Nyers Istvánt (a képen jobbra). Akkoriban a párizsi csapatot egy ismeretlen fiatal argentin edző dirigálta, akit Helenio Herrerának hívtak, később róla még lesz szó. Az igazolások beváltak. 1948/49-ben Nyers olasz gólkirály lett 26 góllal, míg Amadei a második 22-vel (Harmadik Mike (eredeti nevén Mayer) a Bologna magyarja lett, aki Nyers csapattársa volt a GANZ TE-ben még 1944-ben, ugyanúgy mint Kubala vagy Schubert)

Ezzel az 1949-es második hellyel indult el egy hat évig tartó jó széria. A következő szezonban egy kreatív svéd, Lennart Skoglund (a képen jobbra) érkezett, akinek “Nacka” volt a beceneve, Stockholm külvárosában született, őszinte ember, és igazi labdaművész volt, aki mindig vadul buzdította a társait. De minden bizonnyal Nyers volt a csapat húzóembere, a maga 182 mérkőzésén elért 133 góljával. A “hontalan ember” aki egy személyben volt Stefano, István és Etienne. Feltűnik a csapatban ekkor Enzo Bearzot is, az 1982-es Olasz szövetségi kapitány aki Bergomival VB-t nyer majd. 1950 és 1952 között két harmadik, és egy második helyet sikerült elérni. Az 1950/51-es szezonban már szinte mesébe illő 107 gólt lőttek a támadók, és azóta is rekordnak számító 27 meccset nyertek a bajnokság során.

1952-től Alfredo Foni (a képen) lett az edző, aki tökéletesítette a védekező “catenaccio” taktikát az olasz „A” ligában. A catenaccio eredetileg svájci találmány volt, amit a gyengébb csapatok alkalmaztak az erősebb csapatok ellen, mint egyedüli és utolsó reményt egy X-re. Foni ezt a taktikát ültette át az Inter játékába. A legenda szerint Foni svájci barátjától Karl Roppantól tanulta el és „chiavistelónak” nevezte. Ghiezi kapus előtt (akinek stílusára utalva kamikáze volt a beceneve) állt egy hátvéd (az egykori Triestina játékos Blason) neki az volt a feladata, hogy tisztán tartsa a területet és az arra tévedő támadókat szerelje. Blasont tartották a catenaccio mintapéldányának. Az õ eredeti helye a jobb oldal volt, de ilyenkor a jobbszélső középpályás Armano jött vissza az õ helyére. Így vált Blason liberóvá (vagy más szóval söprögetővé). Akkoriban ilyen liberót csak a Fiorentina csapatában láthattak a szurkolók az Interen kívül. Armano sok ide-oda mozgásának az lett az eredménye, hogy amolyan felfutó szélső védővé vált. Ő tekinthető e stílus előfutárának, amelyet később Facchetti tökéletesített jó 10 évvel később. Foni a technikás labdaművész Wilkes helyett Bruno Mazzát, egy romboló szűrőt tett a középpálya közepére. Egy olyat aki nem szórja el a labdákat hanem inkább összeszedi őket. Ezzel a szokatlan újszerű taktikával nyerte meg a csapat az 1953-as és az 1954-es bajnokságot. A jelszó az volt, hogy „akármennyi gólt kaphatunk, ha eggyel mindig többet lövünk.” Foni a védekezést szinte tökéletessé fejlesztette. Az 52/53-as szezonban mindössze 24 gólt kapott az Inter, míg a második Juventus is 40-et. Az Inter 1954-ben tehát duplázni tudott. Nyers pedig 1954-ben a csúcson hagyta el az Intert, igaz ekkor már sokat volt sérült. Ezzel a csapat sorsa is megpecsételődött, hiszen 1955-ben már csak nyolcadikok lettek, és egy új korszak vette kezdetét.

Az 1952/53-as bajnokcsapat:
Ghezzi – Blason – Armano, Giovannini, Giacomazzi – Neri, Mazza, Nesti – Lorenzi, Skoglund, Nyers

Az 1953/54-es bajnokcsapat:
Ghezzi – Padulazzi – Armano, Giovannini, Giacomazzi – Neri, Mazza, Nesti – Lorenzi, Skoglund, Nyers

A. Moratti és a “nagy Inter”

Az akkori sikerek kulcsa nem csak a remek edző és a még remekebb játékosok voltak, hanem a klub nagyszerű elnöke Carlo Rinaldo Masseroni is. Az 1955-ös nyolcadik hely után májusban Masseroni és Foni is távoztak a klubtól, és szépen lassan egy új még fényesebb korszak vette kezdetét. Ennek a kulcsa az új elnök Angelo Moratti volt.

Moratti önerejéből lett olajmágnás milliomos, aki az életében mindent csak magának köszönhetett. Õ volt a szardíniai SARAS olajfinomító cég megalapítója (1962), mely ma már az Olaszországban finomított üzemanyagok 16%-át állítja elő. 1956-ban harmadik lett a csapat a bajnokságban. Ebben a szezonban is volt egy rekordnak számító zsinórban 5 vereséges szakasz. Puskás Ferenc hagyatékából tudjuk, hogy a magyar forradalom után 1957. májusáig (mikor Puskás a Real Madridhoz került) az Inter fizetett játékosa volt. 1956-ban és 57-ben is feltűnt a kispadon Meazza, és következett egy ötödik hely. Az 1957/58-as kilencedik hely után Moratti leigazolta az argentin Angelillót, Mario Corsot és Burgnichot. A csapat sokat erősödött és a harmadik hely mellé egy Juventus ellen elvesztett kupadöntő is párosult. Angelillo pedig 33 gólt lőtt és ezzel a ma is rekordnak számító találatszámmal lett gólkirály. Következett az 1959/60-as szezon ahol 4. lett a csapat. Ebben az évben, egy vásárvárosok kupája (mai UEFA kupa) vereség alkalmával, teljesen elbűvölte Morattit az akkori Barcelona játéka, és a csapat nagyszájú argentin születésű edzője Helenio Herrera. Így 1960-ban elcsábította őt Milánóba az Interhez. Moratti hatalmas fizetést adott neki. Négyszer (nem elírás!) többet mint az akkori legjobban kereső idegenlégiós (Altafini) Olaszországban. 1960-ban egy pajzs alakú címer váltotta a régit, két részre osztva. Bal oldalon kék-fekete csíkok, jobb oldalon a biscioneval és egy labdával. Érdemes megjegyezni, hogy 1960-tól egy ovális alakú, teliben kék-fekete címer is használatban volt F.C Inter felirattal és biscioneval. A 60-as évek elején fordult meg a futball szemlélete a “minél több gólt lőni”-ből a “gólt nem kapni”-ra. Ennek legjellemzőbb példája az Inter lett. A fordulat az 1960/61-es szezonban történt. Helenio Herrera tökéletessé, szinte remekművé fejlesztette a betonvédekezést, a Foni féle catenacciot. Meg kell jegyezni, hogy az Inter nem kevés gólt lőtt ezekben az években. Sőt az egyik legtöbb gólt lövő csapatnak számított Olaszországban!

Herrera (a képen Morattival koccint a BEK serleg társaságában) azzal kezdte, hogy elküldte a kicsapongásairól és éjszakázásairól híres korábbi gólkirály honfitársát Angelillot. Herrera nem tűrte a fegyelmezetlenséget és tudta hogy az erőnlét kulcsfontosságú. Kőkemény védőkkel szerelte fel csapatát. 1960-ban érkezett a csapatkapitány

Armando Picchi (a képen jobbra), aki középhátvédként söprögetett a kapu előtt. Sajnos ő 1971 májusában, fiatalon 36 évesen rákban elhunyt. 2000-ben a Livorniói stadiont róla nevezték el. Picchi előtt Burgnich, Guarneri és Facchetti szűrte területvédelemmel, és könyörtelen emberfogással az ellenfél támadásait. A legfontosabb emberfogó a rettegett Burgnich volt. 1960-ban érkezett még a csapathoz a kapus Buffon és Facchetti is. A gyors és remekül fejelő Facchetti felfutásokkal segítette az elől játszókat. Eredetileg Facchetti csatár volt, de Herrera tudta, hogy ha beteszi őt szélső védőnek, nem lesz aki megállítsa majd a hosszú játékost. Hogy az attakoknak még kevésbé legyen hatása, működött egy második szűrővonal is. Három technikás, eredetileg támadó játékos támadta le fedezetszerűen a riválist.

Luis Suarez (a képen balra) aki frissaranylabdásként egy évvel később követte a Barcelonából Herrerát. Suarez akkor rekordnak számító 152 ezer líráért váltott klubot (Az addigi rekord Omar Sivorié volt River Plate-Juventus 93 ezer lírával). Suarez mellett Bedin és Corso támadta le az ellenfelet. Elől pedig két gyors ék várta a kiugratásokat Jair és Mazzola (az öreg Valentino fiának, aki a nagy Torinoban játszott és aki a csapattársaival együtt, abban a szörnyű repülőgép szerencsétlenségben vesztette életét 1949-ben.) Mazzola néha cserélt Corsóval. Facchetti tehát a jobbszélső támadókat tartóztatta fel, és hozta játékba mindenkit letaroló felfutásával a támadókat. Általában úgy nézett ki a dolog, hogy miután a védők megállították az ellenfél támadását, igyekeztek a játékmester Suareznek passzolni.

Innentől kezdve már gyerekjáték volt minden. Suarez hosszú pontos átadással kitette a szélre a brazil Jairnak, vagy Sandro Mazzolának a supergai repülőszerencsétlenségben elhunyt legendás nagy Torino csapatkapitánya Valentino Mazzola a fiának. A két szélső vagy gólt lőtt vagy pedig tovább passzoltak a ballábas géniusz Mario Corsonak, (akinek a beceneve: “Isten ballába” volt) Egy vagy két gólt mindig sikerült nekik berúgniuk, és utána a többiek megvédték az eredményt elég sikeresen. A gondok akkor kezdődtek, ha nem a kék-feketék lőtték az első gólt. Ez volt tehát a “Nagy Inter” születése.

A 60/61-es szezonban harmadikok lettek és ekkor történt az a híres 9:1-es vereség is a Juventus ellen, amikor az Inter egy korábbi vita miatt az IFI csapatát küldte el a Juvetus ellen. Röviden a történet az volt, hogy a Juventus túl sok nézőt engedett be a stadionjukba és a nézők már már a pályán álltak. A bíró lefújta a meccset és az Inter azt várta, hogy a fegyelmi tárgyaláson büntetésképpen majd Inter győzelemmel könyvelik el a meccset. Helyette az újrajátszás mellett döntöttek, és az Inter tiltakozásképpen az IFI csapatát küldte. Ez volt Sandro Mazzola (a képen) első meccse. A következő év ezüstérme után az első sikert az 1963-as bajnoki címmel szállította Herrera. Ebben az évben a klub ismét címert váltott, az eredeti 1908-as arany alapú címer lett ismét a hivatalos, azzal a különbséggel hogy a kék fekete csíkok kicsit beljebb kerültek és vékonyabbak lettek. A következő 1963/64-es szezonban megint megnyerték a bajnokságot holtversenyben a Bolognával, ám a „szétlövést” a Bologna nyerte. Egy komplikált történet volt ez a meccs, dopping rágalmazásokkal és felfüggesztéssekkel. A csapat viszont a BEK döntőben legyőzte a Real Madridot úgy hogy nem kapott ki a kiírásban, majd megnyerte első olasz csapatként az Interkontinentális Kupát az argentin Independiente ellen, sőt ebben a szezonban az IFI csapat is bajnok lett amit 2 év múlva újra megismételt. A következő 1964/65-ös szezonban már (azóta is egyedüliként Olaszországban) sikerült a triumvirátus is, azaz bajnoki cím, BEK (a Benfica ellen) és Interkontinentális Kupa (ismét az Independiente) egy szezonban, sőt Mazzola olasz gólkirály lett. Az 1956/66-os bajnoki cím volt a klub története során a tizedik. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hatvanas évek közepén az Inter volt a világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) csapata. Ez volt Herrera szupervédekezésű, legyőzhetetlen gárdája. A csapat klubigazgatója ezekben az években Desiderio Solti azaz Solti Dezső volt, aki a mende-mondák szerint Varga Zoltánt is Herrera csapatába akarta csábítani. A tündérmesébe illő történet 1967 tavaszán ért véget, amikor a csapat elvesztette a BEK döntőt a Celtic Glasgow ellen. Lidérces meccs volt ahol Suarez nem játszhatott, de így is az Inter vezetett a félidőben 1:0-ra. Ez a tavasz további kudarcokat hozott. A bajnokság vége előtt 6 meccsel toronymagasan vezették a tabellát, majd következett 2-2 döntetlen között egy Juventus elleni vereség. Az utolsó forduló előtt még így is vezettek egy ponttal, de mivel az Inter kikapott Mantovában 1:0-ra, a Juventus pedig a Serie-B-be küldte a Laziót, a bajnoki címet egy pont előnnyel a Juventus nyerte végül. Őket egy másik Herrera, a paraguayi Hereiberto irányította akkor, de még nem volt vége. A kék-feketék Június 7-én a B ligás Padovától kaptak ki 3:2-re az Olasz Kupa elődöntőjében. Így aztán tényleg semmi sem sikerült 1967-ben. Ezután a csapat formája visszaesett. 1968-ban a bajnoki 5. hely, és a Torino ellen elvesztett kupadöntő után Angello Morati lemondott az elnöki posztról, és Herrera is Rómába távozott az Inter kispadjáról. Igaz az Interben eltöltött 9 szezonjával máig is csúcstartó az edzők között. Utána Fossati és Veisz Árpád 6-6 szezonnal, majd Bersellini és Trapattoni jönnek 5-5 szezonnal a ranglistán.

Az 1962/63-as bajnokcsapat:
Buffon – Picchi – Burgnich, Guarneri, Facchetti – Zaglio, S. Mazzola, – Suarez – Jair, Di Giacomo, Corso

Az 1964/65-ös bajnokcsapat:
Sarti – Picchi – Burgnich, Guarneri, Facchetti – Tagnin, S. Mazzola – Suarez – Jair, Domenghini, Corso

Az 1965/66-os bajnokcsapat:
Sarti – Picchi – Burgnich, Guarneri, Facchetti – Bedin, S. Mazzola – Suarez – Jair, Domenghini, Corso

A Fraizzoli korszak

1968 május 18-án Angello Moratti visszavonult, és az elnöki székben a milánói üzletember Ivanoe Fraizzoli váltotta őt. Fraizzoli katonai egyenruhákat gyártó cégéből, és vendéglátó ipari létesítményeiből gazdagodott meg. Ő volt az Inter történelmének leghosszabb ideig (16 évig) uralkodó elnöke. A következő rész erről az időszakról szól majd.

1968 nyarán Európa bajnokságot nyert Guarneri, Facchetti, Burgnich, Domenghini és Mazzola. Helenio Herreát a régi sikeredző Foni váltotta, de neki csak egy 4. helyre futotta. A Herrera féle Inter ugyanis már egy teljesen más (modernebb) catenacciot játszott mint amit Foni alkalmazott. Fraizzoli első nagy húzása az volt, hogy leszerződtette a Juventustól a paraguayi edzőt, Heriberto Herrerát, majd elcserélte Domenghinit a Cagliariban futbalozó 26 éves csodacsatárra Roberto Boninsegnára (a képen). Az 1969-es évhez tartozik, hogy ebben az évben alakult meg a mai napig leghíresebb ultra csoport a BOYS SAN, valamint ekkor nyerte el harmadik scudettóját az IFI csapat. Az 1969/70-es szezonban ismét második lett az Inter, a Domenghini és Gigi Riva által vezetett Cagliari mögött. 1971-ben Suarez távozott, és Heriberto Herrerával nagyon rosszul kezdődött a szezon. A Milán ellen elveszített 3:0-ás vereség után november 15-én már Giovanni Invernizzi ült a kispadon. Vele újra magára talált az Inter, és a Bonimba becenevű Boninsegna 24 góljával (ami gólkirályi címig repítette őt) meglett az újabb bajnoki cím is. Ott játszott ekkor még a régiek közül Facchetti, Bedin, Jair, Burgnich, Mazzola és Corso is. A következő évben Boninsegna ismét gólkirály lett, ám a csapat elvesztette a BEK döntőt a Cruyf által vezett Ajax ellen. A bajnokságban pedig csak az 5. helyig jutottak. A következő szezon végén egy a Torinótól elszenvedett 4:0-ás vereséget követően Invernizzi is távozott. Őt Enea Masiero váltotta a szezon hátralévő részében, melynek csupán egy 4. hely lett a vége. Az 1973/74-es szezonra visszatért Heriberto Herrera, ám februárban őt is Masiero váltotta, egy újabb negyedik hellyel fejezve be a bajnoki szezont. Miután Luis Suarez 1974-ban a Sampdoria csapatánál befejezte a játékosi pályafutását, edző lett az Internél. Sajnos katasztrofális 9. hely lett a próbálkozás eredménye, így őt Giuseppe Chiappella váltotta, aki kétszer egymás után ismét csak a 4. helyre hozta be a csapatot.

A klub 1976-ban a Brescia csapatától leigazolta Alessandro Altobellit (a képen) aki feliratkozott a legnagyobbak közé. Az Inter színeiben 317 bajnoki meccsen 128 gólt lőtt, és a mai napig vezeti 35 góllal az Inter játékosok közötti Európa Kupákban elért gólok tabelláját. Két év múlva a Bresciából követte őt irányító középpályás társa Evaristo Beccalossi is, akivel remekül megértették egymást. 1977-ben Eugenio Bersellini lett az edző, aki (az Internél ez nagy szó) 5 évig maradhatott a kispadon. Első évében elvesztett egy Olasz Kupa döntőt a Milán ellen, majd zsinórban negyedik, ötödik, majd 1979-ben újra negyedik lett a bajnokságban, ám eközben 1978-ban egy Olasz Kupát azért sikerült nyernie. 1979-ben a klub lecserélte a címerét egy „kedvesebb” biscione figurát ábrázoló (a 10 bajnoki címet is jelölő csillagos) címerre, a mezét pedig a Flower márkára. Ez a címer később a tetején az INTER felirattal bővült. Az új címer szerencsét is hozott, hiszen 1980-ban a 12. bajnoki címet gyűjthette be a klub, Ivano Bordon pedig rekordnak számító 686 percig nem kapott gólt. 1981-ben megjelent a kék fekete mezen az első szponzor, a híradástechnikai termékeket gyártó Inno-Hit márkanév, ezen kívül a csapat megnyerte a Canale5 által első ízben kiírt „Klub mundiale”-t. Sajnos ebben az évben szomorú dolog is történt, hiszen elhunyt az előző elnök Angelo Moratti. A szezon végén egy negyedik hely, a következőben új edzõ, és az ötödik hely következett, valamint egy új szponzor a Misura tészta + sütemény márka révén. Ebben a szezonban ismét Olasz Kupát nyert a klub, ahol Altobelli volt a kiírás gólkirálya, na és persze rajta kívül ebben az évben Bordon, Oriali, Marini, és egy szemtelenül fiatal alig 18 éves nagy bajszú hátvéd Giuseppe Bergomi is VB címet nyert Spanyolországban. Bergomi az Inter rekordere lett később, hiszen 519 bajnoki, 122 Olasz Kupa és 117 Európpai Kupameccsen lépett pályára kék-fekete mezben. A bajnokságban ekkor egy ötödik hely, majd 1982/83-ban ismét csak egy bronzérem sikerült csupán.

Az 1970/71-es bajnokcsapat:
L. Vieri – Bellugi, Burgnich, Giubertoni, Facchetti – Bedin, Mazzola, Bertini – Jair, Boninsegna, Corso

Az 1979/80-as bajnokcsapat:
Bordon – G. Baresi, Oriali, Pasinato, Mozzini – Bini, Caso, Marini – Altobelli, Beccalossi, Muraro

Pellegrini 10 éve

Ivanoe Fraizzoli a sok csalódás után 1984. január 18-án továbbadta az elnöki pozíciót és a klubot, Ernesto Pellegrininek a szintén vendéglátóiparból meggazdagodott milliomosnak. Pellegrini jó 10 évig uralkodott a klub élén, de a „nagy Inter” újjáélesztése neki sem sikerült. Következzen ennek az időszaknak a krónikája.

Pellegrini rengeteg pénzt költött a csapat felvirágoztatására. Azzal kezdte, hogy 10,3 milliárd líráért (ma kb. 5,7m. euró) a szurkolóknak Milánóba hozta Karl-Heinz Rummeniggét (a képen) a mesébe illő képességű tankszerű csatárt, aki a Bayern Münchenben az 1980, majd az 1981-es év aranylabdásaként, a világ legjobbja volt. 1984 év végén a 4. majd a harmadik, 1986 tavaszán a hatodik helyet érte el a csapat. Rumenigge szomorú volt a folyton kiújuló sérülése miatt, miközben a városi vetélytárs a Silvio Berlusconi által talpra állított AC Milan szinte mindent megnyert. Pellegrini viszont túl akart tenni az AC Milánon is, és tudta hogy a jó edző lehet a titok nyitja. Az Interbe hozta edzőnek Giovanni Trapattonit, aki korábban hat bajnoki címet szerzett a Juventussal mint edző. Trapattoni az első szezonjában bronzérmet szerzet, majd elküldte a csapattól Altobellit, és Rumenigge is távozott. A csatárposzton Aldo Serena tért vissza Milánóba, de így csak ötödikek lettek. 1986-ban a Flower márkájú mezt a Le Coq Sportif váltotta. Ezt pedig 1988-ban az Ulhsport. Trapattoni 1988-ban 4 kulcsfontosságú játékost igazolt és a számításai bejöttek.

A Bayern Münchenből Anderas Brehme és Lothar Matthäus, a Fiorentinából pedig az argentin Ramon Diaz és Nicola Berti érkezett. Trappattonival 1988/89-ben a tizenharmadik scudettót szerezte a klub. Az a csapat szinte minden addigi rekordot megdöntött. 11 ponttal végeztek a második előtt, és az összegyűjthető 68 pontból 58-at szereztek, ami 85.3%-as eredményességet jelent. 2005/06-ban a Juventus utólag megsemmisített bajnoki címe is csak 84.2%-ot jelentett volna.

A bajnoki címen kívül Aldo Serena 22 góljával gólkirály lett (Ramon Diaz 12-őt, Lothar Matthäus pedig 9-et.) valamint abban a szezonban az IFI csapat is bajnoki címet nyert. 1989 nyarán új címert készített a klub vezetősége, amelyen leváltották a kígyót és újra az FCIM logó, és egy nagy sárga csillag lett az emblémán. Ezenkívül megnyerték a szuperkupát is. Trapattoni a friss bajnokcsapatba hozott még egy német játékost Jürgen Klinsmann személyében, Ramon Diazt pedig elengedte a Monacóba. (A Bossman szabályig csak három idegenlégiós játszhatott egy csapatban)

A következő két szezonban viszont csak a 3. hely sikerült. 1990-ben az Inter három német játékosa VB címet nyert Olaszországban, majd télen Matthaeus magkapta az aranylabdát is (a képen).

Trapattoni 1991-ben ismét bajnoki címet nyerhetett volna, ám a májusi hajrában kikapott a csapat a Sampdoriától, majd 1 hét múlva a Genoától is, és így 4 ponttal lemaradva (A Milánnal holversenyben) a Sampdoria mögött csak második/harmadikok lettek. Viszont az elsõ UEFA kupát a csapattal az AS Roma ellen megnyerték. A Róma elleni gyõztes hazai meccs pont a két genoai bajnoki közé esett. Trapattoni a bajnoki ezüst és az elsõ UEFA Kupa után 1992-ben visszament a Juventushoz.

Az 1991/92-es szezonban Corrado Orrico váltotta Trapattonit és a Misura szponzor helyett a Fitgar frissítő italokat gyártó vállalat neve került a mezre amely kicserélõdött Umbro márkájúra. Orrico csúnyán megbukott és a szezon végét már Luis Suarez irányítása alatt játszott a csapat. A bajnoki tabella nyolcadik helye után távozott a klubtól a három német játékos is. Helyükre 1992 nyarán egy újabb németet Mathias Sammert igazolta a klub, de ez is egy félresikerült húzás volt, hiszen ő már decemberben távozott is Milánóból. Az új edző ekkor már Osvaldo Bagnoli volt, aki 1985-ben csodát művelt a Verona csapatával és bajnokságot nyert velük. Az új szponzor pedig a Fiorucci divatcég lett. 1993-ban második lett a csapat a Milán mögött, Pellegrini pedig folytatta a csekkfüzet nyitva tartását és líra milliárdokért leigazolta az a nagy európai klubok orra elöl a fiatal Dennis Bergkampot (a képen), mellé pedig a másik holland játékost Wim Jonkot, de az 1994-es UEFA kupán kívül (a Casino Salzburg ellen) semmit sem nyert velük a csapat. Sőt az 1993/94-es szezonban a csúfos bajnoki 13. hely került az UEFA győzelem mellé az asztalra. Ez a 13. hely mindössze 31 ponttal sikerült a csapatnak, a Piacenza pedig 30 ponttal szépen kiesett abban a szezonban a “B” ligába. Pellegrini utolsó próbálkozásaként a Napoli első bajnoki címét megnyerő Ottavio Bianchit hozta edzőnek a klubhoz, de ő is csak a 6. helyig vitte az 1994/95-ös szezonban.

A 1988/89-es bajnokcsapat:
Zenga – Bergomi, Brehme, Matteoli, Ferri – Mandorlini, A. Bianchi – Berti, Diaz, Matthaeus – A. Serena

M. Moratti első elnöksége

Pellegrini 1995 február 18-án a Brescia elleni meccs előtti napon, érzékelve a szurkolók elégedetlenségét jobbnak látta átadni a klubot egy új tulajnak, az egykori sikereket elérő Angello Moratti kisebbik fiának Massimo Morattinak. Ez a rész a 2003 végéig tartó első Massimo Moratti periódusról szól majd.

De ugyanekkor érkezett a csapatba Marco Branca, B. Carbone, vagy Maurizio Ganz is. Bianchit meghagyta a kispadon, de október elején már ki is rúgta őt. 3 hétig az ilyenkor ügyeletes Luis Suarez ugrott be edzőnek, majd az angol Roy Hodgson érkezett, aki a svájci válogatottat irányította ezt megelőzően a 94-es EB-n. Hodgson végül a hatodik helyre vezette az Intert, így az új szezonban újabb erősítésekre volt szükség. Sajnos egy Derbyn Fabio Capellónak annyira megtetszett a balszélső brazil, hogy a következő szezonban a Real Madridba vitte. Hodgson ugyanis nem engedte Roberto Carlosnak, hogy balhátvédet játsszon, Capello pedig megígérte neki, ha eljön ott játszhat majd ahol csak akar. Cserébe a chílei Zamorano érkezett Madridból. Rajta kívül az 1996-os EB-n remeklő Djorkaeff, Aron Winter, C. Sforza és a fiatal Ajax nevelésű nigériai Kanu jöttek még. A csapat 1997-ben UEFA döntőt veszített, Zamorano hagyta ki a sorsdöntő 11-est a Schalke04 ellen.

Amíg az öreg Angello Morattinak sehogyan sem sikerült a világ akkori legjobbját Pelét elhozni az Interbe, (pedig sokszor megkörnyékezte) addig a fiúnak 1997 nyarán sikerült a Barcelonából elhozni a világ legjobbját Ronaldot, vagy ahogy becézték a “fenomént”. Ő 1997 telén Matthaeus után újra felemelhette az aranylabdát a San Siro közönsége előtt. Rajta kívül Francesco Moriero, Diego Simeone és Taribo West, valamint az új edző Lugi Simoni érkeztek ezen a nyáron. Az átok viszont tovább tartott. Az 1997/98 szezon felénél még az Inter fordult bajnokként, ám a bajnokság végén a Juventus elleni sorsdöntő meccsen (némi bírói segédlettel) peches vereséget szenvedett a csapat. Azért egy kis siker kijutott a csapatnak, mert Simonival harmadszor is UEFA kupát nyert az Inter. 1998-ban Djorkaeff világbajnok lett. Az Umbro mezt pedig Nike váltotta. Ezen a nyáron Moratti Roberto Baggiot igazolta Ronaldo mellé, ám a sikerek továbbra is elmaradtak. Az 1998/99-es rosszul sikerült év után, amikor négyen is irányították a csapatot, és a megalázó 8. hely után két vereséggel elbuktuk az UEFA Kupa helyosztót a 9. Bologna ellen, a Juventusnál sikert sikerre halmozó Marcello Lippi kezébe került a csapat sorsa.

Lippi rekord összegért elhozta a Laziotól Bobo Vierit (a képen) valamint Peruzzi kapust, Jugovicot vagy Panuccit és Seedorfot a Real Madridból. Viszont elengedte Bergomit, így a csapatkapitányi karszalag Javier Zanettihez került. Egy bajnoki 4. hely és egy Olasz Kupa 2. helynél tovább nem jutott a csapat. Ezen a nyáron Olaszországban elindult a klub hivatalos TV-je az Inter Channel és ezzel egy időben a klub címere is megváltozott. Miután Lippi elvesztette a Szuperkupát, a BL selejtezőből csúfosan kiesett (az ismeretlen svéd csapat a Helsingborg ellen), és a 2000/2001-es első bajnokin is vereséget szenvedett a csapat a Reggina csapatától, Moratti elküldte Lippi-t. Az olasz U21 válogatottal EB-t nyerő egykori Interes, Marco Tardelli (1982-es világbajnok) lett az új edző. Vele ötödik lett a csapat. 2001. December 12-én otthonában egy szívinfarktusban elhunyt Peppino Prisco aki 1963 óta alelnöke, és így emblematikus figurája volt a csapatnak. Az ő híres mondása volt: „Ha kezet fogok egy Milánossal, utána megmosom a kezem. Ha kezet fogok egy Juventínóval, utána megszámolom az ujjaim, meg van-e mind.”

Moratti – ahogy ő fogalmazott – kereste az ő Herreráját, Bianchitól Hodgsonig, Simonitól Lucescuig, Lippitől Tardelliig. Kereste és kereste, de sajnos nem találta. Aztán 2001-ben úgy nézett ki a szintén argentin Héctor Cúper személyében talán mégis megtalálja. Az átok viszont tovább tartott, hiszen 2002-ben sikerült elveszteni a bajnokságot az utolsó fordulóban (Ugyanúgy ahogy Herrera veszítette el 1967-ben) és csak harmadikok lettünk, majd egy év múlva a BL döntőről is egy hajszállal maradtunk le, hiszen a Milan elleni két döntetlennél csupán az döntött, hogy ki volt otthon a San Siroban, és ki idegenben. Ebben a szezonban másodikok lettek a kék-feketék a bajnokságban (Igaz Herrera is pont így kezdte anno), ám a 2002-es VB után végül Ronaldo is elment a Real Madridba, ami egy elég csúnya történet volt. Az Inter szurkolók az utolsó bajnokin Cúper mellé álltak, és sokkal inkább Moratti + a vezetőség felelőségét hangoztatták. A következő szezont jól kezdte a csapat. Londonban 3:0-ra győztek az Arsenal ellen a BL-ben. Azonban egy elveszített derby és a hatodik forduló után (mínusz hét ponttal) a nyolcadik hely a bajnokságban Morattinak már túl sok volt. Ráadásul a csapat mintha Cúper ellen focizott volna. 2003. október 19-én így aztán kirúgta Cúpert és Alberto Zaccheroni lett a csapat új edzője. Ő sem maradt sokáig, hiszen hiába hoztuk vissza az akkor már nemzetközi hírű Adrianot a Parmatól, végül nagy szerencse kellett hozzá, hogy a negyedik hely meglegyen a szezon végére. Így ért véget a “Cúper éra”, és az Inter ismét beszorult (már-már törvényszerűen) a középcsapatok és a Milan-Juventus páros közé.

M. Moratti második elnöksége

2004 január 18-án hazai pályán szenvedtünk 1:0-ás vereséget az Empolitól. Másnap Massimo Moratti lemondott elnöki címéről. Az új elnök a legendás „Nagy Inter” hátvédje Giacinto Facchetti (a képen) lett. Így ért véget szinte a Cúper érával együtt Massimo Moratti elnöksége is. Facchetti első húzása Adriano visszacsábítása (egy vagyonért) mellett, Stankovic leigazolása volt.

Mivel Alberto Zaccheroni nem tudta meggyőzni sem a szurkolókat, sem a vezetőket és a pletykák szerint Moratti (aki továbbra is a klub elsőszámú irányítója maradt a háttérben) már kinézte magának Roberto Mancininit edzőnek, Zaccheroni mester nagyvonalúan lemondott a posztjáról. Az új 2004/05-ös szezonban Mancinit kérte fel a csapat irányítására Facchetti. Ekkor került a csapathoz Cambiasso, Davids, Veron és Mihajlovic. Luciano Moggi ügyeskedésének hála, a legjobb védőnket Cannavarot elcseréltük Fabian Carini kapusra.

Mancini kezdetben rengeteg döntetlenjével hívta fel magára a figyelmet. Az első 13 bajnokin 11 döntetlent értünk el. Igaz Valenciában októberben 5:1-re győztünk ami házi idegenbeli BL rekordnak számít. Tavaszra aztán a győzelmek is jönni kezdtek és ha mást nem is, egy bajnoki bronz érmet, és egy Olasz Kupát nyert első évében az új mester. 2006 áprilisában az olasz DOXA közvélemény kutató cég szerint az olaszok 22%-a az Internek szurkol (ez kb. 5,7 millió embert jelent) és ezzel az Inter a Juventus mögött a második legnépszerűbb klubnak tekinthető Olaszországban. 2004-re a Moratti család olajfinomító vállalata a Saras, megduplázta adózott nyereségét. (2000: 36m. 2001:10m. 2002: 23m. 2003: 93m. 2004: 201m. 2005: 293m.)

Így nem volt akadálya, hogy a következő szezont ismét nagy igazolásokkal (Figo, Samuel, Solari, Pizarro) és egy augusztusi szuperkupával (A Juve ellen megnyerve) indítsa Mancini. De ezen kívül a szezon végére sikerült lemásolni szinte minden tekintetben az előző szezont. Ismét az olasz kupa győzelem, bajnoki bronz és a BL kiesés. A 2006 kora nyári olasz (Luciano Moggi nevéhez fűződő) futball botrány után megmaradt Mancini a csapat edzője. Sőt, miután az AC Milan is belekeveredett a botrányba, az Inter kapta meg hivatalosan a 2005/06-os bajnoki címet. (A 2004/05-ös senkié sem lett) Azaz tizenhét év után újra a kék-fekete mezre került az olasz nemzeti címer, a scudetto. A nyáron a németországi labdarúgó VB-n Marco Materazzi világbajnok lett. Ennek az évnek a nyarán Moratti ismét bevásárolt. (A Milano Finanza tőzsdei újság szerint a Moratti testvérek tőzsdei vagyona jelentős növekedésnek indult a 2005-ös évben. A milánói tőzsdén szereplő családok (és magánszemélyek) listáján Morattiék a 8. helyre ugrottak fel, közel 3 milliárd eurós vagyonukkal) 2006-ban olyan nevek érkeztek az Interbe mint Vieira, Maicon, Ibrahimovic vagy a friss világbajnok Fabio Grosso. Ugyanekkor tért vissza 3 év távollét után Hernan Crespo is.

Szeptemberben aztán végre elkezdődött az új Serie-A szezon, a Juventus nélkül. Ám éppen hogy elkezdődött a bajnokság, hosszú súlyos betegség után 2006. szeptember 4-én elhunyt az Inter elnöke Giacinto Facchetti. A klub az emlékének adózva, visszavonultatta a 3-as számú mezt, az elnöki teendőket pedig újra Massimo Moratti látta el. 2006 Karácsonyára az Inter két ajándékkal is megörvendeztette a szurkolókat. Az egyik a 7 ponttal vezetett bajnoki tabella volt, a másik pedig, hogy december 23-án sikerült beállítani az AS Roma előző tavaszi Serie-A rekordját, a 11 zsinórban megnyert bajnoki meccset. A győzelmi szériával meg sem álltak egészen 17 győzelemig. Februárban így megdöntötték a Bayern München és a Real Madrid 15 győzelemből álló európai rekordját is. Áprilisban pedig új 353 napig tartó veretlenségi rekordot állított fel a csapat. A szezon végén magabiztosan 22 pontot verve a második Rómára ismét bajnoki címet nyert a klub, ám az Olasz Kupa döntőben az AS Roma bizonyult jobbnak. Viszont a 2006/2007-es szezonban rekordot rekordra halmozott ez az Inter is, ugyanúgy mint az 1989-es elődje. Mikor az utolsó bajnoki meccs után ünnepélyesen is bajnokká avatták a csapatot, bemutatták a centenáriumi, jövő évi mezt és az új címert is mely visszatért a gyökerekhez, a legelső 1908-as címerben használt színekhez és formákhoz. Az új szezont egy 1:0-ra elveszített szuperkupa döntővel indította a csapat, ám a centenáriumi évben (igaz kemény végjáték árán) zsinórban harmadszor is bajnok tudott lenni Mancini és az Inter.

2008. június 2-án Moratti elküldte a 7 trófeát begyűjtő Mancinit, és a portugál José Mourinho lett a csapat új edzője. Az új mester egyből egy szuperkupa győzelemmel indította a 2008/09-es szezont, majd a bajnokságot is megnyerte 10 pontos előnnyel. Nyáron rekord összegért távozott Ibrahimovic és öt új játékos (Lucio, Motta, Milito, Eto’o, Sneijder) érkezett a csapatba.

A szezonnyitón a szuperkupa döntőt elveszette, de az olasz kupát és a bajnoki címet megnyerte. Ezen kívül 1973 után újra BL döntőbe vezette az Intert, amit 45 év után újra meg is nyert a csapattal. Sajnos még aznap éjjel távozott is a kispadról.

Helyére a spanyol Rafael Benitez ülhetett akire az a feladat várt, hogy az elődje által kitaposott úton olasz szuperkupát, európai szuperkupát és klub világbajnokságot nyerjen még 2010-ben. Az első akadályt, az olasz szuperkupát sikeresen vette a csapat és Benitez, majd az elvesztett európai szuperkupa után egy csapnivaló őszi szezont produkált. A Klub VB-t még megnyerte, de azután Moratti a 2011-es évre már az ex-Milan játékos Leonardo-t nevezte ki edzőnek, aki egy Olasz Kupát nyert Morattinak és a szurkolóknak. Leonardo fél év után távozott, és nyáron Gian Piero Gasperini lett a csapat új edzője. Eto’o távozott, és egy elvesztett szuperkupa, majd egy 3 meccses nyeretlen bajnoki rajt után, 2011. szeptemberében menesztette őt a klub, és Claudio Ranieri lett az új edző. Az ősz hajú mester szintén nem várta meg a szezon végét, és az IFI csapattal BL-t nyerő Andrea Stramaccioni vette át a csapat irányításást. Időközben az “aranycsapat” többi tagja (Motta, Maicon, Lucio, J.Cesar, stb) is távozott. Moratti a következő szezonban is a fiatal olasz edzőnek szavazott bizalmat. A remek start ellenére, a rutintalanság, a sok sérülés és a gyengébb keret miatt végül csak a csúfos 9. helyre sikerült bekormányoznia az Intert. Szezon közben az utolsó nagyágyú Wesley Sneijder is elment. Ez az eredmény nem is marad következmények nélkül, és a Napoli ex. edzőjét Walter Mazzarrit szerződtette a vezetőség. 2013. őszén aztán Massimo Moratti második elnöksége is végetért, miután 18 év után megvált a részvényei 75%-tól.

A 2005/06-os bajnokcsapat:
J. Cesar – Zanetti, Cordoba, Samuel, Favalli – Figo, Veron, Cambiasso, Stankovic – Crúz, Adriano

A 2006/07-es bajnokcsapat:
J. Cesar – Maicon, Cordoba, Materazzi, Zanetti – Figo, Vieira, Cambiasso, Stankovic – Crespo, Ibrahimovic

A 2007/08-as bajnokcsapat:
J. Cesar – Maicon, Cordoba, Materazzi, Maxwell – Zanetti, Chivu, Cambiasso, Stankovic – Crúz, Ibrahimovic

A 2008/09-es bajnokcsapat:
J. Cesar – Maicon, Cordoba, Samuel, Santon – Zanetti, Muntari, Cambiasso, Stankovic – Balotelli, Ibrahimovic

A 2009/10-es bajnokcsapat:
J. Cesar – Maicon, Lucio, Samuel, Chivu – Zanetti, Motta, Cambiasso – Sneijder, Eto’o, Milito

A jelenkor

2013. November 15-én Massimo Moratti megvált a részvényeinek nagy részétől, és a papírok 70%-át eladta az indonéz Erick Thohirnak. Thohir ezzel a klub új elnőkévé vált, és egy új fejezet kezdődött az Inter történetében. Walter Mazzarri a szezon végén a 5. helyre kormányozta az Intert, amely így a köetkező szezonban újra játszhatott a nemzetközi porondon. A legendák (Zanetti, Cambiasso, Samuel, Milito, Chivu) a szezon végén távoztak, és a klub vezetésében is sorban érkeztek Thohir emberei. 2014. nyarán így aztán minden készen állt ahhoz, hogy egy új Intert építsen az indonéz tulajdonos. November közepén Mazzarrit is menesztette a vezetőség (A csapat a 9. helyen állt) és a régi/új edzőnek Roberto Mancinit nevezték ki.