2003. májusi találkozásunk alkalmával vetette fel Youme azt az ötletet, mely szerint a megújuló honlapon nekem is lenne egy saját rovatom, amelyben arról írok, amiről csak akarok. Nos, mindannyian láthatjuk az átalakulás eredményét és azt hiszem az összes magyar Inter-szurkoló hálával és köszönettel tartozik klubunk mindenesének, aki egy minden igényt kielégítő, vadonatúj design-nal ellátott honlapot szerkesztett nekünk. Szeretném megköszönni az általa felkínált lehetőséget, remélem, ti is elfogadjátok és szívesen olvassátok hétről-hétre az okoskodó irományaimat.
2004. Jún. 22. 10:44
Mikor az egész elkezdõdött, álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzõdik – mondta David Speed tizedes, azaz az õt alakító Terence Hill a Szuperzsaru címû kultuszfilmben. Valahogy én is hasonlóképpen gondolok vissza az Inter idei szezonjára. Mindannyian azt hittük, idén végre sikerül valami igazán nagyot dobbantani, hiszen Cúpernek már megvoltak a kellõ Serie A-s tapasztalatai illetve a nyári mercatoval is többé-kevésbé elégedettek lehettünk A játékoskeret az argentin tréner szája íze szerint lett összeállítva, gyakorlatilag minden posztra megvolt a két azonos képességû futballista. A nyári elõszezon eredményei is sokat ígértek, egyedül Hernan Crespo utolsó pillanatban történt, nem éppen sportszerû távozása adott némi okot az aggodalomra.
Sajnos a csapat az Arsenal elleni idegenbeli BL-meccset leszámítva nem igazolta a várakozásokat. Mindenki tudja, mi lett ennek a következménye: Cúpernek mennie kellett, helyét Alberto Zaccheroni foglalta el. Az új tréner személye eléggé megosztotta a szurkolókat, elsõsorban milanos múltja és az utóbbi években produkált nem túl fényes eredménysora miatt.
Zac Cúperrel ellentétben – legalább is papíron – támadó felfogású csapatairól volt híres, a jó eredmények mellett látványos is játékot ígért, amit a védjegyének számító 3-4-3 -mas felállással próbált meg elérni. Mint tudjuk, ez csak a legritkább esetben jött össze. Igazán emlékezeteset a Reggina elleni gólzápor és a Juventus kétszeri legyõzése jelentett. Sajnos, mindezeket sikerült elrontani az UEFA-kupa-, a Bajnokok Ligája-, és az Olasz Kupa-kieséssel, továbbá a kétgólos elõnybõl elvesztett derbivel, a római megalázó vereséggel, és akkor még nem is említettem az igencsak kínos Brescia és Empoli elleni hazai kudarcokat…
Hagyjuk ezeket a rossz emlékeket, szedjük inkább ízekre Zaccheronit. Az egykori udinei mestert szinte valamennyi meccs után bíráltuk a csapat összeállítása miatt. Jó, persze, könnyû innen a számítógép mögül okoskodni, de néha tényleg olyan fura húzásai voltak, hogy az volt érzésünk: ebbõl az anyagból bármelyikünk többet tudna kihozni. Görcsösen ragaszkodott az általa elképzelt formációhoz, amit sikerült néha valamivel megbolondítani. Kezdte azzal, hogy Cannavarot rakta a három fõs védelem bal oldalára, ahol a derék Fabio enyhén szólva hullámzó teljesítményt nyújtott. Csak pár fordulóval a vége elõtt cserélte meg Cordobával, pedig emlékezhetünk, hogy a Marcello Lippi irányította Inter védõsora anno így nézett ki: Panucci-Blanc-Cordoba, azaz a kolumbiai már játszott ezen az oldalon…
A középpálya gyakorlatilag átjáróházként mûködött, megfordult itt boldog-boldogtalan. Javier Zanettirõl kiderült, hogy egyedül nem képes bejátszani a teljes jobb oldalt, ami mind a védekezés, mind a támadójáték rovására ment. Középen is teljesen kiszámíthatatlan rendszer szerint állt össze a belsõ páros, szerepelt itt két romboló; egy romboló és egy alkotó; sõt még Capitano is. A balszélen nem volt olyan focista, aki Zanetti teljesítményének legalább a felét tudta volna hozni, ide Coco sérülése, és Pasquale tapasztalatlansága miatt végül Kily González lett a befutó, de hát õ is csak a ‘Ha nincs ló, jó a szamár is’ alapon.
Nem szóltam még Helvegrõl, akit az edzõ után a legtöbbet dobáltunk a képzeletbeli céltáblán. Mindenki úgy számolt vele a szezon elején, hogy ha már itt van, reméljük csak az Olasz Kupa, és az esetleges tét nélküli(…) BL-meccseken jut majd szerephez. Hát, nem így történt… Zac kedvence a fontos mérkõzéseken rendre szerelést húzott, hol jobb, hol bal oldali középpályásként, de szükség törvényt bont alapon középsõ védõként is. Amikor a dán jobb oldali futót játszott, azzal két dolog halt meg egyszerre: a jobb oldali támadójáték és Capitano…Érdekes, ezt a tréneren kívül mindenki észrevette.
Ha a középpályáról azt mondtuk, hogy állandóan variálta, akkor mit szóljunk a csatársorról? Nem készítettem összevetést, de a Van der Meyde, Martins, Cruz, Adriano, Vieri, Recoba (sõt esetenként Karagunisz, Kallon, Sztankovics és Kily González) fémjelezte támadószekció gyakorlatilag mindenféle lehetséges összetételben pályára lépett. Volt, hogy Recoba és Kily jobbszélsõt(!) játszott, Sztankovics meg bal oldali támadót, de a szakemberek által összeférhetetlennek tartott Adriano-Vieri atomkettõs is alkotta a csatársort. Szidtuk azért is, mert olykor jó formában lévõ játékosokat ültetett a padra olyanok kedvéért, akik alig játszottak.(Legjobb példa erre a BL-indulásról döntött Parma elleni meccs, amelyen a tavasszal remeklõ Adriano helyett a féléves kihagyásból visszatérõ Kallont tette a kezdõbe…). Ezek csak kiragdott példák voltak, hibáiból zárthelyi dolgozatot lehetne írni. Gondolom, ezt már megtették a nálam sokkal tekintélyesebb La Gazzetta dello Sport tollforgatói.
Utólag, higgadtan összefoglalva hiba volt Zaccheronit kinevezni, bár az kétség kívül igaz, hogy Cúpertõl akkor úgy éreztük meg kellett válni. Mindegy, kár ezen tovább agyalni, örüljünk, hogy vége lett ennek a csalódásokkal fûszerezett idénynek, és reméljük, Roberto Mancini hatalomátvételével ennél már csak jobb jöhet.
2003. Dec. 26. 14:44
Előző utazásom tapasztalataiból kiindulva már rögtön a Focivilágban megjelent hirdetés napján felírattam a nevem az utaslistára. Pár nap múlva kiderült, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem attól kellett félnem, hogy nem jut számomra hely, hanem épp ellenkezőleg: Bori Zoltán főszervezőnél ugyanis meglepő módon alig jelentkeztek, így ekkor még az is elképzelhető volt, hogy nem lesz az egész utazásból semmi. Szerencsére – többek között az általam beszervezett néhány futballőrültnek hála – összejött a 17 főnyi, azaz a durván egy kisbusznyi létszám.
Nyíregyháza újjávarázsolt vasútállomásáról péntek délután szálltunk fel az InterCityre, méghozzá öten: Robi, Csabi, Feri(később: Panki), Zoli(később: Cannavaro ill. Czerka) és jómagam. Szokás szerint estére kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros térre, ahonnan az elmúlt évek gyakorlatainak megfelelően a Szegedről indult busz felvette a csatlakozókat. Egy török gyártmányú, kb. 30 férőhelyes masinába pakoltunk be, majd elfoglaltuk helyeinket az elkövetkezendő négy nap során otthonunkat jelentő járműben.
Marcello Lippi, a buszsofőr
Mivel a társaságból gyakorlatilag “mindenki ismert valakit”(főleg mi, interesek a honlapunk fórumának hála), ezért a hangulatra nem lehetett a “lapos” jelzőt aggatni. Hátul főleg az alkohol (kiemelt szerep jutott a két hűtőtáskányi Fradi-sörnek), míg elöl inkább a Czerka által otthonról hozott pizzás ízesítésű falat fokozta az élvezetet. Kitárgyaltuk a focivilág és a buszt hovatartozás alapján két részre osztó milánói labdarúgócsapatok aktuális eseményeit, majd a földről szedtük fel a leesett állunkat, miután megtekintettük Bori Zoli két fotóalbumát, és végighallgattuk az elmúlt hónapok során szerzett élményeit. Csak ízelítőül: járt többedmagával a manchesteri BL-döntőn, a monacói Szuperkupa-döntőn, Madridban a Bernabeu- és a Vicente Calderón stadionban, valamint a Real Madrid múzeumában. Mutatott fotográfiákat, amelyeken többek között Nestával, Seedorffal, Tomassonnal pózol…(A döbbenetünk akkor teljesedett ki, mikor megtudtuk, hogy szándékozik eljutni a jokohamai Világkupa-döntőre…)
Éjfél körül megpróbáltunk nyugovóra térni, és pár órát lóbőrhúzással tölteni, hiszen szombaton nem akármilyen feladatok vártak ránk. Nehezen ment a pihenés, mert meglehetősen szűkösen fértünk el(főleg annak lehetett rossz, aki nem egyedül ült a dupla ülésen – ebből kitalálhatjátok, hogy nekem nem voltak ilyen gondjaim).
Hajnali két órakor léptük át az osztrák határt, s reggelre már olasz földön koptattuk a járművünk kerekeit.(Apropó jármű: egyik sofőrünk kísértetiesen hasonlított a Juventus edzőjére, Marcello Lippire). Egy benzinkútnál beszereztük az aktuális “bibliát”, a La Gazzetta dello Sportot, amely kézről-kézre járt a buszon, mindenki kíváncsi volt a friss hírekre, az előzetes összeállításokra.
Kilenc órát jelzett a mutató, mikor az egyik legszebb olasz városba, Veronába érkeztünk, ahol végre kinyújtózhattunk, s a kellemes napfényes időben friss levegőt szippantva sétálhattunk. Bebizonyosodott, hogy a ‘Milyen kicsi a világ’ című tétel mögött hatalmas igazságtartalom rejlik, hiszen Panki barátunk az egyik utcában összefutott néhány ismerősével.
Nekem már volt szerencsém Rómeó és Júlia városában korzózni, mondtam is a többieknek, hogy készítsék a fényképezőgépeket, mert lesz bőven lekattintani való. Így is lett: a vár; a főtér, és az azon valamilyen műsor keretén belül fellépő zenészek, mutatványosok, pantomim-művészek; sőt, az ‘Itt a piros, hol a piros” játékot illegálisan(?) művelők is megörökítésre kerültek. Nagy népszerűségnek örvendett Shakespeare drámájának egyik legfontosabb helyszíne, a híres erkély, amely alatt az egyik főhős, Júlia bronzszobra található.
Verona feltérképezését egy hangulatos, szabadtéri kajárdában történt táplálékfelvétellel zártuk le, aztán újra a buszon találtuk magunkat, majd ismét úrrá lett rajtunk az aktuális megdöbbenési láz. Egyik útitársunk, Jani – aki civilben egy Debrecenhez közeli faluban kocsmát irányít – bevásárolt. Nem is akármit, és nem is akármennyit. Egy belvárosi sportüzletben nézett ki magának egy Chievo-mezt és -melegítőt, valamint egy olasz válogatott-dresszt. És mi ebben a pláne? – látom lelki szemeim előtt a furcsa tekintetek sorát. Nos az, hogy ha jól emlékszem hősünknek ezzel a három darabbal a mezkollekciója elérte a 350 fős létszámot, míg a melegítői pedig meghaladják a 60-at… Elmondása szerint az összes olasz nagycsapatnak megvan 10 évre visszamenőleg a hazai és idegenbeli meze, nadrágja, melegítője, dzsekije, pólója stb., csakúgy, mint a komolyabb válogatott gárdáknak. Azonban nemcsak a helyet foglalják ezek a pompázatos ruhadarabok odahaza, hanem hordja is őket. Milan-drukker létére még az Inter cuccait is, egyedül a Juventus szereléseit nem képes magára ölteni…
Kora délután végre célba vettük a várva-várt várost, nevezetesen Milánót. A Lombardia székhelyén először járók számára nagy élményt jelentett a San Siro stadion megpillantása, különösen, hogy közvetlenül mellette autókáztunk el. Néhány utcányira az arénától foglaltuk el a szállást, ami nem volt más, mint egy nemzetközi(és ezt tessék szó szerint érteni) diákszálló. Hatosával lettünk elszállásolva, egy egyszerű, de a célnak megfelelő többemeletes épületben. Szomszédaink között megtalálható volt a kínai, a japán, az afrikai és még ki tudja mely nemzet illetve földrész sarja.
Esti programként amolyan ráhangolódásképpen elsétáltunk a stadionhoz. Nem messze a szentélytől található egy hatalmas, lovat ábrázoló szobor, amely alatt a félhomályban ismét több fotó készült. Körbejártuk a másnapi mérkőzés színhelyét(természetesen csak kívülről), illetve érdeklődtünk, hogy vajon vasárnap nyitva lesz-e a stadionban székelő ajándékbolt és múzeum. Mivel az ebben a témában magát kompetensnek valló “szekuritis” bácsi bólogatással válaszolt, megnyugodtunk és dörzsöltük a tenyerünket a másnapi nagybevásárlásra készülve. Beszélgetés közben valahogy szóba került, hogy mi lenne, ha felkeresnénk Javier Zanetti El Gaucho névre keresztelt éttermét. “Hód-papa” András volt olyan kedves és utána érdeklődött, hogy merre található ez az argentin specialitásokkal a vendéget becsalogatni szándékozó étkezde, így elvileg már semmi akadálya nem volt a dolognak.
Zarándoklás az El Gaucho-hoz
Nyolc óra tájékán döntenünk kellett az est hátralévő részének programjáról. Három lehetőség közül lehetett választani: 1. vissza a szállásra és szunya, 2.vacsora, majd vissza a szállásra és szunya, 3. irány az El Gaucho. Kis csapatunkban kilencen tekintették magukat az Inter elkötelezett hívének, így a szavazás végeredménye abszolút többséggel a hármas számú variációt hozta ki győztesen. Először taxival akartuk célba venni a vendéglátóegységet, de bármilyen furcsa, egyet sem találtunk a közelben. Így tehát maradt a trolibusz. András vette kezébe az irányítást, aki minden bizalmunkat élvezte, követtük volna akár a világ végére is. Nagy nehezen rátaláltunk a megfelelő számot viselő trolira, amire mondanom sem kell, jegy nélkül szálltunk fel. Már nem ért minket meglepetésként, hogy a járművön a diákszállóhoz hasonlóan nagyítóval lehetett csak a talján nyelvet születése óta beszélő állampolgárt találni. Volt ott minden: arab, ázsiai, fekete, no meg immár vagy 10 magyar. Közel 15 percnyi zötyögést követően leszálltunk a reményeink szerinti helyes megállónál. Pár méter után megpillantottunk egy szépen világító Inter-feliratot, valamint néhány kék-fekete zászlót. Itt vagyunk! – örömködtünk egyszerre, aztán ahogy közelebbről megszemléltük az épületet, rájöttünk, hogy valami nem kóser. Nem kedvenc játékosunk tulajdonát sikerült megtalálnunk, hanem egy lakatosműhelyt…
Sebaj, lelkesedésünk egy másodpercre sem lankadt, mivel a keresett objektum a bizonyára Inter-drukker által működtetett műhellyel szemben volt. Rögtön előkerültek a fényképezőgépek, egymást váltottuk a bejárat előtt pózolva, a bent épp jóízűen lakmározók döbbent tekintete láttára. Bár nem kis kalandok közepette jutottunk el ide, mégsem mertünk bemenni az egyébként igen elit hely benyomását keltő étterembe. Gondoljatok csak bele: majd egy tucatnyi csóró magyar egyszerre beözönlik, hogy nézett volna az ki?! Mindegy, de utólag belegondolva talán mindenki megbánta.
Az estét egy jóízű vacsorával zártuk le egy két sarokkal arrébb található pizzériában.
Ki az a Pasquale?
Másnap reggel álmosan és éhesen keltünk. Utóbbi enyhítésén csekély mértékben segített csak a reggeli, ezért első dolgunk volt egy szupermarket feltérképezése és “kifosztása”.
Délelőtt igen tartalmas programot tudhattunk magunk mögött. Bejártuk a Dóm-teret, magát a Dómot, néhányan a Scala operaházat, míg a piros-fekete fanok a Milan Point nevezetű shopba mentek pénztárcájuk vékonyítása céljából. Végigjártuk a méregdrága sportruházatokat áruló üzleteket, valamint a bóvlikat(is) kínáló újságosokat. Egy könyvesboltban beszereztük az Inter hivatalos újságját, Panki pedig megvette a híres-hírhedt Francesco Totti-vicceket tartalmazó kiadványt.
A Dóm-téren sétálgatva jó néhány fura szerzettel találkoztunk. Éppen valami össznépi tűntetés zajlott(látva a rengeteg olasz nemzeti zászlót, valószínűleg a “helyi Fidesz” szervezhette), ezért nagyon sokan voltak a környéken. Egyszer csak megjelent három fiatal srác, kettő egy Milan-, míg a harmadik egy Inter-transzparenst cipelt(képzeljétek el ugyanezt nálunk, egy FTC-Újpest meccs előtt…), nekünk pedig nem kellett kétszer mondani, hogy álljunk össze egy közös fényképre. A fiúk jutalma a képért cserébe a hentesék jóvoltából két doboz Fradi-sör volt, amit nagy örömmel elfogadtak. Az egyik legviccesebb jelenet azonban nem ez volt, hanem amikor egy mellettünk elhaladó öreg néni – aki leginkább Munkácsy Rőzsehordó nő című festményének címszereplőjére emlékeztetett -, kissé dörmögő, ám jól hallható hangon “5 a 0 per l’Inter” felkiáltással tudtunkra adta a remélt végeredményt…
Hirtelen ott termett körünkben egy brazil mezzel és videokamerával felszerelt fiatalember, akinek tetszett, hogy én Inter-, míg Czerka Milan-sálat viselt, és láthatóan semmi konfliktus nem volt közöttünk. Valami útifilmet készített, mi is kaptunk benne egy kis szerepet, mert megengedtük lenni, hogy felvegye az egymás mellé kifeszített sáljainkat. Rivaldo honfitársa csodálkozott, mikor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, és csak a derbi kedvéért utaztunk el Milánóba, pedig ugye ő sem a szomszédból érkezett…
Robi mindenáron szeretett volna beszerezni ajándékozás céljából egy Giovanni Pasquale nevével és 26-os számával ellátott mezt, de sehogyan sem járt sikerrel. Utolsó lehetőségként még megpróbálta a korábban már felkeresett “kancsi csávó”(by Robi) által működtetett üzlethelységet. Kollégám egyre gyarapodó olasz tudását kihasználva érdeklődött a becses ruhadarab hollétéről, amire a szemtengely-ferdülésben szenvedő, egyébként igen barátságos és közvetlen fickó a Chi Pasquale? kérdéssel felelt. Nagy derültséget okozott ezzel a kérdéssel, a pacák nem értette, miért pont a klasszisnak(még) egyáltalán nem nevezhető fiatal balbekk meze érdekli a pénzét mindenáron elkölteni vágyó külföldit. Sajnos emberünk – aki történetesen Juventusért szorít – nem tudott a kért trikóval szolgálni, ennek ellenére ő sem úszhatta a közös fényképezkedést.
Korgó gyomrunk elcsendesítése céljából beültünk egy szép nagy étterembe, ahol jóízűen elfogyasztottuk a kicsi, ám annál finomabb adag lasagne-t.
Az étkezés végeztével visszatértünk a buszhoz, néhányan még feltérképezték a parkoló mellett található várat, majd elindultunk a mérkőzés színhelyére. Útban kedvenc stadionunk felé kocsmáros Jani ismét elkápráztatott minket. Előszedte a frissen vásárolt portékáit: egy Roma-mezt, egy Milan-melegítőt és sapkát, Milan-pólót, Milan-mezt tavalyról, valamint egy-két labdát. Kérdeztük is tőle, mit szól ehhez majd otthon az asszony, mire ő: “Már haza sem merem vinni…Majd szép lassan adagolom be neki…”
Megérkezésünkkor még körülbelül 7 óra volt hátra a kezdő sípszóig, az előző nap kapott információkban megbízva(amely szerint délután 2-kor kinyit az ajándékbolt) mindenképpen szerettünk volna még a meccs előtt bevásárolni. Sajnos csalódnunk kellett, újabb kérdésünkre felelve 17 órában jelölték meg az üzlet kinyitásának időpontját. Sebaj, találtunk más elfoglaltságot.
Fradi-sörrel az Inter-kocsmában
Az aréna környékén már kora délután több száz szurkoló sündörgött, legtöbben a közeli kocsmákban múlatták az időt. Mi is betévedtünk egy ilyen italboltba, mégpedig a stadion északi részénél(tehát az Inter-tábor székhelyénél) lévő talponállóba. Bár nem hökkentem meg, de még mindig a furcsaság erejével hatott rám, hogy a több tucat, a szervezetébe alkoholt bevivő kék-fekete nehézfiú között néhány Milan-szimpatizáns is békésen sörözgetett…
Nekünk nem nagyon volt pénzünk folyékony kenyeret venni(inkább az ajándékokra spóroltunk), de mivel nem akartunk kimaradni az össznépi piálásból, Gabiék megdobtak minket is pár doboz Fradi-sörrel.
Lassan nyitottak az árusok, s látva a csábító portékákat, beadtuk a derekunkat. Hódék több “ufficiale” mezt vettek(például Martins illetve Materazzi nevével), míg jómagam új kedvencem, Andy Van der Meyde 7-es számmal ellátott dresszéért adtam ki 15 eurót. Ugyanígy cselekedett Gabi is, míg az egyik Robi, és Csabi Javier Zanetti 4-es, addig a másik Robi Bobo Vieri 32-es számú mezébe fektetett be ugyanennyit. A “másik” András sem akart kimaradni, ő szintén egy új fiú, az argentin Kily González 18-as trikóját vette meg, akit innentől Kilynek szólítottunk, hogy ne keverjük össze “Hód-papa” Andrással.
Miután kiköltekeztük magunkat, vissza kellett menni a jegyek birtokbavételére a buszhoz. Egy kisebb félreértés következtében némi izgalom is vegyült az egyébként barátságos hangulatba, ugyanis Pankinak valahogy két jegy ütötte a markát, ami miatt Zolinak nem jutott biléta. Szegény, azonnal rohant vissza arra a helyre, ahol átvette a tiketteket Brigate Rossonere névre hallgató Milan-ultracsoport vezetőjétől, Giancarlótól. A hétköznapokon buszsofőrként tevékenykedő, lassan nyugdíjaskorba lépő férfi(aki egyébként igen befolyásos vezető hírében áll, többször szerepelt már a televízióban is) szokta szerezni a jegyeket Zolinak, s mivel évek óta jó kapcsolatban vannak, elég kellemetlen helyzet állt elő azzal, hogy Zoli úgy próbált meg magának is jegyet kérni, hogy azt mondta Giancarlónak: eggyel kevesebbet tett a borítékba. Szerencsére azonban a félreértés hamar tisztázásra került, sikerült időben visszaadni főszervezőnknek az őt megillető jegyet, így minden jóra fordult.
Visszaballagtunk a San Sirohoz, ahol a csoport kék-fekete fele az északi-, míg a piros-fekete része a déli kanyar felé vette az irányt. A tömeg létszáma becslésünk szerint már elérte a 4-5 ezret, pedig még csak alig lépte át a négy órát az óra mutatója. Kiválasztottunk egy kevésbé hosszú sort, s elfoglaltuk helyünket arra várva, hogy bejussunk végre álmaink mérkőzésére. Még egy példával tudok szolgálni a lassan már unalomig ismételt szurkolói magatartásra: a mellettünk belépésre váró interisták között a földön ülve békésen kártyázgatott egy piros-feketébe öltözött fiatalember…
Türelmetlenül vártuk a kapuk kinyitásának időpontját, addig fényképezkedtünk, illetve beszélgettünk a sorban álló ultrákkal. Kily barátunk kedvét sikerült elrontanunk, ugyanis sms-en megkapta a hentes az aktuális magyar bajnoki forduló eredményeit, közte a Ferencváros debreceni, kiütéses 5-0 -ás vereségét. Ízig-vérig fradista társunk a hír hallatán percekig csak kóválygott, még a zöld-fehér dobozos sör sem tudott rajta segíteni.
Teltek-múltak a percek, a fanok unaloműzésképpen rákezdtek egy-két nótára, közte a Bobogol címet viselőre, amire általában akkor zendítenek rá, ha a nerazzurri gárda első számú csatárától gólt kérnek, vagy éppen Vieri már bevette az aktuális ellenfél kapuját. Az egyre gyarapodó tömeg kezdett idegessé válni, aminek hangot is adtak fütty, illetve bekiabálások kíséretében. Csodák-csodájára kinyíltak a kapuk, s szép lassan elkezdtünk befelé szivárogni. Valami nem stimmelt azonban a sorunkkal, mert amíg a mellettünk lévők jobban haladtak, addig mi percek óta egy helyben toporogtunk. Mint mindig, ezúttal is Robihoz fordultunk, hogy érdeklődjön, miért van ez így, kiderült “természetesen” rossz sorba álltunk, egészen pontosan egy olyanba, ahol csak a transzparenst bevinni szándékozók léphettek be. A messze földön híres magyar leleményességet kihasználva átlibbentünk egy másikba, és sunyi módon észrevétlenül befurakodtuk magunkat az elejére, így pillanatok alatt bejutottunk.
Bent vagyunk!
Az első próbatételt sikeresen teljesítettük tehát, viszont a legnehezebb még csak ezután következett. Tudniillik, a jegyünk a Milan-táborba szólt, mondanom sem kell, mi pedig szerettük volna az Inter-kanyarban végigtombolni a mérkőzést. Választanunk kellett, hogy szép nyugodtan elmegyünk vásárolni az ajándékboltba, és ezzel erőteljesen lecsökkentjük a Curva Nordba történő bejutási esélyeinket, vagy kihagyjuk az újabb pénzköltési túrát, és megpróbálunk belógni az interesek közé. Az utóbbi mellett tettük le a voksunkat, vettünk egy nagy levegőt, s az ilyen belógásokban nagymesternek számító Gabiék tanácsait követve megpróbáltunk együtt maradni. Az első számú szabály az volt, hogy ha esetleg nem akarnak beengedni, egy szót se szóljunk angolul vagy olaszul, hanem hablatyoljunk össze mindent a saját anyanyelvünkön, könyörögve, vagy értetlenséget mutatva az arcunkon, hátha megszánnak. Szerencsére nem kellett színészi képességeinket bizonyítanunk, a jegykezelő fószer nem is nézte a jegyet, csak tépett, így a haditervet sikeresnek nyilváníthattuk. Mi az örömtől, Kilyék a házi pálinkától (is) megrészegülve(ami állítólag olyan erős, mint a pocokméreg) rohantunk felfelé a csigalépcsőn.
Pillanatokkal később már az északi kanyar középen találtuk magunkat. Robiék – akik először jártak eme csodálatos létesítményben – ismét izzították a digitális kameráikat. Mögöttünk három férfiember ült, a cannabistól érezhetően kicsit bódultan beszélgettek velünk. Nagy nehezen felfogták, hogy honnan jöttünk, csak Détári és Vincze Pilu nevének említése hallatán tudatosult végleg bennük, mely országból érkeztünk. A közös fényképet ők sem úszták meg. Visszatérve a könnyűdrogokra, szinte minden harmadik tifoso kisebb-nagyobb füstbe burkolózott, kézről-kézre járt a különböző méretű spangli, éreztük a fű hatását anélkül is, hogy beleszippantottunk volna…
Ekkor még kb. 3 óra volt hátra De Santis játékvezető kezdő sípszaváig. A nagyobb drapériák már a helyükön voltak mind az Inter-, mind a Milan-táborban. A kuzinok meglepően kevés létszámban foglaltak helyet, a kék-fekete érzelmű kapu mögötti szektorban sokkal többen gyülekeztek. Jöttek szép sorrendben a dalok, a Bobogoltól kezdve a Milan, Milan vaffancolón át a Juve merdáig minden terítékre került. Odaát a vaffanculora fütty volt a válasz, majd amikor ők küldtek el minket a picsába, mi fütyültünk.
Újabb különös beszélgetőpartnert talált magának Robi: a korábbi kancsal újságárust egy hiányos fogazatú, kissé heves természetű krapek váltotta fel. Pontosan nem emlékszem, miről társalogtak, de szóba kerültek hazánk klubcsapatai és stadionjai, valamint Kaká. Robi szó szerint kézzel-lábbal próbálta meg neki elmagyarázni, mit jelent magyarul az ifjú brazil középpályás neve. Viszont elismerően bólogatott és csodálkozott, mikor megtudta, hogy mi csak a meccs kedvéért utaztunk ide 15 órát a messzi magyar földről.
Gattuso pezzo di merda…!
Egyre változatosabb és hosszabb nótákra zendítettünk rá, ám igaz ugyan, hogy nem nagyon tudtuk a szövegeket, de az ütemes ugrálásra és tapsolásra azért még képesek voltunk. A kanyart egy meglepően fiatal suhanc irányította egy megafon segítségével, amelybe szinte megállás nélkül ordibálva adta ki a parancsot, hogy melyik énekszám következik.
Néhány poénosabb drapéria is előkerült: az egyik Gattusot, a másik Kakát figurázta ki.(Utólag megtudtam, hogy ugyanazt jelenti a neve, amit nálunk). A ‘Matrix kill everybody’ (Matrix, azaz Marco Materazzi kinyír mindenkit) lepedőre később a túloldalon a ‘Materazzi killer’ felirat volt a válasz, jelezve, hogy a két tábor hogyan vélekedik az Inter gránitkeménységű középhátvédjéről, aki sajnos sérülés miatt nem játszhatott. Nagy örömömre, új lieblingem, Van der Meyde is kapott egy szép transzparenst: egy mögöttünk helyet foglaló tag tartotta fel a magasba a holland nevét és 7-es mezszámát tartalmazó zászlót, bizonyítékot szolgáltatva, hogy nem csak én kedveltem meg az Ajaxtól érkezett fiatal jobbszélsőt. Persze a kuzinok sem akartak lemaradni a zrikában, kifeszítettek egy feliratot, amin ez állt: ami szemben van az egy nagy csomó szar.
Másfél órával a kezdés előtt kijött pár játékos az öltőzőből, megtörve a pillanatnyi csendet. A távcsövem segítségével pontosan be tudtam őket azonosítani: öltönyben jelent meg Cannavaro, Van der Meyde, Bréchet, Okan, Emre és Toldo. Majd mindenki kapott egy szívhez szóló dalocskát: Cannavaro és Van der Meyde neve után “ééééé, oóóóó” következett, Cordobaé után meg “sálálálálá”. A legjobb Emréé volt, a “Piccolo(kicsi) Emre oóóó, Piccolo Emre oóóó” -ra reagálva a szúnyog becenévre hallgató török tűzgolyó kezét a szívére téve jelezte, hogy szeret minket. Cannavaro interaktivitásában nőtt a többiek fölé, az Ugrálj Fabio! felszólításra a válogatott védő vigyorogva ugrálásba kezdett, amire ugyanezt tettük mi is a “Chi non salta rossoneri olé, olé” -t kiabálva. Kily barátunk nem tudta pontosan mit dalolászunk, ezért lefordítottam neki eme mondat jelentéstartalmát(aki nem ugrál, az piros-fekete), mire ő így replikázott: “Én ezt úgy ismerem, hogy: ki nem ugrál az szar újpesti…”
Nyolc óra előtt pár perccel kijöttek a játékosok melegíteni. A sort Dida, a Milan brazil kapusa vezette, akit huhogással fogadott az északi lelátó, míg a kisvártatva megérkező Milan-futballistákat hatalmas füttyszó és pfújozás. Természetesen csak a mi oldalunkon, a déli kanyarnál megtapsolták és éltették a piros-fekete klub labdarúgóit. Nagyon vártuk a mieinket, akik kicsivel a rivális után dugták ki az orrukat az öltözőből. Újra a távcsőé lett a főszerep, Robi pedig felhívta egyik kollégánkat, épp akkor beszélt vele, amikor Francesco Toldot éltettük. Gattusonak egy kevésbé hízelgő üdvözlés jutott, a Magyarországon a “Nincsen hangotok…” című nóta dallamára a “Gattuso pezzo di merda” szólt. Ráadásul az “oroszlánszívű” középpályásnak is kijutott a huhogásból…
Elkezdődött a bemelegítés, mindkét csapat egy-egy térfelet elfoglalva végezte a gyakorlatokat. Az Inter egyik új igazolása, az argentin Kily González is kapott éltetést, sőt, egy új becenevet, a Kily helyett a rajzfilmfigurára utalva Speedy-t kiabáltunk. A csapatok, miután végeztek izmaik belövésével, bementek az öltözőbe, hogy később a meccsszerelésben pompázva térjenek vissza. De addig még történt valami…Kancsi csávó barátunk, s egyben idegenvezetőnk jelt adott, azaz magunkra kellett varázsolni a koreográfiát, magyarul: a szektor összes székére ragasztott, sárga illetve kék színű, szatyorszerű mellényt, ami az eredményjelzőn látva magunkat egész jól nézett ki. Egy FC 1908 felirat rajzolódott ki a több ezer “zacskót” viselő szurkoló által. A kuzinok sem akartak lemaradni, köztünk szólva az ő koreójuk talán szebb is volt. Piros-fehér-fekete környezetet varázsoltak, valószínűleg hasonló módon, mint mi, majd kisvártatva egy hatalmas, a Bajnokok Ligája-trófeát ábrázoló drapit húztak elő, mely alatt egy bazi nagy felirat volt olvasható: “Mi váltjuk valóra a ti álmaitokat” címmel…
Elcsendesedett, s elsötétült a stadion. Különleges fényeket varázsoltak elő a rendezők, a pályára vetítve a két csapat címerét, majd az Inter játékosainak arcképét. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a kék-fekete klub futballistáinak bemutatásakor, hiszen nemcsak az eredményjelzőn jelent meg Cordobáék arcképe, hanem több tucat példányban a gyepre vetítve is. Mivel az Inter volt hivatalosan a pályaválasztó, ezért amikor felsorolták Cúper kezdőcsapatát, a hangszórókból a Pazza Inter, azaz a klub új himnusza szólt, melyet egyébként maguk a játékosok énekeltek fel.
Bevallom, nagyon készültem erre a bemutatásra, régi vágyam volt, hogy tiszta erőből üvöltsem kedvenc játékosaim nevét. Sajnos ez elmaradt, a bömbölő zene és a torka szakadtából fütyülő Milan-tábor miatt csak annyi történt, hogy a szpíker bemondta a futballista számát és nevét, majd hangos “ollé” következett.
…és De Santis jelt adott
Miután befejeződött a bemutatás, következhetett a várva-várt kilencven perc. Hector Cúper a Toldo – J. Zanetti, Adani, Cannavaro, Córdoba – Van der Meyde, C. Zanetti, Emre, Kily González – Kallon, Vieri, míg kollégája, Carlo Ancelotti a Dida – Cafú, Nesta, Maldini, Pancaro – Gattuso, Pirlo, Kaká, Seedorf – Sevcsenko, Inzaghi kezdőtizenegynek szavazott bizalmat. A kanyar megállás nélkül buzdította Toldóékat, akik a meccs elején több lehetőséget dolgoztak ki. A legnagyobb esély a gólszerzésre Vieri előtt adódott, akinek 25 méteres szabadrúgása csak pár centivel kerülte el a felső sarkot. Erre Kaká válaszolt, de Toldo védett. Közben rendkívül sok és változatos nótákat énekelt a Curva Nord, valamelyiket olyan hosszan, hogy pár perc után meguntam. Mintegy fél óra elteltével meglepődtünk, mikor láttuk, hogy Van der Meyde ballag lefelé a pályáról. Nem látszott rajta sérülés nyoma, Hector papa valószínűleg a védőmunkájával lehetett elégedetlen, mert helyette a jobbhátvéd Helveg érkezett, ami annyit jelentett, hogy Capitano Zanetti egy sorral előrébb került.
Szépen, csendben csordogált a derbi, elvétve akadt itt-ott pár lehetõség. A 39. percben aztán minden megváltozott…Cristiano Zanetti szabálytalankodott Seedorffal szemben, így szabadrúgáshoz jutottak a „vendégek”. Az „ex” Pirlo állt a labda mögé, lövése megpattant a sorfalban a fejét épp lehajtó Inzaghin, a megdermedt Toldo nem tudott hárítani. 0-1. Döbbenet lett úrrá a kanyaron, ugyan azonnal rázendítettek a Forza Ragazzi!-ra, de érezhetően ez már nem volt ugyanaz a bíztatás, mint ami gól nélküli állásnál. Nemcsak a szurkolótábor, néhány játékos is csalódott és ideges lett, Kily González például majdnem összeverekedett Kakával. Mi is teljesen összetörtünk, pedig „csak” egy gól volt az előny oda. Szurkoltunk, énekeltünk, de már nem volt akkora a lelkesedés.
A félidőben újabb sötétség és fényjáték következett, majd görögtüzes bemutató. Ebben is a vörösök nyertek, sokkal többet gyújtottak, mint a kékek. A görögtűz egy vita alapját képezte az előttünk pár méterrel székelő fanok között. Egy magáról megfeledkezett ultra miután végzett a tűzzel, figyelmetlenül az alatta lévőkre dobta a „fáklyát”. Több sem kellett a nyakukba nem várt égi áldást kapóknak, páran felmásztak, s ütlegelni kezdték a bűnöst. Ekkor kicsit féltem, szerencsére a bunyót csírájában elfojtották.
Alig kezdődött el a második félidő, újabb tőrt szúrtak a szívünkbe. Gattuso ballal(!) középre adott, az üresen hagyott Kaká fejelt, és a piros-feketék már megint tomboltak…A brazil szépfiú csattanós választ adott az őt kifigurázó transzparens készítőinek. Szomorúak és dühösek voltunk, kerestük a bűnbakot. Robiék meg is találták Helveg személyében, de kapott Cúper és Adani is. Kisvártatva teljesen szétesett az Inter, egy védelmi hibát kihasználva a derbiken szinte mindig eredményes Sevcsenko a léc alá lőtt. Teljesen összetörtünk, és magunkba roskadtunk. Néhányan elindultak hazafelé, s lehet, hogy nem is látták a szünetben beállt Obafemi Martins bombagólját, aki az ukrán találatát követően szinte azonnal válaszolt, miután jobbal a felső sarokba bombázott. Ordítottunk egy hatalmasat, kiadva magunkból a fájdalmat és a mérget. Egy halovány esélyt még láttunk, hátha ez a gól visszaadja a csapatnak a hitet, s egy esetleges gyors gól után talán döntetlenre tudja menteni a meccset. Nem így történt, bár a helyzetek megvoltak: Cordoba kapufát fejelt, Martins ajtó-ablak helyzetben hibázott, Emre kicsivel lőtt mellé, Vieri fejese alig kerülte el a kaput.
Az utolsó pár percre fordulva szinte teljesen kiürült a szektor, mindenki a lefújást várta. Őszintén szólva, kicsit csalódtam a szurkolótársaimban, nem gondoltam volna, hogy ha vezet az ellenfél, felhagynak az énekléssel. Pedig így történt, az első félidőben jobbnál-jobb és változatosabb dalok, rigmusok teljesen abbamaradtak.
De Santis aztán – aki kapott rendesen a szitokáradatból – pár percet hosszabbítva hármat sípolt, véget vetve a számunkra szomorúan végződött meccsnek. Hiányos fogazatú mentorunk ekkor már sehol sem volt, a megafonos kanyarvezér búskomoran üldögélt a lépcsőn. A szél felkapta a sárga és kék nylonokat, a Gazzetta szétolvasott lapjai is szanaszét repültek a levegőben. Az ultrák összetekerték hatalmas zászlóikat, s egykedvűen elindultak hazafelé. Búcsúzásképpen csináltunk pár fotót, amihez nem sikerült jó képet vágni. Kifelé menet átbeszéltük a vereség miértjét és hogyanját, illetve lekattintottuk a hazafelé tartó tömeget. Balhé természetesen nem volt, a kék-fekete hívek csalódottságukat magukban fojtották el, nem próbáltak elégtételt venni a rendőrökön vagy a szemeteskukákon.
Lassan hagytuk el a stadiont, körbeálltuk a mérkőzést követő sajtótájékoztató helyszínét, hátha megpillantjuk a vezetőedzőket. Hiába vártunk, nem sikerült lencsevégre kapni az argentin mestert. Robiék emlékül hazavittek pár plakátot, én pedig utolsó közös európai valutámat egy interes egérre költöttem. Mondanom sem kell, hogy nem egy négylábú rágcsálót vettem 20 euróért, hanem a számítógép kezeléséhez segítséget nyújtó Inter-címeres hardvert.
„Egész úton hazafelé azon gondolkodám…”
Visszaballagtunk a buszhoz, ahol mi voltunk az elsők. Riválisaink bizonyára még ünnepelték a győzelmet. Nemsokára ők is megérkeztek, kaján mosollyal az arcukon kérdezték, mennyi lett a végeredmény. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, elismerve az ellenfél jobb teljesítményét. Beszálltunk a buszba, aztán elindultunk haza. Órákon keresztül tárgyaltuk a mögöttünk hagyott esemény történéseit, illetve megosztottuk egymással a saját táborunkban átélt élményeket. (Czerka elmondása szerint a Milan-táborban Fabio Cannavarónak szólították, mivel hasonlít az Inter hátvédjére…). Akik először láthattak derbit, szavakat sem nagyon találtak, teljesen le voltak nyűgözve.(Főleg a milanosok, hiszen ők még a győzelem ízét is élvezhették).
Hajnalban a fáradtságtól elaludtunk, csak néhány, benzinkútnál történt megállás zavarta meg a szendergésünket. Közhely, de a hazafelé út mindig gyorsabban telik, bár az odautazáskor jelentkezett problémák(szűk hely, zsibbadt lábak stb.) ismét előjöttek.
Világosban már osztrák földön zötyögtünk, innen már csak pár óra volt a magyar főváros. Baleseti sebészként dolgozó Milan-drukker társunk és „Lippi” egymással versenyezve ontották magukból a vicceket, gondoskodva ezzel a társaság jó hangulatáról. Néhányan férfimagazinokat böngésztek, mások aludtak, míg mi páran „lejátszottuk” a Bajnokok Ligáját. Megtippeltük a csoportból továbbjutókat, majd kihoztuk a győztest, ami persze az Inter lett…
Budapestre délután két óra körül érkeztünk, a búcsúzkodást követően szerencsére gond nélkül elértük a három órakor Nyíregyházára induló IC-t. Megszaporodott csomagjainkkal felpakoltunk a vonatra, ahol még készítettünk pár fényképet, majd három órás utazást követően megérkeztünk a szabolcsi megyeszékhelyre. Az állomáson szülő, barátnő nyakába borulva elváltunk, majd hazakocsikáztunk.
Vasárnap este éjfél körül indultunk el Milánóból, szűkebb hazámba, Nyírbogdányba pedig hétfő este hét óra körül érkeztem meg. Gyors zuhany és vacsora után ágynak dõltem, hiszen másnap dolgozni kellett menni.
2003. Nov. 23. 18:44
6-0. Ha ezt halljuk, nem sokat kell visszalapoznunk az agyunk sötét emlékeit lejegyző könyvünk oldalait, elég, ha csak a három esztendővel ezelőtti Milan elleni derbire gondolunk. Hagyjuk is inkább azt a borzalmas péntek estét, evezzük kellemesebb vízekre, egészen pontosan 1999 őszére, amikor kedvenc együttesünk egy borongós vasárnap délután a Lecce csapatát fogadta. A rutinos olvasók már kitalálhatják, hogy ott is hasonló arányban osztódott el a hat gól, utoljára azon a meccsen ért el féltucat találatot az Inter.
Az előzmények ismeretében kicsit tartottam a Reggina elleni mérkőzéstől, nem is annyira a sérültek(Materazzi, Coco, Emre, Recoba, Kily González) hiányától, hanem inkább az elmúlt napokban a válogatottakkal a fél földgolyót átrepülő játékosok fizikai fáradtságától. Ha babonás lennék(lehet, hogy az vagyok?), bizonyára rossz előjelként tekintettem volna a szombati meccskezdésre, hiszen az eddigi nem vasárnap rendezett bajnokikon rendre elmaradtak a sikerek. Végül, de nem utolsó sorban azért volt egy ellenfél is, amely idegenben majdnem olyan veszélyes, mint otthon, s amely Nakamura, Bonazzoli és Di Michele személyében kiváló támadókkal rendelkezik.Szerencsére előbbi kettő nem játszhatott, így a gondok feliratú mappába két dologgal kevesebb került.
Akik a szombat késő estét bulizással vagy alvással töltötték sajnálhatják, hiszen a 23:30 -kor a Sport1 műsorára tűzött találkozó minden Inter-szurkoló számára végre egy igazi hátradőlős meccset jelentett, amelyen kedvenceink rég nem látott, szemet gyönyörködtető gólokkal fűszerezett játékot produkáltak. A EuroSport News csatornán követtem az eredmény alakulását – miközben videóról néztük a családdal a Halálos fegyver 4. című szuperprodukciót -, s bevallom, ha nem lett volna 6-0 a vége, aligha maradok fenn ilyen késői óráig…
Zaccheroni mester ezen a mérkőzésen sem változtatott az általa alkalmazott 3-4-3 -mas formáción, annak ellenére, hogy klasszikus balszélső nem állt rendelkezésére. Némi meglepetésre került be a kezdőbe Pasquale, aki eddig még a keretben sem nagyon kapott helyet, illetve Lamouchi, aki pedig először futhatott ki a pályára Inter-mezben a kezdőcsapat tagjaként, mióta edzőváltás történt. Nagy örömömre a hétközi Hollandia-Skócia pótselejtezőn nagyszerű teljesítményt nyújtó, már korábban az Ancona ellen is jól játszó Van der Meyde szintén a kezdő sípszótól a pályán lehetett.
Az első percekben látszott, hogy sok keresnivalója nincs a Regginának, a kék-feketék rendkívül sokat mozogva alakították ki a helyzeteket. Vieri, Martins, és Van der Meyde(kétszer) is gólt lőhetett volna, de ami nekik nem jött össze, az sikerült Cannavarónak. Fabio barátunk alighanem élete gólját lőtte, van rá egy 20-asom, hogy még edzésen sem akasztott ekkora gólt a pipába. Martins nem akart lemaradni mögötte, kissé szerencsés, de gyönyőrű szólót követően lőtte ki a hosszú sarkot. A második félidő elején Oba egy remek passzal hozta ziccerbe Van der Meydét, aki egy csel után a hosszúba lőtt, majd jöhetett a szokásos “lövöldözős” gólöröme. A hollandus igyekezett visszadni a kölcsönt, a csereként beállt Farinost hozta kihagyhatatlan helyzetbe. Zac remek érzékkel nyúlt a padon ülőkhöz, hiszen az egy perccel korábban beállt Cruz a kapust is kicselezve értékesítette Martins álompasszát. Nincs Inter-győzelem Bobogól nélkül, a még mindig kissé durcimurci Vieri egy erőszakos szólót követően vette be Belardi kapuját. A 6 gólon kívül még legalább ugyanennyit lőhettek volna a fiúk, s tegyük hozzá, a Reggina-védők teljesítménye miatt akár tényleg lehetett volna ennyi. Ha kielemezzük a gólokat, láthatjuk, hogy mindegyikből tevékeny részt vállaltak a vendégvédők: Cannavaro nyugodtan vezethette a labdát; Martinst négyen sem tudták szerelni; Van der Meyde könnyedén került helyzetbe; Farinos teljesen üresen állt; Cruz előtt elcsúszott az utolsó ember; Vierit meg nem tudták fellökni. Ez már tényleg szőrszálhasogatás, de elcsépelt közhely, hogy a gólhoz az ellenfél hibái kellenek.
Ami a csapatjátékot illeti, észre lehetett venni némi változást a Cúper-féle merev szerkezethez képest. Mintha nagyobb szabadságot élveztek volna a játékosok, gondolok itt elsősorban Van der Meydére, aki gyakorlatilag a pálya minden szegmensén feltűnt, hasonlóan Martinshoz. A védők is gyakran léptek egy sorral előrébb(Cannavaro…), míg Vieri többször jött hátra labdát kérni.
Nagyon tetszett a támadóhármas produkciója(amihez azért kellett egy gyenge napot kifogó ellenfél), kíváncsian várom, mi lesz, ha Kily González és Recoba ismét játékra jelentkezik… Végezetül egy kis értékelés: Toldónak(0) gyakorlatilag nem akadt komoly munkája, magabiztosan állt a lécek között. Córdoba(6) bátran vállalkozott előretörésekre, néhányszor remekül blokkolt. A Materazzit helyettesítő Adani(6.5) kellemes meglepetést keltve magabiztosan futballozott, bár Bonazzoli hiányában nem kapott komoly feladatot. Cannavaro(7) olyan gólt rúgott, hogy szerintem egész éjjel nem tudott utána aludni, ezenkívül hátul is jól zárt. Javier Zanettit(6) kissé megviselte a világ körüli utazás, Zaccheroni jól döntött, mikor lehozta. Sokkal nehezebb feladatok várnak rá a következő héten…Névrokona hangyaszorgalmú játéka ezúttal sem maradt el, Cristiano Zanetti(6) hasznosan focizott. Lamouchi(6) próbált irányítgatni, ez főleg az első félidőben jött össze neki.Pasquale(6) remekül kezdett, de a végén egyre többet hibázott. Van der Meydétől(8) olyan szélsőjátékot láthattunk, amit Moriero óta nem nagyon. Rúgott egy szép gólt, adott két gólpasszt, ezen kívül volt egy olyan kapuralövése, ami ha bemegy, az év végi összefoglalókba biztosan bekerül Mind a jobb, mind a bal oldalon megkavarta az ellenfelet, sőt, még a védekezésben is segített, amíg el nem fáradt. Remélem, megragad a kezdőben. Vieri(6.5) ezúttal akart, szép gólt lőtt, és egyet előkészített. Martins-t(8.5) választanám a mezőny legjobbjának, magyarázat erre a gólja, és a három(!) gólpassza. Végig nyomás alatt tartotta az ellenfél védelmét, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. A cserék közül Farinos(7) megérdemelte a gólt, két, sőt három éve tartó kálvárija óta ráfért egy kis sikerélmény. Cruz(6.5) két zicceréből egyet értékesített, Luciano(5.5) viszont kilógott a csapatból, nem tudta menjen-e előre, vagy zárjon vissza.
2003. Nov. 17. 10:11
Alberto Zaccheroni érkeztével – ahogy az várható volt -, sok minden megváltozott. Már rögtön első mérkőzésén(Roma) szembetűnőbb változtatásokat hajtott végre, elsősorban az alapfelálláson: a Cúper által preferált négyhátvédes rendszert felváltotta a háromhátvédes felállás. Ez főleg a középpályán és a támadósorban jelentett radikális váltzotatásokat. A két szélre két futóembert rakott Javeir Zanetti és Coco személyében, míg középen megmaradt a Cúperre is jellemző két labdaszerző középpályás(általában Cristiano Zanetti és Almeyda). A csatársor viszont gyakorlatilag Zac eddigi valamennyi mérkőzésén máshogy nézett ki. Debütáló meccsén eléggé meglepőt húzott azzal, hogy Recobát kissé visszavonva a jobb oldalon szerepeltette, míg a balszélre egy vérbeli vonalszélsőt tett Kily González személyében. Mindkettejük első számú feladata az egy szem ék, Vieri kiszolgálása volt. Láthattuk ez utóbbi gyakorlatilag semennyire sem valósult meg, Recoba idegenül mozgott a jobbszélen, a Roma rutinos bekkjei tisztában voltak azzal, hogy mindent úgy is a bal lábával old meg. Kily szintén nem találta a helyét, Coco folyton ott lihegett a háta mögött, az volt az ember érzése, hogy egymás elől szívják el a levegőt. Sőt, még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Cruz beállításával immár a két ék mögött kellett szerveznie a játékot.
Következett a Chievo elleni idegenbeli csörte. Itt a hagyományos két ékes felállást választotta(Recoba és Vieri), mögöttük Emre kapta meg a karmesteri pálcát. Ha csak az eredményt nézzük, nem szólhatunk egy szót sem, hiszen a két csatár gólt lőtt és gólpasszt adott, viszont Emre nem tudta megoldani a rá bízott feladatokat.
Zac újabb variációt próbált ki a Lokomtiv Moszkva vendégjátéka alkalmával. Ezúttal irányító nélkül, öt középpályással állt ki, akik előtt a Chievo ellen eredményesen muzsikáló Recoba, Vieri páros futballozott. Érdekesség, hogy a bal oldali futó pozíciójában(ahol az öt középpályással játszó csapatok 95% -a inkább védő típusú játékost szerepeltet) Kily González futott ki a pályára. Ez volt a gaucho szélső negyedik posztja idén(Cúper alatt 4-4-2 – ben klasszikus bal oldali középpályás; Zaccheroni alatt 3-4-3 -ban vérbeli balszélső, majd a csatárok mögött visszavont támadó középpályás; valamint ugye a már említett bal oldali futó.)
Legfrissebb élményként még bennünk van az Ancona elpáholása, amely mérkőzés talán Zac eddigi legjobb 90 perce volt. Temérdek helyzetet alakított ki a csapat, nagyrészt a végre a kezdőbe bekerült Van der Meydének köszönhetően. Recoba sérülés miatt nem állt rendelkezésre, így a Van der Meyde-Vieri-Cruz firmáció futott ki a San Siro gyepére. A holland amolyan kötetlen poszton focizott, mindenhol feltűnt, leginkább a bal oldalon.
Új mesterünk tehát keresi az ideális kezdő tzienegyét, elsősorban a támadó szekció legjobb megoldását nem sikerült még megtalálnia. Ha mindenképpen ragszkodik a 3-4-3 -hoz, abban az eseteben úgy vélem, hogy egy Van der Meyde-Vieri-Recoba trió lenne a legmegfelelőbb választás. Így háttérbe szorulna a nagy reményekkel igazolt Kily González, a mostanában jól játszó Cruz, és a szupertehetséges Martins. A másik elképzelés szerint Recoba a két csatár mögött amolyan irányítóként flangálna, ami azt jelentené, hogy Vieri párja a Van der Meyde, Cruz, Martins hármasból kerülne ki. Ebben az esetben talán az Obafemi gyerek lenne a legmegfelelőbb választás, bár a korábban általam összeférhetetlennek tartott Cruz-Vieri centerkettős sem tűnik elképzelhetetlennek. Maradt még a holland tulipán, aki az Ajaxban játszott csatárt Ibrahimovic mellett, talán egy próbát megérne, hogy vajon mire képes egy sorral előrébb.
Még egy kissé meredek variációt nem említettem: az általam legjobbnak tartott hármas együtt maradna, mögöttük a középpálya bal oldalán nem a védekezőbb stílusú Coco, hanem a sokkal támadóbb felfogású Kily González kapna szerepet. A jelenlegi szituációban pedig úgy tűnik, a Mestalla stadion egykori kedvencének csak itt jutna hely…
2003. Okt. 20. 19:14
Ezen a napon ült utoljára Hector Raúl Cúper az Internazionale kispadján. Két év és három hónap után Bresciában utolsó alkalommal nyilatkozott az újságíróknak. Ennyi idő állt rendelkezésére, hogy megvalósítsa Massimo Moratti nagy álmát: édesapja nyomdokain haladva világverő csapattá formálni az Intert. Moratti regnálása alatt rengeteg nagynevű tréner próbálta meg ismét Európa elitjébe vezetni a klubot, méghozzá több(Simoni)-kevesebb(Lippi) sikerrel. A milliárdos presidente éppen ezért egy olyan trénert szerződtetett 2001 nyarán a csapat élére, aki elsősorban eredménycentrikus futballjáról vált ismertté. Mi, szurkolók is örültünk, úgy gondoltuk: végre vége az össze-vissza igazolásoknak, a kapkodásnak, a szervezetlenségnek, hiszen egy keménykezű, ámde magas színvonalú szakmai munkára képes vezetőedző kezébe került az irányítás.
Cúper annak rendje és módja szerint meg is kezdte a nagytakarítást. Eladta azokat az embereket, akik nem illettek az elképzeléseibe(és őszintén szólva jó néhányan azt a bizonyos mércét sem ütötték meg), távozott többek között Blanc, Frey, Cirillo, Brocchi, Macellari, Cauet, Hakan Sükür, Jugovic és Ferrante. Helyükre sokkal jobb képességű futballisták érkeztek(például: Toldo, Georgatos, Materazzi, Emre, C.Zanetti, Kallon, Adriano, no meg a hozzá fűzött reményeket nem igazán beváltó Sergio Conceicao, Guly, Okan, Vivas és Sorondo). Kimondva nem, de kimondatlanul talán már első évében elvárták tőle a scudettot, ami azért nagy kérés egy olyan szakembertől, aki életében először irányított olasz csapatot. Mint tudjuk, nem sikerült. Megkímélném magamat és Titeket is a bizonyos május 5-i sorsdöntő meccs emlékeinek felhánytorgatásától, maradjunk inkább a tényeknél: 34 bajnokin 20-szor került három pont a kasszába, 9-szer egy, míg 5 alkalommal pont nélkül maradt a csapat. Az UEFA-kupában egészen az elődöntőig jutott el az Inter, ahol csak a későbbi győztes Feyenoord tudta megállítani. Nyáron újabb változások történtek, távoztak a gyengén teljesítők(Gresko, Georgatos, Simic) és az edzővel konfliktusba keveredők(Ronaldo, Seedorf), kék-fekete szerelést öltött magára Adani, Cannavaro, Coco, Gamarra, Almeyda, Morfeo, és a legnagyobb fogás Crespo. Látható, hogy egy évvel korábban inkább a mennyiségre, míg most pedig a minőségre törekedett az ősz hajú mester, főleg a hátsó alakzat erősödött meg látványosan. A bajnoki címet most sem sikerült megkaparintani, a legrangosabb európai kupasorozatban viszont csak egy hajszálon múlt a döntőbe jutás. A 34 bajnoki találkozón 19 győzelmet aratott a csapat, 8-szor játszott döntetlent és 7-szer szenvedett vereséget. Így utólag könnyű okosnak lenni, de talán ekkor kellett volna megválni a cigarettázó szakembertől, hiszen megkapott mindenkit, akit csak akart, immáron kellő tapasztalattal rendelkezett az olasz labdarúgás terén, de nem tudta beváltani ígéretét.
Moratti azonban szokásával ellentétben bizalmat szavazott, de cserébe megnőttek az elvárásai: nemcsak kézzel fogható eredményeket, hanem látványos játékot is követelt. Ennek megfelelően tevékenykedtek az átigazolási piacon, a mennyiséget és a minőséget ezúttal az észszerűség követte. A legnagyobb lyukat sikerült betömni négy szélső érkezésével(Van der Meyde, Luciano, Kily González, Fadiga), rajtuk kívül még Bréchet, Karagunisz, Lamouchi, Helveg és Cruz költözött Milánóba. Utóbbi érkezésétől szívesen eltekintettünk volna, hiszen a Bolognától vásárolt rutinos center csak azért kapott szerződést, mert Crespot hat lóval sem lehetett a San Siróban tartani… A távozás mezejére lépett Vivas, Guly, Sergio Conceicao, Dalmat, Morfeo és a korábban szezon közben megszerzett Batistuta. Így tehát egy gyakorlatilag minden szempontból tökéletes játékoskeret állt Cúper rendelkezésére, posztonként majd két azonos képességű futballistával. Tényleg úgy tűnt: ha most sem nyer valamit, akkor soha. Azonban Moratti nem várta meg a történet végét, hirtelen véget vetett a Cúper-sagának, 6 bajnokin 2 győzelem, 3 döntetlen és egy vereség után felállította a kispadról a trénert. Engem speciel teljesen váratlanul ért a hír, ha már mindenképpen el akarta zavarni, érdemesebb lett volna a Milan elleni meccset követően, amelyen tényleg rengeteg rossz döntést hozott. Nem mellékesen, így az új edzőnek több idő állt volna rendelkezésére, nem úgy, mint most, amikor is két nappal a kinevezése után már Bajnokok Ligája-mérkőzésen kell bizonyítania a korábban az ifjúsági csapatot gardírozó egykori Inter-focistának(aki tagja volt az 1989-ben scudettót nyert gárdának), Corrado Verdellinek. Szóval ennyi, vége.
Az elkezdett munkát nem tudta befejezni. Lerakta egy csapat alapjait, amely két éven keresztül szervezetten, végül is eredményesen futballozott. A nagy áttörés azonban nem jött össze. Tulajdonképpen a cél előtti utolsó pár métert egyik évben sem sikerült teljesíteni, azt a bizonyos célszalagot nem tudta átszakítani. Amit a legtöbben a szemére vetettek(jogosan) az az, hogy a közvetlen riválisokat nem tudta a csapat kétvállra fektetni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány komolyabb játékerőt képviselő ellenfelet győzött le az Inter a Cúper-érában bajnokin(így hirtelen a Roma, és a Milan egyszeri legyőzése ugrik be). Ellentétben viszont a nemzetközi poronddal, ahol akadtak bőven emlékezetes mérkőzések(gondoljunk csak az Ajax és a Valencia elleni két diadalra, vagy a két angliai alázásra). Bár kicsi rá az esély, hogy Cúper olvassa ezt a szösszenetet, de ezúton szeretném neki megköszönni mindazt, amit két és fél év alatt az Internazionaléért tett. Neki köszönhetően remek játékosok kerültek a klubhoz, de ami még ennél is fontosanbb, hogy 4 évnyi vergődést követően ismét a szűkebb európai elit tagjai közé emelkedett kedvenc csapatunk. Sajnálom, hogy így kellett távoznia, de tudomásul kell venni, ha valaki nem teljesíti az elvártakat, ne lepődjön meg, ha útilapút kötnek a talpára. Mert valljuk be őszintén, a csodálatos londoni győzelmet leszámítva semmilyen javulást nem láttunk a játékban, sőt, minden Inter-szurkoló legfontosabb mérkőzésén, a Derbyn az ő hibái miatt kapott ki a csapat.
Alberto Zaccheronira vár a feladat, hogy befejezze Cúper küldetését. Neki már van némi tapasztalata milánói sztárcsapat irányításában, hiszen edzői pályafutása legnagyobb eredménye a Milannal elért bajnoki cím 2000-ben. Ezt megelőzően az Udineseből faragott majdhogynem élcsapatot(3. és 5. hely), utána pedig a Lazionál dolgozott – kevés sikerélménnyel. Még Cúper érkezése előtt felmerült a neve, mint esetleges jelölt, s ha pár év késéssel is, de végül Milánóban kötött ki. Őszintén szólva, ha már mindenáron a látványos játék az elvárás, nem biztos, hogy ebből a szempontból ő a legmegfelelőbb megoldás. A római kékekkel nem ért el számottevő sikereket, és valószínűleg nem sok emberben hagyott mély nyomokat az akkori Lazio támadójátéka. Viszont igazságtalan lennék, ha nem említeném a kuzinoknál, valamint a friuliaknál alkalmazott játékszisztémáját, amely az Olaszországban meglehetősen szokatlan 3-4-3 -mas alapfelállásból indult ki. Utánanéztem, az a bizonyos, bajnoki címet szerző Milan a leggyakrabban így állt fel: Abbiati – Sala, Costacurta, Maldini – Helveg, Albertini, Boban(Ambrosini), Guly – Weah, Bierhoff, Leonardo. Szponzor elnök úr is azon a véleményen van, amelyiken én: látható, hogy ha kicseréljük az azonos poszton szereplőket(Toldo – Cannavaro, Materazzi, Cordoba – J.Zanetti, C.Zanetti, Emre, Kily González – Van der Meyde, Vieri, Recoba), egyértelműen erősebbnek tűnik az Inter mostani kerete. Ha pedig egy olyan Milanból bajnoki elsőt tudott faragni…
2003. Szept. 28. 17:59
Az elmúlt hétvégén munkahelyi kötelezettségem miatt elmaradt az Arsenal-Inter mérkőzés értékelése, ezért némi késéssel ugyan, de igyekszem pótolni a hiányosságomat. A meccs konkrét történéseivel nem igazán szeretnék foglalkozni, hiszen mindenki látta a 90 percet. Inkább a csapatjátékot, Cúper taktikáját, és az egyéni produkciókat venném bonckés alá. No meg, kissé gonosz módon a rúgott gólok mikéntjét…
Sokan temették – temettük – a fiúkat, mert a Siena ellen mutatott (főleg második félidei) játék alapján féltettük őket a világ egyik legjobb csapatának otthonában. Tetézte a gondjainkat, hogy Cúper nem számíthatott Bobo Vierire, és a három balhátvéd egyikére sem. Ez utóbbi miatt aggódtunk a legkevésbé, hiszen Cordoba nem egyszer helytállt már ezen a számára kissé idegen poszton. Annál kevésbé bíztunk viszont a csatársor várható produkciójában, mondván, hogy a pár napja a csapattal edző, a Siena ellen harmatos teljesítményt nyújtó Cruz, és a nemzetközi szinten finoman szólva rutintalannak számító Martins nem sok eséllyel lép majd fel a Campbell-vezette Arsenal-retesszel szemben.
A védelem tehát gyakorlatilag a legjobb összeállításában futott ki a gyepre, a középpályán végre először kezdett egyszerre a két vadiúj szélső, míg elöl a mostanában divatos erőcsatár-kiscsatár felállás volt érvényben. Az első percekben Cúper előzetes nyilatkozatainak eleget téve az Inter átengedte a területet az Arsenalnak, s bizony úgy 15 percig nem nagyon is tudták a tartani a kék-feketék a labdát. Szerencsénkre mindössze egy komoly helyzete akadt az Ágyúsoknak Ljungberg révén, a svéd azonban hibázott. Némileg váratlanul, tudatosnak szerintem nem mondható akcióból(egy bedobást követően…) Cruz egy szép, ugyanakkor szerencsés góllal vezetéshez juttatta a csapatot. Még fel sem ocsúdtunk, mikor Andy Van der Meyde egy káprázatos kapáslövéssel megduplázta az előnyt. Külön öröm, hogy az assziszt a másik új fiú, Kily González nevéhez fűződött.(Ismét szőrös szívű leszek: Toldo kirúgásából indult az egész…). Henry tizenegyésének kivédésével folytatódott az álom, majd Martins egy saját térfélen csúnyán eladott labdát követően(…) már 0-3 -ra alakította az állást. Nem akartam hinni a szememnek: az Inter 41 perc után három fával vezet az angol bajnokság egyik legjobbja, a világsztárokkal teletűzdelt Arsenal ellen! Ha valaki ezt mondja nekem mondjuk a Siena-meccs összefoglalójának megtekintése után, hát, az illetőhöz alighanem mentőt hívok…
Az álom végül is valósággá vált, mert a második játékrészt is az Inter uralta, bár azért akadtak lehetőségei a hazaiaknak, gondoljunk csak Wiltord óriási ziccerére. Ekkor már az eredmény tartására rendezkedett be a nerazzurri gárda, s rendkívül nyugodtan játszva várt a becsületből továbbra is mindent beleadó Arsenal kinyílására. Ez többször bekövetkezett, ám Martins nem tuta gólra váltani ígéretesnek induló lehetőségeit.
Érdekesség, hogy Cúper mester visszatért az első idényében látott ˝eredménytartó˝ cseréjére, azaz: a jobb oldali támadó középpályás (akkor Conceicao, most Van der Meyde) helyére védőt hozott be(akkor Vivast, most Helveget), s Javier Zanettit egy sorral feljebb tolta. Szintén a biztonságot sugallta az Emre-Lamouchi csere, hiszen a kis török tűzgolyó feltűnően sok labdát szórt el, lehozatala ezért úgy érzem jogos volt. A végén Kallon egy mintaszerű kontrából majdnem megsemmisítővé tette a különbséget, de nagy helyzetben a kapufát találta el. Sebaj, ez legyen a legkevesebb…
Még pár mondatban a játékosokat is értékelném:
Toldo – A 11-est nagyon fontos pillanatban fogta meg, ezen kívül két nagy védése volt, amivel döntő érdemeket szerzett a győzelemben. J.Zanetti – Ismét magabiztos, csupaszív játékot láthattunk tőle, a támadásoknál is besegített Van der Meydének. A végén elszaladt vele a ló, amikor rá nem jellemző módon, kissé nagyképűen kötényt akart adni az egyik Arsenal-játékosnak, ami nem sikerült, s az Ágyúsok ebből kontrát vezethettek. Cannavaro – Az első félidőben észrevétlenül, de hibátlanul játszott, Henyrt gond nélkül semlegesítette. A második 45 percben egy látványos hibája akadt mindössze. Materazzi – A Mátrix ezen a meccsen is igazolta, hogy Ő a legjobb formában lévő olasz védő, hibátlanul, sportszerűen küzdött. Cordoba – Lassan megszokja a szélsőhátvéd posztot, a támadásokat is egyre jobban segíti. Ljungbergnek momentumai sem nagyon voltak mellette. Van der Meyde – Megmutatta, milyen az igazi szélsőjáték, támadásban és védekezésben egyaránt klasszis teljesítményt produkált. A gólja pedig csodálatos volt. C.Zanetti – Iszonyú sokat futott, szerelt, ütközött, a labdái többségében emberhez mentek, Vieirával sikeresen felvetette a küzdelmet. Emre – Szokásával ellentétben jó pár labdát elszórt, igaz, a gólpassza feledteti ezeket a hibákat. Rengeteget futott, próbálta összefogni a csapatot. Kily González – Mindössze fél órányi játékidővel a háta mögött először kezdett az Interben, ehhez képest nem látszott rajta, hogy beilleszkedési gondjai lennének. Főleg védekezése érdemel említést, no meg a gólpassza és nyugodt, tiszta játéka. Cruz – A semmiből rúgott egy szép gólt, ezen kívül egy veszélyes szabadrúgás fűződött a nevéhez. A labda megtartásában és annak megjátszásában felemás mérleget mutatott fel. Martins – Szédületes gyorsaságát ismét megcsodálhattuk, valószínűleg, ha Touré helyett Keown játszott volna, nem csak egyszer kerül fel a neve az eredményjelző táblára…
Helveg – Semmi kockázat, magabiztos védőmunka. Lamouchi – Ő is a rutint képviselte, volt egy szép lövése. Kallon – Kis szerencsével gólt lőhetett volna.
2003. Szept. 14. 16:41
Augusztus 31-én egy időre bezárta kapuit a nemzetközi átigazolási piac. Kedvenc csapatunk vezetősége igyekezett kihasználni az utolsó perceket: a végére még két új futballistával erősítette meg a keretet. Azonban nemcsak érkezők, hanem távozók is akadtak, így kialakult az Internazionale 2003/2004-es csapatának végleges névsora.
Mint tudjuk: Cúper mester a hátsó alakzatba szeretett volna egy magas termetű védőt szerződtetni, mert úgy gondolta, hogy Materazzinak nincs megfelelő szintű helyettese. Nos, kérése süket fülekre talált, mert Brancáék inkább egy balhátvédet igazoltak, ami első hallásra elég furcsának tűnik, de mivel Francesco Coco hosszabb időre kidőlt a sorból, ez a húzás teljesen érthető. Pasquale személyében ugyan van egy tehetséges játékos arra a posztra, azonban egy 21 esztendős fiatalemberrel nem lehet nekivágni a hosszú és megterhelő idénynek. Szóval, az a bizonyos új balhátvéd a francia válogatott Jeremie Bréchet lett, aki hazája bajnokcsapatát, az Olympique Lyont hagyta el az Inter kedvéért. Az argentin mester állítólag akkor szúrta ki magának a 24 esztendős bekket, amikor a Bajnokok Ligájában kétszer is találkozott egymással a talján és a gall klub. Bréchet személyében tehát úgy tűnik nem zsákbamacskát vásárolt a klub, annál is inkább, mert a francia labdarúgók szinte kivétel nélkül megállták/megállják a helyüket a rendkívül nehéz olasz pontvadászatban. Bréchet elmondása szerint középső védőt is tud játszani, sőt, hazája bajnokságában nem egyszer a középpályás sorba vezényelte akkori edzője. Úgy vélem – amennyiben zökkenőmentesen beillszkedik -, Coco felépüléséig ő lesz az első számú bal oldali védő, s ha Francesco ismét egészséges lesz, akkor igen érdekes harc alakulhat ki a posztért. Mindenestere érdekes helyzet áll elő, ha egyszerre három balbekk áll majd Cúper rendelkezésére…
Remélem vele kapcsolatban nem ismétlődik meg az 5 évvel ezelőtti történet, amikor egy viszonylag ismeretlen fiatal francia szélsőhátvédet vett meg az Inter a Rennes-től, majd egy év után továbbadta a Manchester Unitednek, ahol azóta is szerepel, és ahol szép lassan posztja egyik legjobbjává nőtte ki magát. Gondolom, mindenki tudja, hogy Mickael Silvestréről van szó…
Az utolsó pillanatokban végre megérkezett a várva-várt balszélső, sokunk első számú kívánsága, az argentin Kily González, akit hónapok óta kerülgetett a vezetőség. Ha igazak a hírek, Cúper régi-új tanítványát ingyen engedte el a Valencia, és ha tényleg így van, akkor ennél jobb üzeletet alighanem képtelenség lett volna nyélbe ütni. Persze a fiztése ennél fogva valószínűleg igen magas lehet, de ez legyen a legkisebb probléma. Kily személyében olyan futballista érkezett, aki a nemzetközi porondon kellő rutinnal rendelkezik és ami talán még ennél is fontosabb: tökéletesen ismeri Cúper futballról alkotott filozófiáját. Brechet-vel ellentétben neki bizonyára könnyebben magy majd a beilleszkedés, ha más nem azért, mert akad jó néhány honfitársa a keretben. Tőle elsősorban megfelelő mennyiségű és minőségű beadásokat vár csapattárs, edző és szurkoló egyaránt, reméljük sérülését végleg elfelejtve úgy száguldozik majd a mészcsík mellett, mint anno Cúper irányítása alatt a Mestallában.
Sajnos az utolsó pillanatokban kénytelen volt az átigazolásokért felelős bizottság egy vérbeli centert igazolni, mert a nagy pénzért, nagy reményekkel szerződtetett Hernán Crespo se szó, se beszéd faképnél hagyta a klubot. Mindannyian csalódottan és érthetetlenül álltunk az eset előtt, hiszen az argentin középcsatár pár hónapja még arról beszélt, hogy kész újabb két évvel meghosszabbítani a szerződését, azaz: a következő esztendőket is Milánóban képzeli el. Ehelyett nem tudott ellenállni a pénz(és Verón?) csábításának(ha tényleg így van, akkor ismét egy ˝cimborának˝ köszönhetjük, hogy itt hagyott minket egy nagy sztár – gondoljunk csak a Roberto Carlos által folyamatosan csábítgatott Ronaldora), a Chelsea kedvéért egy héttel a bajnokság kezdete előtt lelépett. Mindegy, nincs értelme tovább ragozni, ha menni akart, mehet isten hírével. Csak hát a távozás körülményei megviseltek minden Inter-szurkolót. Először úgy véltük, az Inter inkább Vieri mellé és nem Crespo helyére keres egy támadót, aki jobban passzol Bobo mellé, de végül nem ez a terv valósult meg, hanem a másik: divatos megfogalmazással élve egy igazi erőcsatár érkezett Milánóba Julio Cruz személyében. A rutinos gaucho csatár tehát Vieri első számú helyetteseként lesz foglalkoztatva, s figyelembe véve a gólkirályunk elég gyakori sérüléseit, alighanem elegendő játéklehetőséghez jut majd a 29 esztendős futballista. Vele sem sötét lovat költöztettek a San Siróba, hiszen évek óta a campionatóban rúgja a bőrt, bár nem éppen tetemes mennyiségű góljaival hívta fel magára a figyelmet.
Összeségében – Crespo távozását leszámítva – sikeres mercatót tudhatunk magunk mögött, folytatódott a Cúper hatalomátvételével kezdődött tendencia: minden évben kitűnő képességű játékosok sora érkezett az Interhez. Vegyük csak sorba: Toldo, Materazzi, Emre, C.Zanetti, Adriano, Kallon, Ventola(2001/2002); Adani, Cannavaro, Coco, Gamarra, Almeyda, Crespo(2002/2003); Van der Meyde, Lamouchi, Cruz, Luciano, Kily González, Brechet(2003/2004). Persze, akadtak hibás vételek is, de három év alatt ez belefér.
2003. Aug. 17. 18:49
A mai iromány kicsit rendhagyó lesz. Ezúttal nem az éppen aktuális edzőmeccsről, vagy a legújabb kiszemelt futballistáról hordok össze hetet-havat, hanem az Internazionale legutolsó kupagyőzelmét szeretném újra feleleveníteni. Most biztosan meglepődtetek, hogy miért most jut eszembe az 1998-as UEFA-kupa döntőről írni, de ennek roppant egyszerű ok van: gaRRy jóvoltából ugyanis sikerült 5 év után még egyszer átélni azt a fantasztikus mérkőzést! (Tudniillik elküldte nekem a felvételt, amit ismét szeretnék neki megköszönni). Persze az eredmény ismeretében a szokásos Inter-meccsek előtti és alatti gyomorgörcs ezúttal nem gyötört, de így is nagy élményt jelentett mérkőzés megtekintése. Akik esetleg nem emlékeznének, azok kedvéért azon a bizonyos május végi estén a párizsi Parc des Princes stadionban egy olasz házidöntő keretén belül a Lazio volt az ellenfél, amelyet Zamorano, Zanetti és Ronaldo góljaival 3-0 -ra múlt felül Gigi Simoni mester csapata. Sajnos, azóta egyetlenegy trófea sem gazdagította kedvenc klubunk gyűjteményét, így talán még jobban felértékelődik az a siker.
Meglehetősen fura érzés volt 5 év távlatában ismét látni a korábbi kedvenceket, akik azóta szinte kivétel nélkül más csapatért küzdenek, vagy netán szögre akasztották a stoplis csukát. A rend kedvéért idézzük fel a két gárda összeállítását: Inter: Pagliuca – Colonnese, Fresi, West – Winter, Simeone, Zé Élias, Zanetti – Djorkaeff – Ronaldo, Zamorano. Lazio: Marchegiani – Grandoni, Negro, Nesta, Favalli – Fuser, Venturin, Jugovic, Nedved – Casiraghi, Mancini.
Mint látható, rengeteg érdekességet lehet felfedezni a fél évtizeddel ezelőtti csapatokban. Mikor közelről mutattak egy-egy futballistát, lepergett előttem az illető következő éveinek alakulása, s eszembe jutott, hogy ekkor például Mancini még nem is sejtette(sejthette), hogy pár év múlva a Fiorentina ˝haldokló˝ csapatát fogja irányítani, vagy mondjuk Zamorano aligha gondolt pályafutása befejezésére, ami – mint tudjuk – nem a legszebb forgatókönyv szerint ért véget. Mielőtt rátérnénk magára a 90 percre, érdemes végigmenni a két klub játékosain, hogy mi történt velük a finálé óta. Gianluca Pagliuca a győzelmet követően csak egy évig maradt az Inter kapusa, Marcello Lippi eladta őt a Bolognának, ahol azóta is őrzi a helyi piros-kékek kapuját. Francesco Colonnese még két évig szolgálta a klubot, majd az akkori ellenfélhez szerződött, de játéklehetőséget nem nagyon kapott/kap. Salvatore Fresi is két esztendőt húzott még le, majd a Bolognához került kölcsönbe, ahonnan a Juventus vásárolta meg. Pechére ott sem foglalkoztatják túl sokat. Taribo West sorsa meglehetősen kacsakaringósra sikeredett: előbb se szó, se beszéd a Milanhoz(!) szerződött, ahol nem sok sót evett meg(pedig gólt is szerzett). Kezébe fogta a vándorbotot, s előbb az angol Derby Countyhoz, majd a német Kaiserslauternhez írt alá, de ott a kezdeti jó játék után szerződést bontottak vele. Pár hónapig csapat télkül tengődött, míg nem Lothar Matthaus hívásának elegét téve a szerb-montenegrói Partizan Beograd-ba tette át a székhelyét. Kár érte, kiváló védő volt, de erről majd később…Aaron Winter a 98/99-es szezont az Interben töltötte, majd visszatért korábbi sikereinek színhelyére, és az Ajaxban fejezte be sikerekben gazdag pályfutását. Diego Simeone, mindannyiunk egyik kedvence is maradt még egy esztendőt, majd fájó szívvel ugyan, de kénytelenek voltunk belenyugodni, hogy többet nem húzza magára a kék-fekete mezt. Azért nem kellett depresszió elleni gyógyszerekhez nyúlni, ugyanis Cholito a Vieri-transzfer keretén belül került az örök városba… José Moedim Junior, azaz Zé Élias a változatosság kedvéért szintén további egy évig segítette az Intert, majd kissé váratlanul a görög Olympiakosba igazolt, ahol azóta is szerepel. (Őt is sajnáltam…) Javier Zanettiről aligha kell részletesen beszélni, a mindössze 3 millió dollárért szerződtetett csupaszív játékos véleményem szerint a döntőn mutatott játékának és nem mellékesen fantasztikus góljának köszönhetően robbant be ténylegesen a futballszeretők köztudatába. Youri Djorkaeff – micsoda véletlen! – még egy szezont töltött el Milánóban, majd a Kaiserslautern szerződtette, ahol első két évében a csapat legjobbja volt, aztán jelenlegi állomáshelyére, az angol Bolton Wanderers gárdájába igazolt. (Hmmm…a Youri…!) Ivan Zamorano 5 év szolgálat után, 2001-ben hagyta el az Internazionalét, előbb a mexikói America-ban játszott, majd a chilei Colo-Coloba tért haza, hogy itt intsen búcsút a labdarúgásnak. Mint ismeretes, a búcsúmeccsén ellökte a játékvezetőt, amiért kiállították, és 11 mérkőzésre szóló eltiltást kapott… A végére maradt a legnagyobb csillag, a világ akkori legjobb játékosa, Ronaldo, akinek sorsa mindenki számára nyitott könyv, így nem is foglalkoznék vele részletesen. A cserejátékosokról sem feledkeztem meg: Francesco Moriero az elkövetkezendő két évben nem tudta korábbi pazar formáját hozni, sérülései ellenére a Napoli vette meg. Benoit Cauet, az ˝akkori Guly˝ is 2001-ben hagyta el a bázist, megfordult a Torinóban, és a Comóban, jelenleg a Bastia szurkolóit boldogítja. Luigi Sartor mindössze egy szezont töltött el – pedig innen lett válogatott -, aztán lelépett. Előbb Parmába költözött, majd a Roma szerződtette, amelynek még mindig a játékosa. Olyan focisták, mint Nwankwo Kanu, Nicola Berti, vagy az akkoriban 22 esztendős Alvaro Recoba nem is jutottak szóhoz.
A Lazioból csak néhány érdekességet emelnék ki: pályára lépett az a Vladimir Jugovic, aki nem sokkal később az Inter futballistája lett, csakúgy, mint Matias Almeyda, akit a döntőben kiállítottak… Már 98-ban is csodálatosan játszott Alessandro Nesta; remekelt a fináléban a mostanival ellentétben igen rövid hajat viselő Pavel Nedved, csakúgy, mint a körülbelül fél tucat sarkazást bemutató Roberto Mancini;továbbá nem mehetek el szó nélkül szegény Pierliugi Casiraghi mellett, aki a döntőt követően a Chelsea-be szerződvén olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy 2 év rehabilitáció ellenére sem tudott visszatérni a zöld gyepre.
A két mester, Luigi Simoni és Sven-Göran Eriksson sorsa is jókora fordulatot vett: előbbit a 98/99-es idény első harmadában menesztették, melyet követően kisebb csapatokat irányított, míg utóbbi csillaga magasan ívelt felfelé: bajnokságot, olasz kupát, KEK-et nyert a Lazioval, majd első külföldiként az angol nemzeti tizenegy szövetségi kapitányává nevezték ki.
Ennyit hát a sorsokról, történetekről, klubváltásokról. Csak remélni tudom, hogy minden kedves olvasóban kellemes emlékeket idéztem fel a korábbi kedvencekről, melyeknek pályfutását gyakorlatilag végig követve sikerült egy kis nosztalgia hangulatot teremtenem.
Folytatva a sort, emlékezzünk meg magáról a meccsről, amely minden szempontból kielégítette az Inter-szurkolók igényeit. Mivel ez volt az első olyan mérkőzése a kék-fekete csapatnak, amelyet közvetített a Magyar Televízió, bizonyára nagyon sok drukker ezután a 90 perc után lett az Inter elkötelezett híve. A csodálatos hangulatú derbiről hiányzott a legendás hátvéd Giuseppe Bergomi, akit a ˝tejfelesszájú˝ Salvatore Fresi helyettesített – általános meglepetésre kiválóan. Mellette Colonnese és West alkotta a hátvédsort, főleg utóbbi lelkes játéka nyűgozött le ismét. Határozottan, keményen futballozott, ember nem volt, aki elsuhant az oldalán. Sajnos ígéretesen induló pályfutása nem a legideálisabban folytatódott. A középpályán Winter zakatolt fel-alá a jobb oldalon, egykori csapata ellen bizonyára kettőzött erővel hajtott. A legjobban a Simeone-Zé Élias szűrő kettős ragadott magával, előbbi afféle hátsó irányítóként tevékenykedett, az első gól előtt pazar labdát tett Zamorano elé. A brazil rengeteget dolgozott középen, egy-két finom megmozdulás, illetve lövés jelezte: igazi dél-amerikai labdarúgóról van szó. Mivel még mindig csak 27 éves, örömmel venném, ha újra magára öltené az Inter mezét. Javier Zanetti csodálatos produkcióját alighanem el tudjátok képzelni, a szokásos szólók, és a sportszerű játék már akkor is a védjegyének számított. A gólja pedig…Míg élek nem felejtem el, az tuti. Egy szabadrúgást követően a hosszú oldalról Zamorano visszafejelte a labdát, amit Capitano külsővel, írtózatos erővel vágott a léc alá. A két ék mögött Djorkaeff szervezte a játékot, bár nem alkotott maradandót, de nagyon sok támadásban benne volt. Zamorano gólja önmagáért beszél, ezen kívül egy kapufa fűződött a nevéhez, no meg tucatnyi – elsősorban a levegőben – megnyert párharc. Ronaldo pedig külön fejezetet érdemelne. Röviden csak annyit, hogy a szokásos, biciklicseles, kapust elfektetős gólja mellett lőtt egy bődületes kapufát, bemutatott néhány rá jellemző, ellenfelet megalázó cselt, és még védekezett is. A mostani, Real Madridban látott játékához képest sokkal többet jött vissza labdákért, jó pár szólót vitt véghez, és jóval gyorsabb volt, mint manapság. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a súlyos sérülések ekkor még elkerülték… Abban a periódusban a világ legjobb játékosának számított.
Nagyon jó kis mérkőzés volt, Simoni-fiai végig uralták a játékot, a Lazionak szinte nem is akadt komoly lehetősége. Mezőnyben ugyan mutattak szép dolgokat a kékek – főleg Fuser és Mancini révén -, de az Intert azon az estén nem lehetett megállítani. A három gól és a két kapufa jelezte Ronaldóék egyértelmű fölényét, így teljesen megérdemelten vehette át Pagliuca a kupát, amelyet immáron harmadjára hódított el kedvenc csapatunk.
Összességében úgy vélem az az Inter volt a ´90-es évek legkiválóbb Nerazzurri-gárdája, nemcsak a borzasztóan erős játékoskerete, hanem egységes, kiváló csapatjátéka miatt is.
2003. Aug. 10. 18:14
Legutóbbi írásom óta négy, komoly kategóriába sorolható edzőmérkőzést játszott az Inter, felemás játékkal illetve eredményekkel. A német VFB Stuttgart elleni találkozót az Eurosport jóvoltából mindannyian láthattuk, s bár elég régen volt ugyan, de egy pár gondolat erejéig érdemes rá visszatekinteni. Hozzám hasonlóan a legtöbb szurkoló bizonyára az új igazolások miatt tette le a fenekét a televízió elé, ebből a szempontból pedig nem is kellett csalódnunk, hiszen majd´ mindegyik friss szerzemény magára öltötte a kék-fekete dresszt azon az estén. Sajnálatos módon a legnagyobb fogásnak tartott Andy Van der Meyde egy kisebb sérülés következtében – akárcsak mi magunk – nézőként követte az eseményeket, így az ő szemrevételezése elmaradt. Nem úgy Lamouchié, Karagounisé és Helvegé, akik a görög kivételével a kezdőcsapat tagjaként futhattak ki a pályára. Vegyük őket górcső ebben a sorrendben: az egykori francia válogatott, 32 éves Lamouchi minden megmozdulásán látszott, hogy rendkívüli tapasztalattal rendelkezik, képes kivenni a részét a védekezésből, és a támadások előkészítéséből egyaránt. Főleg utóbbinak veheti hasznát Cúper, mert Sabri korábbi klubjaiban(Auxerre, Monaco, Parma) csillogtatott már irányító-erényeket. Persze ehhez az kell, hogy kiszorítsa a csapatból az Emre-C.Zanetti-Almeyda trió valamelyikét, amire valljuk meg őszintén nem sok esélye van. Bevallom férfiasan, mikor megtudtam hogy az Inter játékosa lesz, nem álltam kezen örömömben, de azóta másként látom az ő helyzetét. Rutinjával hasznos tagja lehet a csapatnak, a vetésforgóban bizonyára gyakran sorra kerül majd.
Karagounist afféle sötét lóként aposztrofáltuk, tudtuk ugyan róla, hogy évek óta görög válogatott, továbbá klubjának, a Panathinaikosnak a meghatározó játékosa, de ennyi és semmi több. Bajban voltunk, ha valaki azt kérdte tőlünk: mondjunk már valamit erről a srácról! Pontosan hogy néz ki, melyik lába az erősebb, hogyan cselez, milyen a fejjátéka stb. Ezekre a kérdésekre alighanem még a nemzetközi futballban vájtfülűnek számító szurkolók sem nagyon tudtak válaszolni, egészen addig a bizonyos napig. Így első blikkre nem tudnék egyértelmű feleleteket adni az fentebb említett kérdésekre, persze, egy meccsből hiba lenne bármiféle következtetést levonni. Annyi azért kiderült, hogy sokat futó, nagy munkabírású játékosról van szó, aki kevésbé technikás, ám szorgalmával igyekszik pótolni eme hiányosságát. Nem tudni, mennyi lehetőséget fog kapni, de nem ő lesz Cúper első számú választása annyi szent.
Helveg élete viszont nyitott könyv, ha másnem azért, mert hosszú ideig a szomszédban teljesített szolgálatot. Igaz, a kuzinjainknál – főleg az utóbbi egy-két évben – inkább tartalélok sanyarú sorsa jutott neki, de előtte még Zaccheroni irányítása alatt a bajnokságot nyert Milan egyik alapembere volt. Minden bizonnyal a dán lesz Javier Zanetti helyettese, reméljük azért kevésszer kerül majd bevetésre, ami azt jelentené, hogy a Kapitány sérülés nélkül tudja le az évadot. Mindenesetre valamivel nyugodtabbak lehetünk, mint az elmúlt két évben, Vivasnál valószínűleg jobbat fog produkálni…
Következett az immáron hagyományosan megrendezésre kerülő amszterdami torna, amelyen ezúttal az Inter is a meghívottak között szerepelt. Nem a legerősebb kerettel utazott el Cúper a holland nagyvárosba, ami azonban csöppet sem látszott a Galatasaray elleni nyitómérkőzésen: Martins vezetésével simának tűnő 3-0 -ás győzelmet arattak a fiúk. Sajnos az elmúlt évekkel ellentétben nem tudtuk televízión követni az eseményeket, de hála Youme online-közvetítésének, a lényegről nem maradtunk le. Utólag végigolvasva a meccsen történteket, egész jó kis összecsapás lehetett, mindkét oldalon akadtak bőven helyzetek, az eredmény pedig ömnagáért beszél. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem mondható el az Ajax-szal vívott találkozón, amelyen szintén 3-0 lett a végeredmény, csak ezúttal Toldo hálójában landolt háromszor a bőrgolyó. Ezen a meccsen előjöttek a már sokat emlegetett problémák a a hátsó alakzattal: két gólt is egyéni hiba előzött meg. A kegyelemdöfés pedig egy kontratámadás végén született.
Szombaton ismét az Eurosportnak mondhattunk köszönetet, a hétvégén Bariban megrendezésre került hármas tornát ugyanis közvetítette a csatorna. Felemás érzéseim voltak a Juventussal lejátszott nyitómérkőzéssel kapcsolatban. Az első negyedórában a zebrák játszottak mezőnyfölényben, amit két alkalommal gólra is váltottak, igaz, mindkétszer rögzített szituációt követően vették be Toldo kapuját. A nagy baj az, hogy Camoranesi és Di Vaio is úgy szerzett gólt, hogy teljesen egyedül találta magát a tizenhatoson belül, tehát a védelem most sem állt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen ezen a két megingáson kívül csak egyszer keverték meg komolyan a hátsó sort, Di Vaio akkor óriási helyzetben végül fölé lőtt. Azért ennyire nem játszott rosszul a Cúper-banda, bőven akadt helyzete elsőrorban Vieri révén. Bobónak legalább féltucat lehetősége volt a 45 perc során, egyszer gólt is lőtt, sajnos a játékvezető les címén érvénytelenítette a találatot. Nagyon szép akció végén született viszont Crespo szépítő gólja: a fentebb már általam hasznosnak ítélt Lamouchi pazar labdát ˝dobott˝ ki a szélre Pasqualénak, a fiatal bekk centerezését követően a berobbanó argentin támadó Buffon kapujába vágta a labdát. Sajnos ezt a támadást leszámítva nem kápráztatott el minket a csapat. Luciano rengeteg hibával játszott, egyszer sem tudott az embere mögé kerülni, beadása pedig mindössze egy volt. Átlagon felüli gyorsaságát ugyan bizonyította, de ez egyelőre édeskevésnek tűnik.A balszélen Van der Meyde száguldozott – volna, ha Appiah nem rúgja fejbe. A hollandot le kellett cserélni, fájdalom, megint nem tudtuk meg mit is tud valójában. Egyszer azért próbálkozott beadással, a jobb lábára át tette a lasztit, azonban a beadását kifejelte a Juve védője. A sokat bírált bal oldal ezúttal is gyengén muzsikált, talán azért, mert Helveg és Van der Meyde személyében két, vérbeli jobblábas futballista kapott ott lehetőséget. Pasquale beállásáig tehát nem volt született ballábas játékos a csapatban(Materazzit leszámítva). A csapatjáték főleg a második ˝félidőben˝ akadozott, fura módon akkor produkált szép dolgokat a csapat, amikor a két gól kapta. A Sampdoria ellen még az eddigiekhez képest is tartalékosan állt fel az Inter, jellemző, hogy 4 Primavera-korú játékos volt a kezdőcsapatban. Nem érdemes túl sok szót vesztegetni erre a meccsre, Martins csodaszép gólján kívül alig történt említésre méltó esemény.
Már csak három hét van hátra a bajnokság kezdetéig, javítani való tehát még akad bőven. A védekezés nincs rendben(Cannavaro, Almeyda és Emre csatasorba állásával remélhetőleg javul a helyzet); a bal oldal nagyon harmatos(Kily González vagy valaki jó lenne, ha minél hamarabb bekapcsolódna a munkába); a látványos játéktól egyelőre még nagyon messze vagyunk. Reméljük a sérültek felépülésével és egy új balszélső szerződtetésével egy-két kérdőjel végére pont kerül, mert jelen állapotában ez a csapat messze van a tökéletestől……
2003. Jul. 27. 18:17
Bizony kevés hiányzott ahhoz, hogy ez a mostani írásom keményen kritizáló hangnemben szülessen. Valószínűleg sokan hallottátok, olvastátok a héten felmerült esetleges játékoscseréket, melyek közül finoman szólva egyikkel sem értettem egyet.
Az egész a hét közepén kezdődött, amikor is valaki kitalálta, hogy az Internek Giuseppe Favallira van szüksége. Ez még nagyjából rendben is volna, hiszen egy 31 éves, hatalmas Serie A-tapasztalattal rendelkező hátvédről van szó, aki bármelyik csapat keretében elfér, más kérdés, hogy Coco személyében egy olasz válogatott balbekk áll Cúper rendelkezésére ezen a poszton. No de az, hogy egy tehetéséges, ugyan az elmúlt idényben sokat nem mutató, de több poszton is bevethető, kreatív, technikás Dalmat-t és egy hosszú idő után viszonylag sok játéklehetőséghez jutó saját nevelésű 21 éves játékost, Pasqualét adjunk érte cserébe?! Ez abszurd!Még ha csak kölcsönadásról lenne szó, akkor is…
Közülünk többen úgy vélekednek Dalmat-ról, hogy nagyon jó képességű játékos a francia, talán senki sem cselez nála jobban a csapatból, de egyikünk sem lenne szomorú, ha a távozás mezejére lépne. Oké. Legyen. Stílusa alapján a Premiershipben és a Primera Divisionban valószínűleg könnyedén megállná a helyét, egy másik edző esetleg ki tudná hozni belőle képességei maximumát. Tehát, ha már mindenképpen elhagyja az Intert, akkor ne egy másik talján gárdába igazoljon, hanem inkább külföldre kellene eladni, méghozzá jó pénzért.(Szerintem 8-10 millió eurót simán megér). Pasquale már más tészta.
Mindannyian tudjuk, hogy a saját nevelésű játékosoknak borzasztó nehéz az első csapat közelébe férkőzniük. Utoljára huzamosabb ideig(vagy 17 évig…) egy bizonyos Giuseppe Bergominak sikerült, aki az Inter-tábor első számú kedvence volt hosszú-hosszú éveken keresztül. (A fiatalabbak kedvéért: Ziot legalább annyira szerették – szerettük – akkor, mint most Javier Zanettit.) A Bergomit követő nemzedék tagjai bizony nem váltották meg a világot, csak percek illetve mérkőzések jutottak nekik. Egy kivétel volt csak, aki talán a jövő Interének meghatározó tagja lehetett volna: Matteo Ferrari. Őt azonban – ki tudja miért-, egy csereüzlet keretén belül átengedtük a Parmának. Hogy nem a levegőbe beszélek, a 22 éves hátvéd azóta bemutatkozott a Squadra Azzurrában…
Az elmúlt és idei szezonban megváltozni látszott az Inter Primavera csapatában futballozó fiatalok helyzete, hiszen Cúper mester jó néhányuknak igyekezett játéklehetőséget adni. Közülük a legtöbb szerepet Pasquale kapta, aki olyan fontos meccseken futott ki kezdőként a pályára, mint például az Ajax, vagy a Newcastle ellen vívott Bajnokok Ligája-derbik. A kis Giovanni pedig nem okozott csalódást, jellemző, hogy Giovanni Trapattoni, az olasz válogatott szövetségi kapitánya egy alkalommal meghívta a felnőtt keretbe.
Szóval, ezt az Interhez gyermekkora óta kötődő, a szurkolók által is szeretett fiatalembert akarta Moratti(?) odaadni a Lazionak! Ha csak a rutinszerzés lett volna a fő oka megérteném, de úgy vélem, Cesar, Zauri és Sorín mellett nem kapott volna túl sok játéklehetőséget. Akkor meg mi értelme kölcsönadni? Ennyi erővel itt is maradhat, kemény munkával, és rengeteg tanulással egy-két év múlva kiszoríthatja Cocot a kezdőből, és ezzel hosszú évekre megoldhatja a balhátvéd problémáját.
A másik csereüzlet talán még ennél is durvább: spanyol lapértesülések szerint a Barcelona Cannavarót szeretné elcserélni Overmarsra… Azt a Cannavarót, a világ egyik legjobb hátvédjét, az olasz nemzeti csapat kapitányát, akit egy évvel ezelőtt 22 millió dollárért csábítottuk el Parmából a Juventus és a Milan orra elől. Jó, rendben, tudjuk, hogy Fabio nem hozta a produkciót, amit vártunk tőle, de ezek szerint neki nehezebben megy a beilleszkedés. Úgy vélem, egy esélyt mindenképpen megérdemel, hiszen akadtak jó meccsei, nem egy szituációban mentett az utolsó pillanatban. Ahogy egy szurkolótársunk fogalmazott: ez lenne a csapatépítés? Egy kevésbé sikeres idény után eladjuk a méregdrágán vásárolt szuperhátvédet? Remélem nem.
És akkor még nem is említettem a Cannavaróért érkező cserejátékost. Overmars iszonyú gyors, mindkét szélen bevethető, remek futballista – volt. Mióta eljött az Arsenaltól csak keresi régi önmagát, sem a holland válogatottban, sem pedig klubjában nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani. Felvillanásai, jó mérkőzései persze akadtak, de valószínűleg többé nem lesz már olyan jó, mint régen. Nem is beszélve az állandó sérüléseiről, egy, a spanyolnál jóval keményebb bajnokságban alighanem még kevésbé bírná a megfáradt térde.
Remélem, ezek a pletykák mindenféle valóságalapot nélkülöznek, és csak az unatkozó újságírók torz agyszüleményei voltak. Hatalmas hiba lenne Pasqualét és Cannavarót elengedni, főleg, ha a fentébb megnevezett focisták érkeznének a helyükre…
2003. Jul. 13. 16:32
…igazolt kedvenc csapatunk vezetősége, legalább is az elmúlt hetet figyelembe véve. Mi tagadás, elég régóta fájt a fogunk néhány klasszis szélsőre, úgy éreztük: mindössze két jó képességű, cselezni és beadni tudó futballista hiányzik a még jobb eredmény elérésehez. Most végre úgy tűnik, az Oriali- és Branca-vezette átigazolásokért felelős szakosztály jó munkát végzett. Nem győztük kapkodni a fejünket, szinte minden napra kaptunk egy új futballistát. Akadt közöttük olyan, aki az Interbe szerződésével általános meglepetést keltett, de a többi játékos nevének hallatán nem esett a földre az állunk.
Ugyan a sokak által várt nagy durranás – egyelőre… – elmaradt, ám első látásra nem lehet egy rossz szavunk sem az újonnan érkezettekre. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a mögöttünk hagyott idényben milyen szélsők álltak Cúper rendelkezésére, tényleg az az ember érzése: ezeknél már csak jobbak lehetnek…
A jobb oldalra sokunk első számú kívánságát sikerült Morattiéknak Milánóba csábítani, s valóban úgy tűnik, Andy Van der Meydénél jobb, reális áron megszerezhető labdarúgót aligha találtak volna. Valljuk be őszintén, a futballvilágnak három szuperklasszisa poroszkál ezen a poszton, de sem Figo, sem Beckham és még csak Zambrotta leigazolása sem tűnt megvalósítható elképzelésnek.
Az ifjú holland idei produkcióját látva dörzsölhetjük a tenyerünket, hiszen hazája pontvadászatában 10 találatot ért el, valamint a BL-ben a legjobb nyolc közé jutott Ajax egyik húzóemberének bizonyult. Bár mindössze egy gólt szerzett, az a Romának rúgott bomba viszont nagyon szép volt. A két, Inter ellen vívott csoportmeccs közül inkább a milánói meccsen játszott jól, amikor is nem eredeti helyén a jobb oldalon, hanem a balszélen kezdett. Egyszer-kétszer túljárt Javier Zanetti eszén, de összességében végül Capitano nyerte meg kettejük párharcát. A találkozó második félidejében átjött kedvenc helyére, s bizony a fiatal Pasquale nem nagyon bírt vele.
Reméljük Van der Meyde személyében egy olyan focista szerepel majd hétről-hétre az Inter kék-fekete mezében, aki képes megfelelő számú és minőségű labdákkal kiszolgálni a két ízig-vérig befejező csatárunkat. Gondoljunk csak bele, Vieri évek óta úgy lövi a gólokat, hogy nincs mögötte egy igazi utolsó passzos ember, illetve nem kap annyi használható labdát a szélekről, mint mondjuk Ruud Van Nistelrooy. Hányszor lesz vajon Bobo eredményes, ha végre valaki rendesen ki tudja őt szolgálni? Nos, ez a valaki reményeink szerint a 24 esztendős németalföldi fiatalember lesz.
Ne feledkezzünk el Lucianoról sem, aki fentebb említett jövendőbeli harcostárásval ellentétben rendelkezik némi Serie A-tapasztalattal. Elsősorban akkor bűvölt el minket elképesztő gyorsaságával és futómennyiségével, amikor még az Eriberto név szerepelt a 15-ös számmal ellátott Chievo-mezén. Eltiltását követően lassan lendült játékba, alighanem még mindig keresi régi önmagát. Bízunk benne, hogy Cúper segítségével ismét rátalál arra a formájára, amivel állandó koncentrációra kényszerítette az ellenfelek balhátvédjeit. Érzésem szerint ő azt a funkciót fogja betölteni az Interben, amit nagyjából Serginho a Milanban, azaz: elsősorban csereként, az éppen aktuális mérkőzés második felében kerül majd bevetésre, amikor ne adj’ isten visszaesik a csapatjáték, és kell valaki, aki felpörgeti.
A harmadik új fiú a klub történetének első szenegáli nemzetiségű játékosa, aki a leginkább hiányolt poszton, a középpálya bal oldalán érzi jól magát. Khalilou Fadiga évek óta meghatározó tagja nemcsak klubjának, hanem hazája válogatottjának is. Vele kapcsolatban szintén úgy érzek, mint Lucianoval: ő is inkább a vetésforgóban kap szerepet, a még egyelőre nem ismert első számú balszélső tartalékjaként foglalkoztatjuk majd.
A mögöttünk hagyott idényben Okan Buruk és Domenico Morfeo töltötték be a második számú bal oldali középpályás szerepét, amit jövőre úgy néz ki Luciano és Fadiga vesz át. Kétségkívül jobban hangzik, sőt, ki tudja, ha ők ketten a 2002/2003 -mas szezonban Cúper rendelkezésére álltak volna, talán nem zárjuk trófea nélkül az esztendőt…
2003. Jul. 6. 16:13
A legtöbben azon a véleményen vagyunk, hogy az előző évek gyakorlataival ellentétben az idei átigazolási időszakban nem kell feltétlenül a fél csapatot lecserélni. Jó néhányan egyet értünk Cúper mesterrel, akinek legfőbb kívánsága legalább két, klasszis teljesítményre képes szélső játékos leszerződtetése. A klub menedzserei ezért elsősorban szélsők után kutatva járják az európai stadionokat, rengeteg futballistának a nevét jegyezték már fel noteszaikba. Mindannyian tisztában vagyunk a szóba jöhető jelöltekkel, de azért a teljesség igénye nélkül próbáljuk meg felidézni a leggyakrabban elhangzó neveket: Luciano, Van der Meyde, Figo, Zambrotta, Joaquín, Ljungberg, Quaresma; illetve Solari, Kily González, Giggs, Jankulovski, Pires, Robben, Vicente, Overmars és Serginho. Abban gyakorlatilag biztosak lehetünk, hogy az előbb említett labdarúgókból legalább kettő, de legfeljebb három jövőre kék-feketébe öltözik. Eddig rendben is lenne a dolog, Morattiék bizonyára a legjobb megoldást fogják választani.
Szakadjunk el azonban egy kicsit a Cúper-féle 4-4-2 által jellemzett futballvalóságtól, és gondoljunk egy merészet! Képzeljük el, hogy az argentin tréner szakít eddigi jól bevált filozófiájával, és áttér az egyszer-kétszer már alkalmazott három hátvédes rendszerre. Ez a formáció nem kívánja meg feltétlenül a két vonalszélső szerződtetését, hiszen ebben a 3-4-1-2 -ben alapból megvan a két hangyaszorgalmú futóember a jobb-és a bal oldlara egyaránt. Ezzel nyílván nem árulok el nagy titkot, hiszen Javier Zanettire és Francesco Cocora gondoltam.
Szükség van viszont egy igazi tízesre, egy utolsó passzos emberre, egy fazonszabászra, egy játékmesterre, egy agyra, egyszóval egy vérbeli irányítóra, akire lényegében az egész csapatjáték épül, és akin áll vagy bukik a mérkőzés végkimenetele. Ez rendkívül nagy felelősséggel járó pozíció, nem véletlen, hogy a biztonsági játékáról elhíresült Cúper eleddig meglehetősen ritkán rakott ekkora terhet valamelyik játékosa nyakába. És az is nyílvánvaló, hogy nem sok olyan futballista szaladgál a nagyvilág pályáin, akik képesek véghezvinni ezt a nehéz feladatot. Én mégis azt mondom: próbáljuk meg! Vegyünk – akár nagy pénzért is – egy ilyen karmestert, és alapból változtassuk meg az elmúlt két Cúper-évben megismert játékot!
Ha az edző mindenáron ragaszkodik a négy hátvédhez, ám legyen, de ekkor még mindig át tudjuk formálni úgy a csapatot, hogy beleillesszünk egy trequartistát.
Bizonyára sokan emlékeztek a Bayer Leverkusen elleni hazai BL-meccsen látott felállásra, ami kicsit az Ancelotti által preferált rombusztatktikára emlékeztetett. Ezen felállás szerint ugye a négy védő adott, előtte azonban megváltozik a középpályások helyzete. Azon a bizonyos Bayer 04 ellen vívott – győztes – mérkőzésen Luigi Di Biagio foglalta el a védelem előtti szűrő, vagy ahogyan az Ancelotti-féle Milanban hívják: hátsó irányító szerepkörét, és a milanos Pirlohoz hasonlóan hosszú indításokkal dobta csatába a két éket. Mi tagadás, Gigi talán még soha nem játszott olyan jól az Interben, mint azon a mérkőzésen. Cristiano Zanetti hiányában Matias Almeyda játszott a jobb oldalra kihúzódva(a Milanban Gattuso), s bár szokásához híven felszántotta a pályát, azonban látszott, hogy kissé idegenül érzi magát azon a helyen. A másik oldalon nem volt ilyen probléma, ugyanis Emre simán megoldotta ezt a feladatot(amit a kuzinjainknál általában Seedorf vagy Serginho játszik). A sokat emlegetett fantasista azon a mérkőzésen Recoba volt, s bizonyította, hogy megállja a helyét ezen a fontos poszton is. Két gólpasszt adott, és szokásával ellentétben a védekezésből is kivette a részét – legalábbis amíg el nem fáradt. Szerintem rá lehet bízni ezt a feladatot.
Most ugyan ellentmondásba keveredtem saját magammal, hiszen az írás elején azt bátorkodtam megjegyezni, hogy vegyünk egy új irányítót, az előbb meg azon a véleményen voltam, hogy Recoba simán alkalmas összefogni a csapatot. Ezt azonban úgy tűnik csak én látom így, Cúper és az Inter-drukkerek nagy része szerint Alvaro nem válna be irányítóként.
Ekkor jönne a képbe az új játékmester megvétele, aki több szempontot figyelembe véve, egy meglehetősen leszűkített kör alapján szerény véleményem szerint három futballista lehet: Francesco Totti, Juan Sebastian Verón és Deco Sousa. Hármójuk közül Totti szerződtetésére látom a legkisebb esélyt, pedig ő lenne talán a legjobb választás, nemcsak szakmai-, hanem a Real Madrid példáját követve anyagi szempontból is. Bár mentálisan nem ő van a legtökéletesebb állapotban , de Veronnal és Decoval ellentétben borzasztó gólérzékeny. Viszont az ő védekezése hagy némi kívánni valót maga után.
Verón azonban szakmailag lenne megfelelő jelölt, hiszen Francescohoz hasonlóan töviről-hegyire ismeri a Serie A-t, és rá jellemző az, ami a Roma csillagára nem: tud védekezni. Sajnos nem valószínű, hogy kedvenc klubunkban látjuk majd hétről-hétre, hiszen aligha képzelhető el, hogy Alex Ferguson egy átigazolási időszak alatt lemond Beckhamről és Verónról egyszerre.
Maradt tehát a brazilból lett portugál, akit igazából az idei UEFA-kupa fináléban fedezett fel magának a fociszerető nagyközönség. Láthattuk, képes forintos labdákkal kiszolgálni csapattársait, és ha kell, besegít hátul. Mellette szól még az ára, hiszen az előző két szupersztár árához képest olcsón megvehető, s ha a Porto belemenne a Deco-Conceicao cserébe, azt mondom: óriási baklövés lenne nem elfogadni. Hogy ne csak a pozitívumokat emeljük ki vele kapcsolatban: Portugálián kívül még nem bizonyított.
Szóval, ha mesterünk úgy dönt, hogy alapból megváltoztatja futballról alkotott elképzeléseit, tegye bátran, és ne féljen kockáztatni, próbálja ki nyugodtan az egy emberre épülő támadójátékot, s látva a Leverkusen-meccsen bemutatott szép focit, sok veszíteni valója nincs.