Kategória: Exkluzív írások

Derby beszámolók

Egy Derby, és ami mögötte van

A milánói tudósítónk képes beszámolója

A Focivilág című újságban bukkantam rá a hirdetésre, melyben ez állt: „Autóbuszos utat szerveznek a március 3–i Milan-Internazionale mérkőzésre”. Mivel kilenc éve várok arra, hogy lássam kedvenc csapatomat, rögtön jelentkeztem. Felhívtam egy barátomat, aki szintén nem gondolkodott sokat, és elfogadta a „meghívásomat”. Ezután már csak kedvenc internetes fórumomban kellett közzétennem a nagy hírt, ennek hatására egy újabb szurkolótársam döntött úgy, hogy belevág.

Március 1-jén, pénteken délután indultunk el Nyíregyházáról. Hárman voltunk,(Laci, Jani és jómagam) mindannyian Inter-szurkolók. Este 8 órára kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros-térre, ahol egy szálloda elé volt megbeszélve a találkozó. Már 7 óra körül a helyszínen voltunk, de nem kellett túl sokat várnunk, hiszen jóval korábban megérkezett a busz. Kölcsönös bemutatkozás után elfoglaltuk a helyünket, majd beszélgetésbe elegyedtünk a már ott lévő útitársakkal. A főszervező, a szegedi Bori Zoltán(aki civilben tanár), tagja a Milan egyik szurkolói csoportjának, a Brigate Rossonerinek (ennek köszönhetően tud jegyeket szerezni). Régóta, évente többször szervez utakat a Milan meccseire. Szintén Szegedről jött még két interes, akikkel hamar barátságba kerültünk. Természetesen voltak piros-fekete drukkerek is, de róluk majd később.

Az első meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy egy lány is jön velünk (Milan szurkoló, akinek nem is ez volt az első útja). Utoljára egy háromfős társaság futott be (egy 12 éves kissrác, a papája és egy barátjuk), így már csak egy hely maradt üresen. Székesfehérváron át, Körmend felé vettük az irányt, ahol felvettük az utolsó csatlakozót. Már meg sem lepődtünk, hiszen egy újabb hölggyel bővült a létszám. Így összesen 18-an vettük célba Milánót (8 Milan-, 5 Inter szurkoló, három fociszerető (egyébként Juvés), és a két sofőr, akik nem szeretik a futballt).

A határ felé közeledve egyre emelkedett a hangulat, köszönhetően a hátul ülő, két üveg borral „feltöltött”, meglehetősen jókedvű Milan-fanatikusoknak (később kiderült, hogy alkohol nélkül is ugyanolyan poénokra képesek). Természetesen szinte csak fociról beszélgettünk, elsősorban a heti kupameccsek jelentették a fő témát. (Igencsak csodálkoztunk, hogy a legfiatalabb útitárs mennyire otthon van dolgokban, hiszen a világbajnokságoktól kezdve, a Chievón át George Bestig mindenhez hozzá tudott szólni.) Közben Tibi, az egyik „boros”, Pisont Istvánnal a Hapoel Tel-Aviv játékosával beszélt telefonon, aki jegyeket szerzett neki a Milan elleni Uefa-kupa meccsre. Barátjával Zolival, egy Orosháza melletti kis faluból, Gádorosról érkeztek, amelynek csapatában egyébként négy Pisont is játszik.

Első olaszországi megállónkon (Ausztriát gyakorlatilag átaludtuk) rögtön az aznapi újságokat néztük, Nóra pedig gazdagabb lett egy nagyon szép Milan-naptárral. A következő pihenő Verona volt, ahol mintegy három órás városnézés következett. Láttuk többek között az erkélyt, ahol Rómeó és Júlia híres jelenete játszódott. A város egyébként nagyon szép, igazi olasz hanglatú, mindenkinek tetszett. Mire elindultunk Bergamo felé a szállásra, már elég fáradtak voltunk, hiszen ekkor mintegy 15 óra út volt mögöttünk. Délután három óra tájban érkeztünk meg Ponte San Pietroba, egy katolikus iskola kollégiumába. Ahogy voltunk, ruhástól ledőltünk aludni, csak estefelé ébredtünk fel.

Célba vettünk egy hangulatos kis éttermet, ahol természetesen spagettit, illetve tésztákat ettünk (Jani és Laci még nyulat is). Vacsora után, mivel egyedül a mi szobánkban nem volt tévé, az esti meccsnézés elmaradt, így rögtön nyugovóra tértünk.(Néhányan hajnalban felkeltek megnézni a Forma 1-es futamot). Vasárnap reggel kilenc óra körül indultunk el Milánó felé. Ekkor már, az addig sem kevés zrikálások száma megnőtt, hiszen közeledett a meccs időpontja. Egyik tábor sem örült, mikor megtudtuk, hogy a játékvezető Collina lesz. Különösen az Inter-szurkolók körében lett úrrá az aggodalom, hiszen a legutóbbi két, számunkra igen rossz emlékű derbit ő vezette. Körülbelül másfél óra múlva érkeztünk meg a városba. Legnagyobb örömünkre egy pillanatra még a San Sirót is lehetett látni. A Sforza-kastély melletti parkolóban álltunk meg. Mivel csak 17 órára kellett visszajönni, így mindenki ment, amerre látott. Mi hárman elsőként a dóm felé vettük az irányt. Jani (aki már nem először járt Milánóban, hiszen volt szerencséje eljutni az őszi derbire is) és egy térkép segítségével igen hamar odataláltunk. A székesegyház elképesztő látványt nyújtott mind kívülről, mind belülről egyaránt. Meg is jegyeztem: ha nem lenne ma a meccs, ezért már megérte eljönni. A dóm után az operaház, a Scala felé indultunk. Elég egyszerű épület, ha nem lett volna kiírva, talán észre sem vettük volna…

Ezután órák hosszat sétáltunk a városban, ahol már egyre jobban lehetett érezni, hogy itt ma este derbi lesz. (A két lány is igencsak a derbi lázában égett, hiszen villamossal elmentek a „Milan Point”-ba, ahol a pénztárcától kezdve, a póthajon át, az ülőpárnáig sok mindent vásároltak De a fiúk sem akartak lemaradni, Tibi például egy Marco Van Basten góljaiból összeállított videokazettát vett). Egyre több Inter- illetve Milan sálas, embert lehetett látni. A magyar szurkolói magatartáshoz szokott szemünknek hihetetlen volt, amit láttunk. A sétálóutcákon együtt beszélgettek, kávézgattak a rivális csapatok hívei. A sportszerüzletekbe is nyugodtan be lehetett menni anélkül, hogy bármiféle félelemérzet lett volna bennünk, akár piros, akár kék színekben pompáztunk. Rendőrt is alig lehetett látni. Jellemző, hogy a legnagyobb „összetűzés” az volt, amikor két, egyenként kb. 10 fős, kisgyerekekből (!) álló csoport állt szemben egymással, s saját csapatuk dalait énekelve hangoskodtak.

Visszaérve a buszhoz, sajnos egy szomorú esemény kicsit rontott a hangulatunkon. Történt ugyanis, hogy egy, szintén a derbire érkező magyar csoport (akiknek ugyanúgy Bori Zoltán szerzett jegyet), Udinétől nem messze karambolozott. Szerencsére az ijedtségen kívül semmi bajuk nem esett. Jármű híján így a mi buszunkba zsúfolódtak Körülbelül fél hat tájban érkeztünk meg a stadionhoz. Ekkor kaptuk meg a jegyeket. A főszervező figyelmeztette az Inter szurkolókat, hogy mivel a déli kanyarnál (vagyis a Milan-tábornál) vagyunk, ezért tanácsos minden kék-fekete cuccot inkább eltűntetni. Mikor kiszálltunk a buszból, és befordultunk a sarkon, nem akartam hinni a szememnek. Ugyanis megpillantottam álmaim stadionját. Egész életemben erre vártam, és most itt vagyok. Ráadásul még előttünk volt a 250. milánói városi rangadó…

Ekkor már legalább 7-8000 ember volt azon a környéken, ráadásul mind Rossoneri. Itt láttuk valószínűleg az egyetlen „balhét”: állítólag egy igen bátor és merész Inter-drukker kifeszítette a sálát a bejutásra váró több ezer Milan hívő előtt. S, hogy mi történt? Nos, akár hiszik akár nem, nem rontottak neki és verték össze, hanem egy kis pfujolás után rágyújtottak egy Milant éltető nótára…

Ezután tanakodni kezdtünk, hiszen nem tudtuk eldönteni, hogy mikor vásároljunk az itt lévő majd’ egy tucat árustól. Mivel a Milan volt a pályaválasztó, ezért a hivatalos Inter ajándékbolt sajnos nem volt nyitva, így meg kellett elégednünk a „kevésbé eredeti” dolgokkal. Igen ám, de ahogy azt már korábban említettem, nem nagyon volt tanácsos kék-fekete színben mászkálni, ezért a vásárlást elhalasztottuk. Érdekesség, hogy míg a stadiontól kicsit messzebb csak „bóvlit” lehetett venni, addig közvetlen az aréna mellett, voltak eredeti Milanos ajándékok, persze sokkal drágábban.

Mielőtt megnéztük volna a várva-várt múzeumot, fényképezőgép, illetve videokamera segítségével megörökítettük ezt a felejthetetlen pillanatot. Szinte mindenki lefotóztatta magát.

A közös Internazionale-AC Milan múzeumba öt euro volt a beugró. Itt volt található az Inter hivatalos ajándékboltja, ami ugye zárva tartott. Azonban a többi látnivaló kárpótolt mindenkit. Láthattuk a két csapat által elhódított BEK-, UEFA-,illetve Világkupa trófeákat, régi mezeket, cipőket, jelvényeket, zászlókat, stb. Volt például „egy” olyan Roberto Baggio mez, amely úgy volt összehajtva, hogy egyik fele (a „Ba” és egy 1-es) piros-fekete csíkos volt, míg a másik fele (a „ggio” és egy 0) kék-fekete.

Az idősebb generáció tagjai között nem véletlen, hogy a mai napig tartja magát az a mondás, hogy “Az egész világot mi tanítottuk meg focizni.” A magyar játékosokkal kapcsolatban a teljesség kedvéért megemlíthetjük, hogy az 1947/48-as szezonban 2 meccsen Garay Tibor is játszott az Interben. Az Olaszok szerint egy kimondhatatlan nevű városból érkezett: Szegedről. Ugyanekkor érkezett a klubhoz Szegedi Miklós (neki a neve volt kimondhatatlan), aki két szezonon keresztül volt tagja a csapatnak, de sajnos ő már román állampolgárként. 17 meccsen 3 gólig jutott, és később (1950/51) a Barcelona játékosaként tűnt fel. A II. világháború utáni évekről szóló részben lesz még majd szó egy magyar származású játékosról, Nyers Istvánról.

A legnagyobb meglepetést azonban se nem ez, se nem a dedikált, bekeretezett mezek okozták, hanem egy régi, Nemzeti Sportos (!) újságcikk, egy Vasas-Inter, és egy Inter-Újpest mérkőzésről. (természetesen ezt is megörökítettük).A múzeum után aztán elindultunk fel a lelátóra.(azt már meg sem kell említeni, hogy a két csapat drukkerei, gyakorlatilag együtt mentek, sőt még a mellékhelyiséget is együtt használták…). Mikor felértünk a második szintre, és megpillantottuk a „szent gyepet”, azt a látványt nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

A Giuseppe Meazza- stadion egész egyszerűen fantasztikus! Igaz, hogy még „csak” mintegy 15 000 ember lehetett a stadionban, de hát még több mint két és fél óra volt a kezdésig… Már ekkor gyakorlatilag megtelt a két ultracsoport kapuk mögötti szektora, akik lázasan készültek a koreográfiákra. A hangulat is remek volt, hiszen a két tábor egymás nótáira felelve óriási hangzavart csapott. A drapériák már majdnem mind ki voltak függesztve, igaz a viccesebb lepedőket későbbre tartogatták. A fotózást természetesen itt sem hagytuk abba.Az első komolyabb „hangrobbanás” akkor rázta meg a San Sirót (legalább is az egyik felét), amikor az Inter játékosai közül néhányan (Ventola, Cordoba, Recoba, Materazzi,Di Biagio, Toldo) öltönyben kijöttek a pályára. A szurkolók mindegyiküket egy külön hozzájuk írt nótával köszöntötték (pl.:” Ivan Cordoba, sálálálálá…”), amire a épp megénekelt kedvenc integetéssel felelt. A Milanból egyedül Contra dugta ki az orrát, de csak rövid ideig. Közben a különféle árusok sorra kezdték járni a nézőteret. Az egyik fekete bőrű srác például pólókat, a másik kiváló minőségű fényképeket árult (darabja 2 euro volt). Közülünk majdnem mindenki vett, elsősorban a csapatot ábrázoló fotók voltak népszerűek. ár csak egy óra volt a kezdésig, amikor kijött az első (később kiderült: az utolsó) Milan játékos melegíteni. A kapus, Christian Abbiati volt az, aki kapusedzőjével, valamint taps és füttyszó kíséretében érkezett.Nem kellett sokat várni a másik félre sem, tőlük azonban mindenki jelen volt. Az Inter-kanyar ekkor igencsak beleerősített, már ami hangerőt illeti. Mivel közvetlenül a Nerazzurrik tábora mellett ültünk, tanúsíthatom, hogy néha még a saját hangomat sem hallottam (később ez csak fokozódott) Fokozatosan telt meg a stadion, körülbelül fél órával a kezdő sípszó előtt gyakorlatilag már telt ház volt. Az előttünk ülő, füves cigit szívó nézőknek hála, még az illat is kellemes volt…(Zoliék elmondása szerint mögöttük hollandok művelték ugyanezt) Pár perc elteltével szem- és fültanúi lehettünk a sportszerűségnek és az együttérzésnek. A Milan-kanyarban kifeszítettek egy lepedőt, amin ez állt: „Luca! Ne halj meg, visszavárunk!” – utalva ezzel, a néhány nappal korábban szerencsétlen balesetet szenvedő, azóta is válságos állapotban lévő Inter szurkolóra. Ekkor abbamaradt a füttykoncert, és egymás pocskondiázása, és az egész stadion felállva tapsolt.

20 óra 25 perc környékén jöttek ki a csapatok az öltözőből. Előtte nem sokkal történt meg a két gárda bemutatása. A szpíker bemondta a játékos nevét, mezszámát, a kivetítőn megjelent az arcképe is. Minden focista nevének elhangzása után egyik oldalon ollézás, a másikon füttyszó hallatszott. A legnagyobb tapsot és ordítást Andrij Sevcsenko kapta. (Egyébként hihetetlen, hogy az ukrán csatár mennyire népszerű: aki Milan mezt viselt, azon majdnem mindegyiken „Sev” neve virított, továbbá rengeteg ukrán, és Sevcsenko zászló is volt).

A két csapat összeállítása így festett:

Abbiati – Contra, R. Junior, Costacurta, Chamot – Gattuso, Albertini, Kaladze – R. Costa – Sevcsenko, J. Mari Toldo – Zanetti, Cordoba, Materazzi, Gresko – Seedorf, Zanetti, Di Biagio, Recoba – Ventola, Vieri

Emitt kimaradt tehát Serginho, aki a tavalyi két meccsen összesen öt gólpasszt adott, amott pedig Sergio Conceicao, aki helyett az utolsó pillanatban Seedorf került be.

Mielőtt útjára indult volna a labda, a két szurkolótábor végre bemutatta az élőképeit. A Milané volt a szebb, az Interé a viccesebb. A déli kanyarnál helyet foglaló „hazaiak” egy piros-fekete színcsíkkal körülvett hatalmas csillagot alakítottak ki, alulról egy óriási „Forza Milan” felirattal megspékelve. Az északi kanyarnál székelő „vendégek” élőképe pedig így festett: három nagy zöld kígyó „kezében” egy leszakított, véres ördögfej, alul egy felirattal. Voltak persze poénos drapériák is, például: „Serie B”, a Milannak címezve, valamint egy „+11”, utalva a két csapat közötti pontkülönbségre. A másik oldal sem akart lemaradni, ők egy sokat kifejező „0-6”-os zászlót lengettek, emlékeztetve az ellenfelet a tavalyi végeredményre.

Mielőtt elkezdődött volna a mérkőzés, a szombaton elhunyt Chievo játékos, Jason Mayelé emlékére egy perces gyászszünet volt. Az első helyzet az Inter előtt adódott, ám Recoba szabadrúgását Abbiati védte. Néhány perc elteltével a Milan válaszolt, ám Contra beadása után José Mari ajtó-ablak helyzetben az oldalhálóba fejelt. A piros-feketék irányították a játékot, ám Sevcsenko révén csak egy igazi helyzetet tudtak kialakítani. Igaz, az Inter még ennyit sem, bár mezőnyben produkáltak szép dolgokat.

A második félidőt egy csodálatos görögtüzes bemutató vezette be. A Milan szektorban több tucatot is meggyújtottak, aminek hatására olyan világos lett, mintha még egy villanyt felkapcsoltak volna. A fényképezőgépek ekkor újra működésbe léptek. Az 58.percben talpra ugrott az aréna Ancelotti csapatának szurkoló része, ám ordításuk csakhamar fülsüketítő füttyszóba csapott át, miután Collina les miatt érvénytelenítette Sevcsenko találatát. Jellemző volt egyébként, hogy a szurkolók milyen vegyesen ültek: előttünk Milan szimpatizánsok, mellettünk egy szintén Milan bérletes család, mögöttünk pedig az Interért szorító japánok (!) foglaltak helyet. (ők egyébként állandóan „közvetítették” a meccset, mindig mondták kinél van a labda). Az első igazi Inter helyzet Christian Vieri előtt adódott, ám a válogatott csatár Seedorf beadása után kicsivel fölé lőtt. Sevcsenko ezután kihagyta a második félidő legnagyobb helyzetét, igaz ehhez Toldo bravúrja is kellett.

A találkozó vége felé közeledve már Hector Cúper csapata vette át az irányítást, ami a 77.percben érett góllá: Di Biagio ívelt a 16-osra, Ventola elengedte Vierinek, aki visszafejelte a labdát a fiatal csatár elé, ő pedig középre lőtt, a labda Abbiati kezéről pontosan Vieri elé pattant, aki combbal közelről a hálóba tessékelte a labdát. A Bobo becenevű támadó nem fogta vissza magát, már ami az ünneplést illeti. A mezét pörgetve szaladt végig az Interesek előtt, nyomában a többiekkel.(Ez legalábbis azután derült ki számomra miután otthon megtekintettem a meccs videofelvételét, mivel az előttem talpon lévő nézőknek köszönhetően gyakorlatilag semmit nem láttam) Az Inter tábor hangorkánja ekkor alighanem elérte a maximumot, majd újabb görögtüzek gyúltak A hátralévő időben már csak egy Cristiano Zanetti kapufa jelentett eseményt. Mikor Collina lefújta ezt a felejthetetlen hangulatú derbit, megkezdődött a fesztivál. Az Inter játékosok egymást ölelgetve ünnepeltek, a szurkolók ugráltak, énekeltek. A nálunk is ismert „Ki nem ugrál az…” kezdetű nóta volt a legnépszerűbb. A Milanosok csendben tudomásul vették a vereséget, egy-két repülő ülőpárnán kívül semmi komoly incidens nem történt. Mikor a kivetítőn megjelent a tabella, előkerült egy hőmérő, aminek az alján egy 14-es volt. Ezzel természetesen a megnőtt pontkülönbségre céloztak. Gyaníthatóan nem a 80.perc tájékán kezdték el festeni… Lassan megindultunk kifelé, csatlakoztak hozzánk Tibiék is, akik a gratuláció után azt kívánták, hogy nyerjük meg a bajnokságot. A stadionból lefelé jövet a két csoport vegyesen jött ki, még szóváltás se nagyon akadt. Mi is Vierit éltettük, a lányok pedig szomorúan konstatálták, hogy milyen jó kedvünk van. Mivel még nyitva voltak a bódék, ezért elindultunk elkölteni a maradék pénzünket. Laci felvarrót vett, én pedig két mezt. (20 euróért) Áron egy sálat, Jani pedig egy ülőpárnát szerzett be 0 euro értékben(tehát elcsenték…)

A buszon természetesen megindult a zrikálás. Tibit és Zolit a vereség sem törte le, ugyanúgy nyomták a szöveget. Bele sem mertünk gondolni, mi lett volna, ha ők győznek…Hazafelé amíg bírtuk nevettünk (a hátul ülőknek egy üveg Jagermeister segített), és a meccsről beszéltünk. Hétfő délután holtfáradtan érkeztünk meg Budapestre. Fájó szívvel de elbúcsúztunk. Mivel mással is, minthogy: jövőre veletek ugyanitt!

El Chino

Egy Derby, és ami mögötte van 2. rész.

A milánói tudósítónk újabb képes beszámolója
Előzmények

Pedig már kezdtem beletörődni, hogy nélkülem rendezik meg a 251. milánói városi derbyt. Két héttel a meccs előtt ugyanis telefonált a szervező, hogy sajnos nem férek be az utazó keretbe. Szomorú voltam, de szomorúságom mindössze pár napig tartott. Néhány nappal később Bori Zoltán újra felhívott, és közölte, hogy az egyik leendő utas szerencsés kimenetelű balesetet szenvedett, aminek következtében én “léphetek” a helyére. Vegyes érzéseim voltak: egyrészt örültem, hogy mehetek, másrészt
viszont sajnáltam a szurkolótársamat, akinek ez a baleset keresztülhúzta a számításait.

Mivel a legutóbbi, március 3-án lejátszott Milan – Interre is Zoliékkal mentem, így “rutinos” utazónak számítottam, tehát tudtam, mennyibe kerül, és hogy hol találkozunk. November 22-én, pénteken volt az indulás Budapestről, a Boráros térről. A megbeszélt este 6 óránál jóval hamarabb odaértem, már ötkor lecuccoltam a hotel előtt. Fél óra várakozás után megérkezett az első útitárs: Kriszti, aki az AS Roma elkötelezett híve. Kérdeztem is tőle, miért erre a meccsre jött, amire a válasz az volt, hogy egy Milan-drukker barátnője csalta el, illetve szeretett volna látni egy milánói derbyt. Természetesen beszélgetni kezdtünk a fociról, kiderült, hogy Kriszti elképesztő Roma-fanatikus, aki többször járt az örök városban, és már fényképezkedett, beszélgetett is a giallorossik játékosaival, edzőivel.

Az utazás

Háromnegyed hét körül végre befutott a busz. Ugyanaz, amivel márciusban voltunk, és a sofőrök is megegyeztek. Egy jó 10 fős társaság már a buszon tartózkodott. Kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy hárman “ismerősként” üdvözöltek, hiszen olvasták a legutóbbi utazásról készült fényképes beszámolómat.(vagy ahogy ők fogalmaztak: levelet) Örömmel nyugtáztam, hogy mindegyikőjüknek tetszett. Hét órakor végre elindultunk. Első megállónk Veszprém volt, ahol 3 győri, és 2 szombathelyi Milan-szurkolót vettünk fel. Mivel az Inter-Milan szurkolói arány ekkortájt óriási rossoneri fölényt mutatott (3-10), nagyon vártam a következő állomást, ahol felszállt az erősítés. A frissen alapított szurkolói klubunk, a Nyers István Inter Klub titkára, Interman volt az, aki egy Zete-fanatikus barátjával, Frankkel érkezett. Őt kineveztük tiszteletbeli Inter-szurkolónak. Mindez Körmenden történt, ahol beszélgetésbe elegyedtem Eszterrel, akitől megtudtam, hogy az ő papája az, akinek az ittlétemet “köszönhettem”. Megnyugtatott, hogy semmi komoly baja nem történt, ezért nyugodt szívvel folytattam az utazást. Miután Kriszti barátnője, Edina is felszállt, kialakult a végleges utaslista:12 Milan-, 5 Inter-, 1 Roma-, és 1 Ferencváros-szurkoló, plusz a két sofőr, akik nem szeretik a focit. A buszban olyan volt a hangulat, mintha már évek óta ismernénk egymást. Még az utazás előtt reméltem, hogy legalább olyan jó hangulat lesz mint legutóbb, és nem is kellett csalódnom. Sőt! De erről majd később…

Hátul ültem, ahol a három hangulatfelelősnek hála mindenki remekül szórakozott. Misi, Attila és Sándor (vagy, ahogy önmagát nevezte: Sheva) már évek óta ismerik egymást, együtt fociznak az FC Ultra nevű kispályás csapatban. Mindannyian rutinos meccsrejárók. Attila(a fradista) Barcelonától Münchenig sok stadionban megfordult, míg Misi és Sanyi együtt többször is utaztak már olasz bajnokikra. Próbáltunk aludni, de nem nagyon sikerült, ezért inkább beszélgetéssel múlattuk az időt. Sándorral még fogadást is kötöttünk: ki volt az Inter gólszerzője a ’99-es Manchester United elleni BL-negyeddöntő visszavágón. A tét egy, a másik fél által kedvelt csapat sálja volt. Mivel mindketten 100%-ig biztosak voltunk a dolgunkban, ezért fejenként egy-egy telefonos “igazolást” vehettünk igénybe. Sanyi váltig állította, hogy Moriero volt(ugyanis azon a meccsen járt először a San Siroban) én pedig teljesen biztos voltam Ventolában. (Az eredményt majd később).

Milánóban

Tizenöt óra kimerítő utazás után, reggel fél kilenc körül érkeztünk meg Milánóba. A program fakultatív városnézés volt. Attila, Bandi, Misi, Sándor és jómagam úgy döntöttünk – mivel Attila barátunk még nem látta a San Sirot – , ellátogatunk a stadionba. Sanyi szavaival élve az “MKV” -t választottuk, annak is a metró változatát. Jegyet természetesen nem vettünk, meg is büntetett minket érte a sors: először ugyanis rossz metróra szálltunk. Miután rátaláltunk a helyes szerelvényre, már csak egy kis gyaloglás volt hátra a napfényes novemberi időben. A stadion környékén már ekkor (de. 10 óra) munkába álltak a jegyüzérek. Legalább öten próbálkoztak, de ellenálltunk a kísértésnek. Nemcsak a “nepperek”, hanem az árusok is elfoglalták helyeiket. Az egyik bódénál például egy mezhez ajándék sál járt. Utólag bánom, hogy kihagytam. A visszafelé utat már taxival tettük meg. Ötünknek mindössze 10 euróba került a 4 km-es, és kb. 15 perces út. A sofőrrel egy afféle olasz-angol keveréknyelvvel értettünk szót. Milan-szurkoló volt, éppen a beszállásunk előtt vett jegyet a meccsre 30 euróért. Összehasonlítottuk Budapest és Milánó közlekedését, továbbá megtudtuk, hogy melyik Olaszország öt legnépszerűbb csapata (a sorrend: 1.Juventus 2.Milan 3.Inter 4.Napoli 5.Roma) Visszaérve a központba szétváltunk. Bár legutóbb is láttam a dómot, de az annyira szép, hogy nem tudtam neki ellenállni. A dóm téren már ismerős voltam, ezért Bandival, egyik interista társammal felkerestük azt az üzletet, ahol mindenféle ereklyéket lehetett vásárolni. Hát nem is kíméltük a pénztárcánkat… Íme az én termésem (összesen 40 euróval járultam hozzá csapatom bevételeinek növeléséhez) : Inter-naptár, Inter-sapka(2), Inter-kulcstartó, Inter-toll(2), Inter-öngyújtó(2), Inter-kispárna. Később ezeket még kiegészítettem két Inter-újsággal, valamint egy ismerősnek vásárolt Milan-naptárral. Emiatt néha furcsán néztek rám: kék-fekete sál a nyakamban, piros-fekete naptár a kezemben. A vásárlás után ebéd következett egy kisebb étteremben(lasagne és pizza), majd visszasétáltunk a buszhoz. Zoli ekkor érkezett meg Giancarlotól, a Milan-kanyar egyik legbefolyásosabb vezetőjétől, akinek a jegyeket köszönhettük. Zoli hosszú évek kitartó levelezésének köszönhetően tagja lett az egyik vezető ultracsoportnak (Brigate Rossonere), és így tudott tiketteket szerezni(igazolványa is van). Délután 3 óra körül indultunk a szállásra. Egy kétcsillagos szálloda kétágyas szobákkal, amelyekben tv, és külön zuhanyzó volt. Ekkor már a jegyek is a kezünkben voltak. Mi interesek nem repestünk a boldogságtól, ugyanis a biléták a Milan-tábor fölötti szektorba szóltak. Visszatérve a fogadásunkra, az én telefonos segítségem, Youme ekkor küldte el sms-ben a helyes választ (amit ezúton is köszönök neki). De mivel Sándor igazolójára (egy milánói Inter-fan barátjára) még várni kellett, ezért döntés még mindig nem született. Próbáltunk aludni, nekem sajnos nem nagyon sikerült. Öt órakor mindenkinek teljes harci díszben a buszon kellett lennie.

A nagy meccs előtt

A San Siróba zötyögés közben mi másról, mint a várható esélyekről beszéltünk, nézegettük az újságokat. Ahány volt, annyiféle kezdőcsapatot közölt. Vállalkoztunk egy góltotóra is, koponyánként egy euró volt a tipp ára. Egy bátor harcos 6:0 -lát tippelt… A stadionhoz érve kicsit elkeveredtünk. Néhányan vásároltak, mások pedig a két csapat közös múzeumát nézték meg (amit én ezúttal kihagytam). Az intereseknél lévő cuccok az én táskámba kerültek, mert a Milan-szektornál léptünk be az arénába. A motozást természetesen nem kerülhettem el, a carabinieri bácsi még a táskámba is belenézett, amibe Bandi szobatársam az irtó hangos gázdudáját rejtette. Persze nem találta meg, hiszen az ülőpárnától és a sálaktól nem is láthatta, érezhette. Mivel ekkor kicsit szem elől tévesztettük egymást, ezért úgy döntöttem, hogy a Giuseppe Meazzában otthonosan mozgó Zolival és feleségével indulok felfelé. Azonban Zolinak volt valamiféle elintéznivalója, ezért utamra bocsátott. A 320 -as szektor felé vezető lépcsőn indultam el egyedül. Előttem, mögöttem, mellettem Milan-szurkolók. Tartott vagy öt percig míg felértem, bár sokkal hosszabbnak tűnt. Úgy féltávnál egy nem igazán idilli kép fogadott: egy szurkoló épp a lépcsőfordulóban könnyített magán…Mire felértem, izgalmam elmúlt, bár a nyugalmi állapot sem tartott sokáig, ugyanis sehol sem találtam a jegyemhez tartozó ülőhelyet. Egy magányosan üldögélő Milan-drukkertől kértem segítséget, aki elirányított az egyik, szektorokat elválasztó kapu felé, ahol milanosok tucatjai másztak át a korlátokon. Úgy mentem át, hogy fölöttem ugráltak… Szerencsére ezt is sikerült átvészelnem, s mikor megtaláltam a helyemet, azt hittem ennél rosszabb már nem történhet. Tévedtem… Olyan negyed hét körül foglaltam helyet, tehát 2 óra 15 perccel a meccs kezdete előtt. Közvetlen közelemben ugyan egy árva lélek sem tartózkodott , ám az alattam lévő lelátón foglalt helyet az AC Milan ultracsoportja, keménymagja, B-közepe, egyszóval 10-15 000 őrült fanatikus. Próbáltam úgy tenni, hogy véletlenül se szúrjak szemet, nem mindig sikerült .A körülöttem lévő emberek 98%-a valamiféle piros-fekete szerkót viselt. A stadion másik végében helyet foglaló Inter szurkolókat fényképeztem, de, hogy ne legyek feltűnő, a rossonerikat is lekattintottam. A lebukás veszélye akkor fokozódott, amikor rákezdtek a CHI NON SALTA NERAZZURRI (OLÉ, OLÉ) című rigmusra(ami magyarul annyit tesz: aki nem ugrál az kék-fekete). Természetesen az egész déli lelátón én voltam az egyetlen, aki csendben ült a helyén. Már ekkor elképesztő hangerővel működött a Milan-tábor.Ekkor nem gondoltam volna, hogy ennél hangosabb is lesz majd… Teltek-múltak a percek, a társaimat meg sehol sem láttam. Közben újabb Inter-gyalázós nótákat kellett elviselnem. A legtöbbször – és a leghangosabban – elhangzott, a NON VINCENTE MAI címet viselte(soha sem nyertek). A másik, számomra kevésbé szimpatikus: INTERISTA PEZZO DI MERDA (az interes egy darab sz..r). Persze a másik tábort sem kellett félteni: az Olaszországban méltán népszerű, a Big Brother jóvoltából nálunk is ismertté vált MILAN, MILAN VAN FANCULO(Milan, Milan, menj a p..csába) Erre fülsiketítő füttykoncert volt a válasz.(Ezeket a fordításokat az olaszul kiválóan beszélő Krisztának köszönhettük). Már 7 óra is elmúlt, még mindig sehol senki, körülöttem pedig “szaporodni kezdtek” a piros-fekete hívek. Egyikük például tőlem kért útbaigazítást, szegény jól kifogta…Úgy döntöttem, nem várok tovább, és elindulok megkeresni a többieket. Hál’ istennek, mindössze pár méterrel odébb és lejjebb ütöttek tanyát. Ahogy közeledett a kezdés, úgy telt meg az aréna. Szinte az egész San Siro piros és fekete színekben pompázott, hiszen a Milan volt a pályaválasztó. Ez azt jelentette, hogy körülbelül négyszer annyi milanos volt, mint interes. Ülve nem sokat láttunk a pályából, köszönhetően az előttünk megállás nélkül ugráló, mászkáló ultráknak. Így hát úgy határoztunk, hogy felmegyünk a kapu mögötti lelátó legtetejébe. Itt már nem volt gond. Nyolc óra körül jött ki melegíteni Carlo Ancelotti csapata. Görögtüzek gyúltak, ment az ének teli torokból. A kapuhoz érkező Milan-portás, Dida dallamos üdvözletben részesült: Nelson, Nelson Dida, Dida. A válasz egy intés képében érkezett. Az Inter is megérkezett, óriási füttykoncert kíséretében. Az otthonról hozott távcsövem óriási népszerűségnek örvendett, kézről-kézre járt, mindenki látni akarta a sztárokat. A bemelegítést követően, pár perccel a kezdés előtt bemutatták a szurkolótáborok a várva-várt koreográfiákat. Először a túloldali élőképet csodálhattuk meg: kék-fekete színben pompázott szinte az egész északi lelátó, amely 13 csillagot ábrázolt(az Inter bajnoki címeinek száma), és egy óriási portrét a klub néhány hónapja elhunyt tiszteletbeli elnökéről Giuseppe “Peppino” Priscorol. Alatta egy felirat is díszelgett, valami pokollal kapcsolatos szöveggel. A déli lelátó élőképét természetesen nem nagyon láthattuk, hiszen közvetlenül előttünk történt. Olyannyira, hogy Interman barátom is tevékeny részt vállalt benne, a székén állva tartott magasba egy fehér nylonzacskót. Meg is kapta érte a magáét… Az biztos, hogy nagyon szép és színes koreo volt, rengeteg összetevővel.

A 90 perc

Fél kilenc előtt pár perccel megkezdődött a csapatok bemutatása. Előbb az Inter kezdőcsapatával ismerkedhettünk meg, óriási füttyszó közepette. A Milan játékosai ezzel szemben ollézást és tapsot kaptak. Íme a két gárda felállása:

AC Milan:
Dida – Simic, Costacurta, Maldini, Kaladze – Gattuso, Pirlo, Seedorf, Serginho – Inzaghi, Rivaldo

Internazionale:
Toldo – Vivas, Cannavaro, Cordoba, Coco – Sergio Conceicao, Di Biagio, Farinos, Morfeo – Vieri, Recoba

Mindkét csapat kezdő tizenegyében voltak hiányzók és meglepetések. Ancelotti nem számíthatott a sérült Nestára, Redondóra, Leonardóra, Laursenre és Roque Juniorra, míg Cúpernek még ennél is több kulcsemberét kellett nélkülöznie. A hét közben Japánban fellépő argentin válogatottban pályára lépett Almeyda, Crespo, Javier Zanetti hármasból csak az utóbbi került a keretbe, ő is csak a kispadra. Viszont oda sem került Emre, Ventola, Adani, Guly, Materazzi, és Cristiano Zanetti. Meglepetésre a kezdőben találta magát Vivas, aki amúgy meglehetősen ritkán jut szóhoz, illetve a spanyol Farinos, aki közel egy éve játszott utoljára tétmérkőzést.A Milanból kimaradt, az utóbbi derbyken szinte mindig eredményes Sevcsenko, bekerült viszont az ilyen tekintetben specialistának számító Serginho. Mikor megláttuk a mieink összeállítását, kicsit rossz kedvünk lett. Én például legszívesebben hazaindultam volna… Milan támadásokkal kezdődött a mérkőzés, az első helyzet is előttük adódott. Erre elég hamar válaszoltak Recobáék, viszont a 12. percben már felrobbant a stadion. Rivaldo lőtte be a labdát a védők mögé, Vivas elcsúszott, ez megzavarta Toldót, és így Serginhonak csak az üresen tátongó kapuba kellett gurítania. Az előttünk ülő szurkolók egymást ölelgették, a mellettünk lévők pedig, mint az őrült, fel-alá szaladgáltak. Olyan hangerővel énekeltek, hogy szabályosan kirázott minket a hideg. Görögtüzek, füstbombák, petárdák tömege jelezte: megszerezte a vezetést a Milan. A legfélelmetesebb az volt, amikor újra rákezdtek a CHI NON SALTA NERAZZURRI ugrálós rigmusra. Korábban ott lent nem éreztem, amit itt fent igen. A húszezer, egyszerre ugráló ember hatására mozgott a stadion… A gól megzavarta az Intert, néhány percig csak nyomozták a labdát. Később ez megfordult, amit két helyzet is jelzett: előbb Recoba szögletét fejelte nem sokkal mellé Cordoba, majd Vieri lövését védte üggyel-bajjal Dida. Recobának is volt egy ígéretes fejese, de az is elhalt a brazil kapus kezeiben. A Milannak szinte csak a kontratámadásai jelentettek veszélyt, de sem Inzaghi, sem Rivaldo nem tudta Toldo kapuját eltalálni. A félidő egy parádés Serginho-emeléssel zárult, a brazil csak centiket tévedett.A szünetben természetesen elemeztük a félidőt, mindenki elmondta, szerinte miben kellene javulnia a csapatának. Mi Vivast szidtuk, és kérdőre vontuk Cúpert, hogy miért hagyta ki Zanettit. (Morfondíroztunk azon is, hogy esetleg átsettenkednénk az Inter-kanyarba, de végül elvetettük az ötletet.) Kicsit megnyugodtunk, mikor megláttuk a Kapitányunkat melegíteni. A gólnál nagyot hibázó Vivas helyére jött be minden Inter-drukker kedvence. A második félidőt egy hihetetlen görögtüzes bemutató vezette be. A túloldalon legalább egy tucat, míg alattunk még ennél is több gyúlt meg. Olyan füst lett hírtelen, hogy az orrunkig sem láttunk. Emiatt késett is a kezdés.

Zanetti beállítása jót tett az Internek, labdabiztosabb lett a csapat és Serginho sem ficánkolt annyit. Átvette a játék irányítását Cúper együttese, sokkal többet birtokolták a labdát, bár komoly helyzetük nem akadt. Érezte is Ancelotti, ezért lehozta az egyik szervezőt, Pirlót, és helyette a labdaszerzésben jeleskedő Ambrosinit küldte be. Elől sem volt minden rendben, amit jelzett az Inzaghi-Sevcsenko csere. A mérkőzés ezen része gyakorlatilag helyzetek nélkül zajlott. A Milan-tábor is az ellenfél játékosaival volt elfoglalva. A legtöbbet a nemrég még piros-feketében játszó Francesco Coco kapta, de kijutott a jóból a Milan-nevelésű Toldónak, és a folyton reklamáló Di Biagionak is. Papresta játékvezető sem úszta meg, egy kellemes kis dalba foglalták a nevét. Az egész kanyart egy megafonnal felszerelt tag irányította. Kiadta (mit adta, ordította!) az éppen aktuális nóta címét, mire a többiek elkezdtek énekelni. A legnépszerűbb a FISCHIA, FISCHIA! (fütyüljetek!) volt.A vége felé már igencsak berekedt, mondta is Misi a meccs után, hogy másnap biztos literszámra itt a kamillateát… Azért helyzetek is akadtak, ha például Sergio Conceicao lövőcsel helyett lő, könnyen egyenlíthetett volna. A portugálnak ez volt az utolsó momentuma, merthogy Okan váltotta. A 76. perc hozta az egész mérkőzés legnagyobb helyzetét: egy kapu előtti kavarodás után a teljesen üresen álló Vieri elé került a labda, aki az ötösről fölébombázta a labdát. Ezt már mi sem bírtuk idegekkel, nem törődve a veszéllyel, kiabáltunk és a fejünket fogtuk. A két edző cseréi egyértelművé tették a szándékot: Ancelotti, a középpályás Serginho helyett védőt, Chamotot cserélt, míg Cúper – talán egy kicsit későn – Farinos helyére egy támadót hozott be Kallon személyében. A találkozót végül egy mutatós Rivaldo-Sevcsenko-Kaladze akció zárta le, Toldo bravúrral védett. Mikor Paparesta hármat fújt a sípjába, deja vu érzésünk támadt, hiszen az első gól után tapasztalt jelenetek megismétlődtek. Vártunk még egy kicsit a lefújás után, hiszen egyszerre 80 000 ember akarta elhagyni a stadiont. Néhány óriásit pukkanó petárdán kívül komolyabb incidens nem történt. Szomorúan jöttünk lefelé a csigalépcsőn, véleményünk szerint csapatunk ugyanis nem érdemelt vereséget. Ugyan győzelmet sem, ebből következik, hogy a döntetlent igazságosabbnak tartottuk volna. A buszon aztán megindult az elemzés, a Milan-drukkerek érthető módon nem igazán értettek velünk egyet. Szerintük a három pont jogosan lett a Milané. Érdekesség, hogy a góltotón senki sem tippelt 1:0 -ás eredményt. Este fél egy körül kerültünk ágyba, hullafáradtan.

Irány Brescia

Másnap reggel 10 órakor indultunk Bresciába. Az egyik benzinkútnál megvettük az aznapi újságokat, amelyekből Kriszti fordított nekünk. Dél körül érkeztünk meg a kis lombard városba, ahol városnézéssel múlattuk az időt. Egy hangulatos kis étteremben megebédeltünk, majd célba vettük a Mario Rigamonti stadiont. Egy rendőrtől kértünk segítséget, aki készségesen kisegített minket. Miközben vártuk a buszt, végre megszületett a várva-várt fogadásunk eredménye. Mivel Sándor csak összefutott a meccsen Alex barátjával, ezért nem tudta tőle megkérdezni a gólszerző nevét. Javaslatomra küldött neki egy sms-t. Pár perc idegtépő várakozás után, egy emberként álltuk körbe Sanyit. Alex, Sándor legnagyobb bánatára végül is engem igazolt. Sál helyett azonban inkább a belépőm részének 2/3 -át kértem. A “BKV -n” beszélgetésbe elegyedtünk két Brescia-szurkolóval, akik azt tanácsolták, hogy tüntessünk el mindenféle kék-fekete cuccot, lévén a Milan és a Brescia hívei egymással igencsak jó kapcsolatban vannak. Valamit még ehhez jön a Bresciai szurkolók gyűlölete a nagy rivális, a közelben lévő Bergamoi csapattal, az Atalantával szemben, akiknek szintén kék-fekete a mezük.

Szakadt az eső, de ez nem tántorított el minket attól, hogy lássuk Roberto Baggiot. Az egyik oldalsó szektorba vettünk jegyet, nem messze a vendég Udinese szurkolóitól. Jó volt a hangulat, bár a meccs színvonala a sárdagasztás miatt nem verdeste az eget. Az udineiek egy szemfüles Jörgensen-góllal szereztek vezetést, amit a szünetig a hazaiak nem tudtak kiegyenlíteni. 45 perc után Intermannel úgy döntöttünk, hogy nem ázunk tovább, és visszamegyünk a jó meleg és száraz buszba. Sanyi és Misi is ott volt már, őket is legyőzte az eső. Öt óra körül a többiek is megjöttek(teljesen szétázva), és elindultunk hazafelé. Külön köszönet virdisnek a bresciai képekért!

A hazaút

Éhesen, fáradtan indultunk el, de a jókedvünk megmaradt. Különböző kvízjátékokkal tettük próbára egymás agykapacitását. Attila barátunk sem unatkozott, ugyanis éjfélig körülbelül 40 sms-t kapott. Hajnali kettő körül már Magyarországon voltunk, Veszprémben és Körmenden megállva csökkent a létszámunk. A visszafelé utat kicsivel hamarabb, nem egészen 13 óra alatt sikerült megtennünk, aminek köszönhetően reggel fél hatra Budapesten voltunk. A búcsúzás, mint mindig, most is fájdalmas volt, különösen azok után, hogy ilyen remek barátokra sikerült szert tennem. Rám még várt egy könnyed 3 órás kis vonatozás. Délelőtt 10 órára futott be az InterCity Nyíregyházára. Mikor körbe néztem az éppen átépítés alatt álló vasútállomáson, eszembe jutott a mondás: mindenütt jó, de legjobb Milánóban…

El Chino

Magyarok a Curva Nordban

2003. Dec. 26. 14:44

Előző utazásom tapasztalataiból kiindulva már rögtön a Focivilágban megjelent hirdetés napján felírattam a nevem az utaslistára. Pár nap múlva kiderült, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem attól kellett félnem, hogy nem jut számomra hely, hanem épp ellenkezőleg: Bori Zoltán főszervezőnél ugyanis meglepő módon alig jelentkeztek, így ekkor még az is elképzelhető volt, hogy nem lesz az egész utazásból semmi. Szerencsére – többek között az általam beszervezett néhány futballőrültnek hála – összejött a 17 főnyi, azaz a durván egy kisbusznyi létszám.

Nyíregyháza újjávarázsolt vasútállomásáról péntek délután szálltunk fel az InterCityre, méghozzá öten: Robi, Csabi, Feri(később: Panki), Zoli(később: Cannavaro ill. Czerka) és jómagam. Szokás szerint estére kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros térre, ahonnan az elmúlt évek gyakorlatainak megfelelően a Szegedről indult busz felvette a csatlakozókat. Egy török gyártmányú, kb. 30 férőhelyes masinába pakoltunk be, majd elfoglaltuk helyeinket az elkövetkezendő négy nap során otthonunkat jelentő járműben.

Marcello Lippi, a buszsofőr

Mivel a társaságból gyakorlatilag “mindenki ismert valakit”(főleg mi, interesek a honlapunk fórumának hála), ezért a hangulatra nem lehetett a “lapos” jelzőt aggatni. Hátul főleg az alkohol (kiemelt szerep jutott a két hűtőtáskányi Fradi-sörnek), míg elöl inkább a Czerka által otthonról hozott pizzás ízesítésű falat fokozta az élvezetet. Kitárgyaltuk a focivilág és a buszt hovatartozás alapján két részre osztó milánói labdarúgócsapatok aktuális eseményeit, majd a földről szedtük fel a leesett állunkat, miután megtekintettük Bori Zoli két fotóalbumát, és végighallgattuk az elmúlt hónapok során szerzett élményeit. Csak ízelítőül: járt többedmagával a manchesteri BL-döntőn, a monacói Szuperkupa-döntőn, Madridban a Bernabeu- és a Vicente Calderón stadionban, valamint a Real Madrid múzeumában. Mutatott fotográfiákat, amelyeken többek között Nestával, Seedorffal, Tomassonnal pózol…(A döbbenetünk akkor teljesedett ki, mikor megtudtuk, hogy szándékozik eljutni a jokohamai Világkupa-döntőre…)

Éjfél körül megpróbáltunk nyugovóra térni, és pár órát lóbőrhúzással tölteni, hiszen szombaton nem akármilyen feladatok vártak ránk. Nehezen ment a pihenés, mert meglehetősen szűkösen fértünk el(főleg annak lehetett rossz, aki nem egyedül ült a dupla ülésen – ebből kitalálhatjátok, hogy nekem nem voltak ilyen gondjaim).

Hajnali két órakor léptük át az osztrák határt, s reggelre már olasz földön koptattuk a járművünk kerekeit.(Apropó jármű: egyik sofőrünk kísértetiesen hasonlított a Juventus edzőjére, Marcello Lippire). Egy benzinkútnál beszereztük az aktuális “bibliát”, a La Gazzetta dello Sportot, amely kézről-kézre járt a buszon, mindenki kíváncsi volt a friss hírekre, az előzetes összeállításokra.

Kilenc órát jelzett a mutató, mikor az egyik legszebb olasz városba, Veronába érkeztünk, ahol végre kinyújtózhattunk, s a kellemes napfényes időben friss levegőt szippantva sétálhattunk. Bebizonyosodott, hogy a ‘Milyen kicsi a világ’ című tétel mögött hatalmas igazságtartalom rejlik, hiszen Panki barátunk az egyik utcában összefutott néhány ismerősével.

Nekem már volt szerencsém Rómeó és Júlia városában korzózni, mondtam is a többieknek, hogy készítsék a fényképezőgépeket, mert lesz bőven lekattintani való. Így is lett: a vár; a főtér, és az azon valamilyen műsor keretén belül fellépő zenészek, mutatványosok, pantomim-művészek; sőt, az ‘Itt a piros, hol a piros” játékot illegálisan(?) művelők is megörökítésre kerültek. Nagy népszerűségnek örvendett Shakespeare drámájának egyik legfontosabb helyszíne, a híres erkély, amely alatt az egyik főhős, Júlia bronzszobra található.

Verona feltérképezését egy hangulatos, szabadtéri kajárdában történt táplálékfelvétellel zártuk le, aztán újra a buszon találtuk magunkat, majd ismét úrrá lett rajtunk az aktuális megdöbbenési láz. Egyik útitársunk, Jani – aki civilben egy Debrecenhez közeli faluban kocsmát irányít – bevásárolt. Nem is akármit, és nem is akármennyit. Egy belvárosi sportüzletben nézett ki magának egy Chievo-mezt és -melegítőt, valamint egy olasz válogatott-dresszt. És mi ebben a pláne? – látom lelki szemeim előtt a furcsa tekintetek sorát. Nos az, hogy ha jól emlékszem hősünknek ezzel a három darabbal a mezkollekciója elérte a 350 fős létszámot, míg a melegítői pedig meghaladják a 60-at… Elmondása szerint az összes olasz nagycsapatnak megvan 10 évre visszamenőleg a hazai és idegenbeli meze, nadrágja, melegítője, dzsekije, pólója stb., csakúgy, mint a komolyabb válogatott gárdáknak. Azonban nemcsak a helyet foglalják ezek a pompázatos ruhadarabok odahaza, hanem hordja is őket. Milan-drukker létére még az Inter cuccait is, egyedül a Juventus szereléseit nem képes magára ölteni…

Kora délután végre célba vettük a várva-várt várost, nevezetesen Milánót. A Lombardia székhelyén először járók számára nagy élményt jelentett a San Siro stadion megpillantása, különösen, hogy közvetlenül mellette autókáztunk el. Néhány utcányira az arénától foglaltuk el a szállást, ami nem volt más, mint egy nemzetközi(és ezt tessék szó szerint érteni) diákszálló. Hatosával lettünk elszállásolva, egy egyszerű, de a célnak megfelelő többemeletes épületben. Szomszédaink között megtalálható volt a kínai, a japán, az afrikai és még ki tudja mely nemzet illetve földrész sarja.

Esti programként amolyan ráhangolódásképpen elsétáltunk a stadionhoz. Nem messze a szentélytől található egy hatalmas, lovat ábrázoló szobor, amely alatt a félhomályban ismét több fotó készült. Körbejártuk a másnapi mérkőzés színhelyét(természetesen csak kívülről), illetve érdeklődtünk, hogy vajon vasárnap nyitva lesz-e a stadionban székelő ajándékbolt és múzeum. Mivel az ebben a témában magát kompetensnek valló “szekuritis” bácsi bólogatással válaszolt, megnyugodtunk és dörzsöltük a tenyerünket a másnapi nagybevásárlásra készülve. Beszélgetés közben valahogy szóba került, hogy mi lenne, ha felkeresnénk Javier Zanetti El Gaucho névre keresztelt éttermét. “Hód-papa” András volt olyan kedves és utána érdeklődött, hogy merre található ez az argentin specialitásokkal a vendéget becsalogatni szándékozó étkezde, így elvileg már semmi akadálya nem volt a dolognak.

Zarándoklás az El Gaucho-hoz

Nyolc óra tájékán döntenünk kellett az est hátralévő részének programjáról. Három lehetőség közül lehetett választani: 1. vissza a szállásra és szunya, 2.vacsora, majd vissza a szállásra és szunya, 3. irány az El Gaucho. Kis csapatunkban kilencen tekintették magukat az Inter elkötelezett hívének, így a szavazás végeredménye abszolút többséggel a hármas számú variációt hozta ki győztesen. Először taxival akartuk célba venni a vendéglátóegységet, de bármilyen furcsa, egyet sem találtunk a közelben. Így tehát maradt a trolibusz. András vette kezébe az irányítást, aki minden bizalmunkat élvezte, követtük volna akár a világ végére is. Nagy nehezen rátaláltunk a megfelelő számot viselő trolira, amire mondanom sem kell, jegy nélkül szálltunk fel. Már nem ért minket meglepetésként, hogy a járművön a diákszállóhoz hasonlóan nagyítóval lehetett csak a talján nyelvet születése óta beszélő állampolgárt találni. Volt ott minden: arab, ázsiai, fekete, no meg immár vagy 10 magyar. Közel 15 percnyi zötyögést követően leszálltunk a reményeink szerinti helyes megállónál. Pár méter után megpillantottunk egy szépen világító Inter-feliratot, valamint néhány kék-fekete zászlót. Itt vagyunk! – örömködtünk egyszerre, aztán ahogy közelebbről megszemléltük az épületet, rájöttünk, hogy valami nem kóser. Nem kedvenc játékosunk tulajdonát sikerült megtalálnunk, hanem egy lakatosműhelyt…

Sebaj, lelkesedésünk egy másodpercre sem lankadt, mivel a keresett objektum a bizonyára Inter-drukker által működtetett műhellyel szemben volt. Rögtön előkerültek a fényképezőgépek, egymást váltottuk a bejárat előtt pózolva, a bent épp jóízűen lakmározók döbbent tekintete láttára. Bár nem kis kalandok közepette jutottunk el ide, mégsem mertünk bemenni az egyébként igen elit hely benyomását keltő étterembe. Gondoljatok csak bele: majd egy tucatnyi csóró magyar egyszerre beözönlik, hogy nézett volna az ki?! Mindegy, de utólag belegondolva talán mindenki megbánta.

Az estét egy jóízű vacsorával zártuk le egy két sarokkal arrébb található pizzériában.

Ki az a Pasquale?

Másnap reggel álmosan és éhesen keltünk. Utóbbi enyhítésén csekély mértékben segített csak a reggeli, ezért első dolgunk volt egy szupermarket feltérképezése és “kifosztása”.

Délelőtt igen tartalmas programot tudhattunk magunk mögött. Bejártuk a Dóm-teret, magát a Dómot, néhányan a Scala operaházat, míg a piros-fekete fanok a Milan Point nevezetű shopba mentek pénztárcájuk vékonyítása céljából. Végigjártuk a méregdrága sportruházatokat áruló üzleteket, valamint a bóvlikat(is) kínáló újságosokat. Egy könyvesboltban beszereztük az Inter hivatalos újságját, Panki pedig megvette a híres-hírhedt Francesco Totti-vicceket tartalmazó kiadványt.

A Dóm-téren sétálgatva jó néhány fura szerzettel találkoztunk. Éppen valami össznépi tűntetés zajlott(látva a rengeteg olasz nemzeti zászlót, valószínűleg a “helyi Fidesz” szervezhette), ezért nagyon sokan voltak a környéken. Egyszer csak megjelent három fiatal srác, kettő egy Milan-, míg a harmadik egy Inter-transzparenst cipelt(képzeljétek el ugyanezt nálunk, egy FTC-Újpest meccs előtt…), nekünk pedig nem kellett kétszer mondani, hogy álljunk össze egy közös fényképre. A fiúk jutalma a képért cserébe a hentesék jóvoltából két doboz Fradi-sör volt, amit nagy örömmel elfogadtak. Az egyik legviccesebb jelenet azonban nem ez volt, hanem amikor egy mellettünk elhaladó öreg néni – aki leginkább Munkácsy Rőzsehordó nő című festményének címszereplőjére emlékeztetett -, kissé dörmögő, ám jól hallható hangon “5 a 0 per l’Inter” felkiáltással tudtunkra adta a remélt végeredményt…

Hirtelen ott termett körünkben egy brazil mezzel és videokamerával felszerelt fiatalember, akinek tetszett, hogy én Inter-, míg Czerka Milan-sálat viselt, és láthatóan semmi konfliktus nem volt közöttünk. Valami útifilmet készített, mi is kaptunk benne egy kis szerepet, mert megengedtük lenni, hogy felvegye az egymás mellé kifeszített sáljainkat. Rivaldo honfitársa csodálkozott, mikor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, és csak a derbi kedvéért utaztunk el Milánóba, pedig ugye ő sem a szomszédból érkezett…

Robi mindenáron szeretett volna beszerezni ajándékozás céljából egy Giovanni Pasquale nevével és 26-os számával ellátott mezt, de sehogyan sem járt sikerrel. Utolsó lehetőségként még megpróbálta a korábban már felkeresett “kancsi csávó”(by Robi) által működtetett üzlethelységet. Kollégám egyre gyarapodó olasz tudását kihasználva érdeklődött a becses ruhadarab hollétéről, amire a szemtengely-ferdülésben szenvedő, egyébként igen barátságos és közvetlen fickó a Chi Pasquale? kérdéssel felelt. Nagy derültséget okozott ezzel a kérdéssel, a pacák nem értette, miért pont a klasszisnak(még) egyáltalán nem nevezhető fiatal balbekk meze érdekli a pénzét mindenáron elkölteni vágyó külföldit. Sajnos emberünk – aki történetesen Juventusért szorít – nem tudott a kért trikóval szolgálni, ennek ellenére ő sem úszhatta a közös fényképezkedést.

Korgó gyomrunk elcsendesítése céljából beültünk egy szép nagy étterembe, ahol jóízűen elfogyasztottuk a kicsi, ám annál finomabb adag lasagne-t.

Az étkezés végeztével visszatértünk a buszhoz, néhányan még feltérképezték a parkoló mellett található várat, majd elindultunk a mérkőzés színhelyére. Útban kedvenc stadionunk felé kocsmáros Jani ismét elkápráztatott minket. Előszedte a frissen vásárolt portékáit: egy Roma-mezt, egy Milan-melegítőt és sapkát, Milan-pólót, Milan-mezt tavalyról, valamint egy-két labdát. Kérdeztük is tőle, mit szól ehhez majd otthon az asszony, mire ő: “Már haza sem merem vinni…Majd szép lassan adagolom be neki…”

Megérkezésünkkor még körülbelül 7 óra volt hátra a kezdő sípszóig, az előző nap kapott információkban megbízva(amely szerint délután 2-kor kinyit az ajándékbolt) mindenképpen szerettünk volna még a meccs előtt bevásárolni. Sajnos csalódnunk kellett, újabb kérdésünkre felelve 17 órában jelölték meg az üzlet kinyitásának időpontját. Sebaj, találtunk más elfoglaltságot.

Fradi-sörrel az Inter-kocsmában

Az aréna környékén már kora délután több száz szurkoló sündörgött, legtöbben a közeli kocsmákban múlatták az időt. Mi is betévedtünk egy ilyen italboltba, mégpedig a stadion északi részénél(tehát az Inter-tábor székhelyénél) lévő talponállóba. Bár nem hökkentem meg, de még mindig a furcsaság erejével hatott rám, hogy a több tucat, a szervezetébe alkoholt bevivő kék-fekete nehézfiú között néhány Milan-szimpatizáns is békésen sörözgetett…

Nekünk nem nagyon volt pénzünk folyékony kenyeret venni(inkább az ajándékokra spóroltunk), de mivel nem akartunk kimaradni az össznépi piálásból, Gabiék megdobtak minket is pár doboz Fradi-sörrel.

Lassan nyitottak az árusok, s látva a csábító portékákat, beadtuk a derekunkat. Hódék több “ufficiale” mezt vettek(például Martins illetve Materazzi nevével), míg jómagam új kedvencem, Andy Van der Meyde 7-es számmal ellátott dresszéért adtam ki 15 eurót. Ugyanígy cselekedett Gabi is, míg az egyik Robi, és Csabi Javier Zanetti 4-es, addig a másik Robi Bobo Vieri 32-es számú mezébe fektetett be ugyanennyit. A “másik” András sem akart kimaradni, ő szintén egy új fiú, az argentin Kily González 18-as trikóját vette meg, akit innentől Kilynek szólítottunk, hogy ne keverjük össze “Hód-papa” Andrással.

Miután kiköltekeztük magunkat, vissza kellett menni a jegyek birtokbavételére a buszhoz. Egy kisebb félreértés következtében némi izgalom is vegyült az egyébként barátságos hangulatba, ugyanis Pankinak valahogy két jegy ütötte a markát, ami miatt Zolinak nem jutott biléta. Szegény, azonnal rohant vissza arra a helyre, ahol átvette a tiketteket Brigate Rossonere névre hallgató Milan-ultracsoport vezetőjétől, Giancarlótól. A hétköznapokon buszsofőrként tevékenykedő, lassan nyugdíjaskorba lépő férfi(aki egyébként igen befolyásos vezető hírében áll, többször szerepelt már a televízióban is) szokta szerezni a jegyeket Zolinak, s mivel évek óta jó kapcsolatban vannak, elég kellemetlen helyzet állt elő azzal, hogy Zoli úgy próbált meg magának is jegyet kérni, hogy azt mondta Giancarlónak: eggyel kevesebbet tett a borítékba. Szerencsére azonban a félreértés hamar tisztázásra került, sikerült időben visszaadni főszervezőnknek az őt megillető jegyet, így minden jóra fordult.

Visszaballagtunk a San Sirohoz, ahol a csoport kék-fekete fele az északi-, míg a piros-fekete része a déli kanyar felé vette az irányt. A tömeg létszáma becslésünk szerint már elérte a 4-5 ezret, pedig még csak alig lépte át a négy órát az óra mutatója. Kiválasztottunk egy kevésbé hosszú sort, s elfoglaltuk helyünket arra várva, hogy bejussunk végre álmaink mérkőzésére. Még egy példával tudok szolgálni a lassan már unalomig ismételt szurkolói magatartásra: a mellettünk belépésre váró interisták között a földön ülve békésen kártyázgatott egy piros-feketébe öltözött fiatalember…

Türelmetlenül vártuk a kapuk kinyitásának időpontját, addig fényképezkedtünk, illetve beszélgettünk a sorban álló ultrákkal. Kily barátunk kedvét sikerült elrontanunk, ugyanis sms-en megkapta a hentes az aktuális magyar bajnoki forduló eredményeit, közte a Ferencváros debreceni, kiütéses 5-0 -ás vereségét. Ízig-vérig fradista társunk a hír hallatán percekig csak kóválygott, még a zöld-fehér dobozos sör sem tudott rajta segíteni.

Teltek-múltak a percek, a fanok unaloműzésképpen rákezdtek egy-két nótára, közte a Bobogol címet viselőre, amire általában akkor zendítenek rá, ha a nerazzurri gárda első számú csatárától gólt kérnek, vagy éppen Vieri már bevette az aktuális ellenfél kapuját. Az egyre gyarapodó tömeg kezdett idegessé válni, aminek hangot is adtak fütty, illetve bekiabálások kíséretében. Csodák-csodájára kinyíltak a kapuk, s szép lassan elkezdtünk befelé szivárogni. Valami nem stimmelt azonban a sorunkkal, mert amíg a mellettünk lévők jobban haladtak, addig mi percek óta egy helyben toporogtunk. Mint mindig, ezúttal is Robihoz fordultunk, hogy érdeklődjön, miért van ez így, kiderült “természetesen” rossz sorba álltunk, egészen pontosan egy olyanba, ahol csak a transzparenst bevinni szándékozók léphettek be. A messze földön híres magyar leleményességet kihasználva átlibbentünk egy másikba, és sunyi módon észrevétlenül befurakodtuk magunkat az elejére, így pillanatok alatt bejutottunk.

Bent vagyunk!

Az első próbatételt sikeresen teljesítettük tehát, viszont a legnehezebb még csak ezután következett. Tudniillik, a jegyünk a Milan-táborba szólt, mondanom sem kell, mi pedig szerettük volna az Inter-kanyarban végigtombolni a mérkőzést. Választanunk kellett, hogy szép nyugodtan elmegyünk vásárolni az ajándékboltba, és ezzel erőteljesen lecsökkentjük a Curva Nordba történő bejutási esélyeinket, vagy kihagyjuk az újabb pénzköltési túrát, és megpróbálunk belógni az interesek közé. Az utóbbi mellett tettük le a voksunkat, vettünk egy nagy levegőt, s az ilyen belógásokban nagymesternek számító Gabiék tanácsait követve megpróbáltunk együtt maradni. Az első számú szabály az volt, hogy ha esetleg nem akarnak beengedni, egy szót se szóljunk angolul vagy olaszul, hanem hablatyoljunk össze mindent a saját anyanyelvünkön, könyörögve, vagy értetlenséget mutatva az arcunkon, hátha megszánnak. Szerencsére nem kellett színészi képességeinket bizonyítanunk, a jegykezelő fószer nem is nézte a jegyet, csak tépett, így a haditervet sikeresnek nyilváníthattuk. Mi az örömtől, Kilyék a házi pálinkától (is) megrészegülve(ami állítólag olyan erős, mint a pocokméreg) rohantunk felfelé a csigalépcsőn.

Pillanatokkal később már az északi kanyar középen találtuk magunkat. Robiék – akik először jártak eme csodálatos létesítményben – ismét izzították a digitális kameráikat. Mögöttünk három férfiember ült, a cannabistól érezhetően kicsit bódultan beszélgettek velünk. Nagy nehezen felfogták, hogy honnan jöttünk, csak Détári és Vincze Pilu nevének említése hallatán tudatosult végleg bennük, mely országból érkeztünk. A közös fényképet ők sem úszták meg. Visszatérve a könnyűdrogokra, szinte minden harmadik tifoso kisebb-nagyobb füstbe burkolózott, kézről-kézre járt a különböző méretű spangli, éreztük a fű hatását anélkül is, hogy beleszippantottunk volna…

Ekkor még kb. 3 óra volt hátra De Santis játékvezető kezdő sípszaváig. A nagyobb drapériák már a helyükön voltak mind az Inter-, mind a Milan-táborban. A kuzinok meglepően kevés létszámban foglaltak helyet, a kék-fekete érzelmű kapu mögötti szektorban sokkal többen gyülekeztek. Jöttek szép sorrendben a dalok, a Bobogoltól kezdve a Milan, Milan vaffancolón át a Juve merdáig minden terítékre került. Odaát a vaffanculora fütty volt a válasz, majd amikor ők küldtek el minket a picsába, mi fütyültünk.

Újabb különös beszélgetőpartnert talált magának Robi: a korábbi kancsal újságárust egy hiányos fogazatú, kissé heves természetű krapek váltotta fel. Pontosan nem emlékszem, miről társalogtak, de szóba kerültek hazánk klubcsapatai és stadionjai, valamint Kaká. Robi szó szerint kézzel-lábbal próbálta meg neki elmagyarázni, mit jelent magyarul az ifjú brazil középpályás neve. Viszont elismerően bólogatott és csodálkozott, mikor megtudta, hogy mi csak a meccs kedvéért utaztunk ide 15 órát a messzi magyar földről.

Gattuso pezzo di merda…!

Egyre változatosabb és hosszabb nótákra zendítettünk rá, ám igaz ugyan, hogy nem nagyon tudtuk a szövegeket, de az ütemes ugrálásra és tapsolásra azért még képesek voltunk. A kanyart egy meglepően fiatal suhanc irányította egy megafon segítségével, amelybe szinte megállás nélkül ordibálva adta ki a parancsot, hogy melyik énekszám következik.

Néhány poénosabb drapéria is előkerült: az egyik Gattusot, a másik Kakát figurázta ki.(Utólag megtudtam, hogy ugyanazt jelenti a neve, amit nálunk). A ‘Matrix kill everybody’ (Matrix, azaz Marco Materazzi kinyír mindenkit) lepedőre később a túloldalon a ‘Materazzi killer’ felirat volt a válasz, jelezve, hogy a két tábor hogyan vélekedik az Inter gránitkeménységű középhátvédjéről, aki sajnos sérülés miatt nem játszhatott. Nagy örömömre, új lieblingem, Van der Meyde is kapott egy szép transzparenst: egy mögöttünk helyet foglaló tag tartotta fel a magasba a holland nevét és 7-es mezszámát tartalmazó zászlót, bizonyítékot szolgáltatva, hogy nem csak én kedveltem meg az Ajaxtól érkezett fiatal jobbszélsőt. Persze a kuzinok sem akartak lemaradni a zrikában, kifeszítettek egy feliratot, amin ez állt: ami szemben van az egy nagy csomó szar.

Másfél órával a kezdés előtt kijött pár játékos az öltőzőből, megtörve a pillanatnyi csendet. A távcsövem segítségével pontosan be tudtam őket azonosítani: öltönyben jelent meg Cannavaro, Van der Meyde, Bréchet, Okan, Emre és Toldo. Majd mindenki kapott egy szívhez szóló dalocskát: Cannavaro és Van der Meyde neve után “ééééé, oóóóó” következett, Cordobaé után meg “sálálálálá”. A legjobb Emréé volt, a “Piccolo(kicsi) Emre oóóó, Piccolo Emre oóóó” -ra reagálva a szúnyog becenévre hallgató török tűzgolyó kezét a szívére téve jelezte, hogy szeret minket. Cannavaro interaktivitásában nőtt a többiek fölé, az Ugrálj Fabio! felszólításra a válogatott védő vigyorogva ugrálásba kezdett, amire ugyanezt tettük mi is a “Chi non salta rossoneri olé, olé” -t kiabálva. Kily barátunk nem tudta pontosan mit dalolászunk, ezért lefordítottam neki eme mondat jelentéstartalmát(aki nem ugrál, az piros-fekete), mire ő így replikázott: “Én ezt úgy ismerem, hogy: ki nem ugrál az szar újpesti…”

Nyolc óra előtt pár perccel kijöttek a játékosok melegíteni. A sort Dida, a Milan brazil kapusa vezette, akit huhogással fogadott az északi lelátó, míg a kisvártatva megérkező Milan-futballistákat hatalmas füttyszó és pfújozás. Természetesen csak a mi oldalunkon, a déli kanyarnál megtapsolták és éltették a piros-fekete klub labdarúgóit. Nagyon vártuk a mieinket, akik kicsivel a rivális után dugták ki az orrukat az öltözőből. Újra a távcsőé lett a főszerep, Robi pedig felhívta egyik kollégánkat, épp akkor beszélt vele, amikor Francesco Toldot éltettük. Gattusonak egy kevésbé hízelgő üdvözlés jutott, a Magyarországon a “Nincsen hangotok…” című nóta dallamára a “Gattuso pezzo di merda” szólt. Ráadásul az “oroszlánszívű” középpályásnak is kijutott a huhogásból…

Elkezdődött a bemelegítés, mindkét csapat egy-egy térfelet elfoglalva végezte a gyakorlatokat. Az Inter egyik új igazolása, az argentin Kily González is kapott éltetést, sőt, egy új becenevet, a Kily helyett a rajzfilmfigurára utalva Speedy-t kiabáltunk. A csapatok, miután végeztek izmaik belövésével, bementek az öltözőbe, hogy később a meccsszerelésben pompázva térjenek vissza. De addig még történt valami…Kancsi csávó barátunk, s egyben idegenvezetőnk jelt adott, azaz magunkra kellett varázsolni a koreográfiát, magyarul: a szektor összes székére ragasztott, sárga illetve kék színű, szatyorszerű mellényt, ami az eredményjelzőn látva magunkat egész jól nézett ki. Egy FC 1908 felirat rajzolódott ki a több ezer “zacskót” viselő szurkoló által. A kuzinok sem akartak lemaradni, köztünk szólva az ő koreójuk talán szebb is volt. Piros-fehér-fekete környezetet varázsoltak, valószínűleg hasonló módon, mint mi, majd kisvártatva egy hatalmas, a Bajnokok Ligája-trófeát ábrázoló drapit húztak elő, mely alatt egy bazi nagy felirat volt olvasható: “Mi váltjuk valóra a ti álmaitokat” címmel…

Elcsendesedett, s elsötétült a stadion. Különleges fényeket varázsoltak elő a rendezők, a pályára vetítve a két csapat címerét, majd az Inter játékosainak arcképét. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a kék-fekete klub futballistáinak bemutatásakor, hiszen nemcsak az eredményjelzőn jelent meg Cordobáék arcképe, hanem több tucat példányban a gyepre vetítve is. Mivel az Inter volt hivatalosan a pályaválasztó, ezért amikor felsorolták Cúper kezdőcsapatát, a hangszórókból a Pazza Inter, azaz a klub új himnusza szólt, melyet egyébként maguk a játékosok énekeltek fel.

Bevallom, nagyon készültem erre a bemutatásra, régi vágyam volt, hogy tiszta erőből üvöltsem kedvenc játékosaim nevét. Sajnos ez elmaradt, a bömbölő zene és a torka szakadtából fütyülő Milan-tábor miatt csak annyi történt, hogy a szpíker bemondta a futballista számát és nevét, majd hangos “ollé” következett.

…és De Santis jelt adott

Miután befejeződött a bemutatás, következhetett a várva-várt kilencven perc. Hector Cúper a Toldo – J. Zanetti, Adani, Cannavaro, Córdoba – Van der Meyde, C. Zanetti, Emre, Kily González – Kallon, Vieri, míg kollégája, Carlo Ancelotti a Dida – Cafú, Nesta, Maldini, Pancaro – Gattuso, Pirlo, Kaká, Seedorf – Sevcsenko, Inzaghi kezdőtizenegynek szavazott bizalmat. A kanyar megállás nélkül buzdította Toldóékat, akik a meccs elején több lehetőséget dolgoztak ki. A legnagyobb esély a gólszerzésre Vieri előtt adódott, akinek 25 méteres szabadrúgása csak pár centivel kerülte el a felső sarkot. Erre Kaká válaszolt, de Toldo védett. Közben rendkívül sok és változatos nótákat énekelt a Curva Nord, valamelyiket olyan hosszan, hogy pár perc után meguntam. Mintegy fél óra elteltével meglepődtünk, mikor láttuk, hogy Van der Meyde ballag lefelé a pályáról. Nem látszott rajta sérülés nyoma, Hector papa valószínűleg a védőmunkájával lehetett elégedetlen, mert helyette a jobbhátvéd Helveg érkezett, ami annyit jelentett, hogy Capitano Zanetti egy sorral előrébb került.

Szépen, csendben csordogált a derbi, elvétve akadt itt-ott pár lehetõség. A 39. percben aztán minden megváltozott…Cristiano Zanetti szabálytalankodott Seedorffal szemben, így szabadrúgáshoz jutottak a „vendégek”. Az „ex” Pirlo állt a labda mögé, lövése megpattant a sorfalban a fejét épp lehajtó Inzaghin, a megdermedt Toldo nem tudott hárítani. 0-1. Döbbenet lett úrrá a kanyaron, ugyan azonnal rázendítettek a Forza Ragazzi!-ra, de érezhetően ez már nem volt ugyanaz a bíztatás, mint ami gól nélküli állásnál. Nemcsak a szurkolótábor, néhány játékos is csalódott és ideges lett, Kily González például majdnem összeverekedett Kakával. Mi is teljesen összetörtünk, pedig „csak” egy gól volt az előny oda. Szurkoltunk, énekeltünk, de már nem volt akkora a lelkesedés.

A félidőben újabb sötétség és fényjáték következett, majd görögtüzes bemutató. Ebben is a vörösök nyertek, sokkal többet gyújtottak, mint a kékek. A görögtűz egy vita alapját képezte az előttünk pár méterrel székelő fanok között. Egy magáról megfeledkezett ultra miután végzett a tűzzel, figyelmetlenül az alatta lévőkre dobta a „fáklyát”. Több sem kellett a nyakukba nem várt égi áldást kapóknak, páran felmásztak, s ütlegelni kezdték a bűnöst. Ekkor kicsit féltem, szerencsére a bunyót csírájában elfojtották.

Alig kezdődött el a második félidő, újabb tőrt szúrtak a szívünkbe. Gattuso ballal(!) középre adott, az üresen hagyott Kaká fejelt, és a piros-feketék már megint tomboltak…A brazil szépfiú csattanós választ adott az őt kifigurázó transzparens készítőinek. Szomorúak és dühösek voltunk, kerestük a bűnbakot. Robiék meg is találták Helveg személyében, de kapott Cúper és Adani is. Kisvártatva teljesen szétesett az Inter, egy védelmi hibát kihasználva a derbiken szinte mindig eredményes Sevcsenko a léc alá lőtt. Teljesen összetörtünk, és magunkba roskadtunk. Néhányan elindultak hazafelé, s lehet, hogy nem is látták a szünetben beállt Obafemi Martins bombagólját, aki az ukrán találatát követően szinte azonnal válaszolt, miután jobbal a felső sarokba bombázott. Ordítottunk egy hatalmasat, kiadva magunkból a fájdalmat és a mérget. Egy halovány esélyt még láttunk, hátha ez a gól visszaadja a csapatnak a hitet, s egy esetleges gyors gól után talán döntetlenre tudja menteni a meccset. Nem így történt, bár a helyzetek megvoltak: Cordoba kapufát fejelt, Martins ajtó-ablak helyzetben hibázott, Emre kicsivel lőtt mellé, Vieri fejese alig kerülte el a kaput.

Az utolsó pár percre fordulva szinte teljesen kiürült a szektor, mindenki a lefújást várta. Őszintén szólva, kicsit csalódtam a szurkolótársaimban, nem gondoltam volna, hogy ha vezet az ellenfél, felhagynak az énekléssel. Pedig így történt, az első félidőben jobbnál-jobb és változatosabb dalok, rigmusok teljesen abbamaradtak.

De Santis aztán – aki kapott rendesen a szitokáradatból – pár percet hosszabbítva hármat sípolt, véget vetve a számunkra szomorúan végződött meccsnek. Hiányos fogazatú mentorunk ekkor már sehol sem volt, a megafonos kanyarvezér búskomoran üldögélt a lépcsőn. A szél felkapta a sárga és kék nylonokat, a Gazzetta szétolvasott lapjai is szanaszét repültek a levegőben. Az ultrák összetekerték hatalmas zászlóikat, s egykedvűen elindultak hazafelé. Búcsúzásképpen csináltunk pár fotót, amihez nem sikerült jó képet vágni. Kifelé menet átbeszéltük a vereség miértjét és hogyanját, illetve lekattintottuk a hazafelé tartó tömeget. Balhé természetesen nem volt, a kék-fekete hívek csalódottságukat magukban fojtották el, nem próbáltak elégtételt venni a rendőrökön vagy a szemeteskukákon.

Lassan hagytuk el a stadiont, körbeálltuk a mérkőzést követő sajtótájékoztató helyszínét, hátha megpillantjuk a vezetőedzőket. Hiába vártunk, nem sikerült lencsevégre kapni az argentin mestert. Robiék emlékül hazavittek pár plakátot, én pedig utolsó közös európai valutámat egy interes egérre költöttem. Mondanom sem kell, hogy nem egy négylábú rágcsálót vettem 20 euróért, hanem a számítógép kezeléséhez segítséget nyújtó Inter-címeres hardvert.

„Egész úton hazafelé azon gondolkodám…”

Visszaballagtunk a buszhoz, ahol mi voltunk az elsők. Riválisaink bizonyára még ünnepelték a győzelmet. Nemsokára ők is megérkeztek, kaján mosollyal az arcukon kérdezték, mennyi lett a végeredmény. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, elismerve az ellenfél jobb teljesítményét. Beszálltunk a buszba, aztán elindultunk haza. Órákon keresztül tárgyaltuk a mögöttünk hagyott esemény történéseit, illetve megosztottuk egymással a saját táborunkban átélt élményeket. (Czerka elmondása szerint a Milan-táborban Fabio Cannavarónak szólították, mivel hasonlít az Inter hátvédjére…). Akik először láthattak derbit, szavakat sem nagyon találtak, teljesen le voltak nyűgözve.(Főleg a milanosok, hiszen ők még a győzelem ízét is élvezhették).

Hajnalban a fáradtságtól elaludtunk, csak néhány, benzinkútnál történt megállás zavarta meg a szendergésünket. Közhely, de a hazafelé út mindig gyorsabban telik, bár az odautazáskor jelentkezett problémák(szűk hely, zsibbadt lábak stb.) ismét előjöttek.

Világosban már osztrák földön zötyögtünk, innen már csak pár óra volt a magyar főváros. Baleseti sebészként dolgozó Milan-drukker társunk és „Lippi” egymással versenyezve ontották magukból a vicceket, gondoskodva ezzel a társaság jó hangulatáról. Néhányan férfimagazinokat böngésztek, mások aludtak, míg mi páran „lejátszottuk” a Bajnokok Ligáját. Megtippeltük a csoportból továbbjutókat, majd kihoztuk a győztest, ami persze az Inter lett…

Budapestre délután két óra körül érkeztünk, a búcsúzkodást követően szerencsére gond nélkül elértük a három órakor Nyíregyházára induló IC-t. Megszaporodott csomagjainkkal felpakoltunk a vonatra, ahol még készítettünk pár fényképet, majd három órás utazást követően megérkeztünk a szabolcsi megyeszékhelyre. Az állomáson szülő, barátnő nyakába borulva elváltunk, majd hazakocsikáztunk.

Vasárnap este éjfél körül indultunk el Milánóból, szűkebb hazámba, Nyírbogdányba pedig hétfő este hét óra körül érkeztem meg. Gyors zuhany és vacsora után ágynak dõltem, hiszen másnap dolgozni kellett menni.

 

“Zamat” képes beszámolója

2005.12.11. Inter – Milan 3:2

Péntek este indultunk öten Ferihegyről a Sky Europe-pal, ami olcsó volt, csak épp Bergamóban tett le, ami ugye cirka 50 km Milánótól. Érkezésünkkor kellemes idő, 5 fok és szélcsend fogadott, szerencsére ez egész hétvégén így is maradt. A csomagok megkaparintása után felültünk egy shuttle buszra, ami egy órával később lerakott minket a milánói központi pályaudvarnál, ahonnan némi kérdezősködés és metrózás után megérkeztünk a hotelbe. Mivel ekkor már igencsak közeledtünk az éjfélhez, és mindenki dögfáradt volt, aznap már nem csináltunk semmit, mindenki eldőlt erőt gyűjteni a szombati napra.

Másnap délelőtt első utunk a Dómhoz vezetett, aminek sajna fel volt állványozva az eleje (mondjuk én már láttam), így aki még nem járt itt, most alaposan ráfaragott, de az enteriőr sok mindenért kárpótolt minket. Rövid nézelődés után villamosra ültünk és irány a Meazza! A stadion szédületes látványt nyújtott, és szerencsénkre még nyitva értük a múzeumot, és egy vezetés is pont akkor kezdődött, amihez gyorsan csatlakoztunk is.

A Curva Nord, ekkor még üresen

A nézőtér megtekintése előtt -kihasználván a nyitva felejtett ajtó lehetőségét- gyorsan benyargaltam a pályára, hogy megérinthessem a gyepet. Ezután felvittek minket a VIP-részlegbe, ahol a kedves meghívottak fűtött ülésekben, plazmatévék segítségével figyelhetik a meccseket.

A VIP-ben

Észrevettük, hogy a mérkőzésre készülődő tévéstáb a kommentátorállást őrizetlenül hagyta, úgyhogy itt is ellőttünk pár képet.

Hajbú B. jelentkezik

Ezután irány a minden igényt kielégítő csillogó-villogó öltöző. (A milanéról nem tudok nyilatkozni, oda nem mentem be )

Az öltözőben

Ezzel a túra véget ért, kifelé menet bementünk a múzeum Interes szekciójába, majd átcaplattunk a San Siro Store-ba, ahol hónapok gyűjtőmunkájának eredményét sikerült elvernem mintegy 20 perc alatt.

Ezután visszamentünk a városba, kis városnézés, majd irány a hotel. Szombat estére vmi bulit terveztünk, ennek érdekében egy szupermarketben beruháztunk egy üveg Sétáló Jánosra és egy Jagermeisterre. A probléma ott adódott, hogy a szállodába visszatérve ketten aludni tértek, így hármunkra maradt a fenti piamennyiség betermelése, amihez ráadásul -tévedésből- vmi gusztustalan mangós ízesítésű Pepsit sikerült venni –> eredmény : KO.

Másnap délelőtt “kicsit” nehezemre esett felkelni, a másik két delikvensnek ez nem is sikerült, így végül a két korán lefeküdt kollégával hármasban indultunk el a stadionhoz jegyet szerezni. A Meazzánál találkoztam az FI-s kontakttal, majd célba vettük a stadion környékén lebzselő jegyüzérek közül a legszimpatikusabbat. A 22 eurós, Nordba szóló jegyre először 140 eurót mondott az ürge, amitől a másnaposságtól amúgy is elég sápadt és ijesztő képen még fehérebb lett, végül némi alkudozás után 70 euróban egyeztünk meg, és nyélbe ütöttük az üzletet. Egyetlen gond persze csak az volt, hogy ugye az új szabályok miatt névre szóló jegyek voltak ezek, de a fickó váltig bizonygatta, hogy ezekkel be tudunk jutni, mi meg -jobb híján- hittünk neki.

A jegy, és engem nem Antonio Straziotának hívnak

A jegyekkel a zsebünkben, plusz nekem egyre több vérrel a fejemben visszatértünk a belvárosba, ahol némi nézelődés és kajálás után visszamentünk a szállodába a két hátramaradt versenyző felélesztéséhez. Zuhany, kaja, pihi, készülődés, aztán öt óra után nem sokkal elindultunk. A Dómtól ment a villamos, amin teljesen békésen ücsörögtek egymás mellett a két csapat szurkolói, még csak odamondogatások sem voltak. A stadionnál a déli oldalon leszállva is Milan drukkerek álltak kígyózó sorokban, de gond nélkül sétáltunk át közöttük, teljesen békés volt a hangulat. A stadionból kiszűrődő énekhangok már elkezdték bennünk felvinni az adrenalint, és az FI-s embert ismét összeszedve mi is beálltunk a sorba a Nordnál, alaposan memorizálva a jegyen szereplő álnevünket, felkészülve arra, hogy bármi áron bejutunk.

Nos, izgulnunk nem kellett, a jegyüzérek leküzdésére kitalált szabály tökéletesen hatástalan maradt. Ugyan a jegyek vszeg hamisak voltak, csakhogy a (valószínűleg lefizetett) jegyellenőrök a nevek megnézése után nem dugták be ezeket a vonalkód-leolvasóba, csak téptek és mehettünk. Valószínûleg az üzér-maffia előre leadta azokat a neveket, amiket nem kell ellenőrizni, fényképes igazolványt meg egyébként senkitől sem kértek a belépéskor.

Gyorsan felügettünk a lépcsőn, és nekiálltunk helyet keresni. Ez persze korántsem ment könnyen, hiszen a Nord már ekkor, kb fél hétkor szinte csurig megtelt, úgyhogy végülis a tetején lévő kb 2 méter magas betonfal tetejére ültünk fel, nagyjából a lenti helyen.

Ott ültünk

A közelebbi kapu ugyan kiesett a látómezőnkből, de amúgy jó hely volt, leszámítva, hogy baromi vékony felületen ültünk (még most is érzem a helyét az alfelemen ). Az ultrák már megkezdték a hangolást, bár ekkor még csak szórványosan, egymásnak válaszolgatva jöttek a különböző rigmusok.

Az ellentábor fél 7 magasságában

Ahogy közeledett a fél kilences kezdés, úgy telt meg egyre inkább a nézőtér többi része. A bemelegítés nem sokkal 8 előtt kezdődött, először a Milan játékosai érkeztek, hangos füttykoncert közepette, majd az Inter játékosok, óriási ovációt váltva ki. A hangosbemondó ismertette a felállásokat, először a Milanét, ahol Vieri nevének beolvasásakor elképesztő zajt produkált a nézőseregből. A kék-fekete játékosok nevét teli torokból üvöltöttük, majd ezután a Nord egyesével köszöntötte a játékosokat a személyre szóló énekekkel.

A csapatok levonultak, és ahogy egyre közeledett a kezdőrúgás, a hangulat úgy lett egyre jobb. A két kanyar elkezdte bemutatni koreográfiáját, a milané bűngyenge lett sztem, míg a Nordé telitalálat volt. A téma ugye nem kérdés, és a megoldás is nagyszerû volt: először gyors egymásutánban felhúzták a 3-1 és 3-2 drapikat, majd -ahogy a meccsen is estek a gólok- 6 perc elteltével a 3-3-at.

A bemelegítés
Koreográfiák
Koreográfiák

A hangszórókból persze szólt a Pazza Inter, amit 80 ezer ember énekelt teli torokból, fantasztikus hangulatot teremtve.

A csapatok felálltak, és elkezdődött a meccs. A szurkolás nagyszerű volt, a piros-fekete gólokat leszámítva alig lehetett hallani a Sud hangját. A klasszikusok (Insieme a noi, Non mollare mai, Milano siamo noi) mellett természetesen a másik oldalt cikiző, gyalázó rigmusok kaptak nagy hangsúlyt (Milanista pezzo di merda, Liverpool, Liverpool stb).
A meccset jó iramban kezdte a csapat, és ennek eredményeképpen -így vagy úgy- de büntetőhöz jutottunk. Adriano odaállt, bevágta, mi pedig őrjöngtünk. Rögtön jött a “Chi non salta rossonero eh eh”, mire az egész stadion (a Sud-ot leszámítva persze ) ugrálni kezdett, az öreg betonépítmény meg úgy remegett, h kapaszkodni kellett a kakasülőnkön, nehogy leessünk.

Füstbombák a gól után

Sajna még a szünet előtt megjött a válasz egy hasonlóan nevetséges tizenegyes formájában, melyet Sheva bevágott, egy pár percre elcsendesítve a Nordot. A félidőben a legtöbb tifoso nagy tekerésbe kezdett, a 90 perc nagy részében amúgy is átható fűszag lengte be a Nordot, amit aztán alig győztem kiszellőztetni a ruháimból. Szinte mindenkinek a szájából egy spangli lógott, minket is kínálgattak persze, de udvariasan elutasítottuk.

Torciata a Sud-ben, 2. félidő kezdete
A mérkőzés

A második félidő kezdetén aztán ismét megindult az öldöklő küzdelem a pályán, az iram végig kiváló volt. A Milannak is voltak helyzetei, de mi is veszélyesen játszottunk, melynek eredménye Adriano -már önmagában is gólt érő- szabadrúgása, melyről a kipattanót Oba bevágta –> újabb őrjöngés. A kis nigériai védjegyének számító szaltókat hangos ollézással köszönte meg a közönség, és a hangulat ismét a tetőfokára hágott. A meccs hátralévő részében érezhetően óvatosabban játszottunk, míg a Milan próbált egyenlíteni, de helyzetbe jószerivel csak az Inter védőinek egy-egy hibája után tudtak. Jelentéktelennek épp nem nevezhető pillanat volt Vieri beállása, ugyanis ilyen fülsüketítő (nem vicc!) füttykoncerthez foghatót még életemben nem hallottam!! Persze Bobo is megkapta a magáét, se szeri se száma nem volt az őt magát és felmenőit “éltető” rigmusoknak (de megérdemelte ). Az utolsó 10 percbe érve már mindenki kezdett reménykedni, hogy 45 hónap elteltével ismét derbit nyerünk, amikor egy oldalsó szabadrúgásból a hórihorgas Stam kiegyenlített, mi meg csak fogtuk a fejünket.

A gól a csapatot is megfogta egy kicsit, de aztán újult erőre kapva rohamozták a fiúk a Milan kapuját, mire a Nord is magára talált és teli torokból biztattuk a játékosokat. Adriano ordító helyzetét követően a hajunkat téptük, hiszen nem gondoltuk, hogy lesz még ekkora helyzet a győzelem megszerzésére.

Aztán jött az a szöglet. Sajnos nem igazán lehet szavakba önteni, ami azalatt a néhány másodperc alatt lezajlott. Jött be a szöglet, Adriano emelkedett, aztán…

…én úgy éltem meg, mint ahogy a filmekben lehet látni: hirtelen nem hall semmi az ember, síri csend, mindenki elkerekedett szemmel figyel, és a labda lassított felvételben száll a levegőben. A távolság miatt ugyanis nem lehetett látni, hogy az most bemegy, vagy mellé, fölé stb. Komolyan mondom, azt a néhány tizedmásodpercet én vagy 5-6 másodpercnek éreztem…

…aztán rezdült a háló, és a Meazza felrobbant. Vadidegen emberekkel ugrottunk egymás nyakába, ölelkeztünk, üvöltöttünk, leírhatatlan volt. Egy ultra nem messze tőlem elsírta magát… A hátralévő másodperceket ugrálva, kiabálva, töltöttük, majd a hármas sípszó megszólalásakor diadalittas üvöltésben törtünk ki. A hangszórókból ismét felcsendült a Pazza Inter, amit most még hangosabban énekelt mindenki, a játékosok odajöttek a Nord alá, megköszönve a biztatást. Még körülbelül fél órán át maradtunk a stadionban ünnepelni, noha a Meazza többi része ezalatt már szinte teljesen kiürült, végül aztán mi is elindultunk kifelé.

A lefújás után, elég az arcokra nézni
Liverpool, Liverpool, Liverpooooool
"Megérdemelt győzelem volt!" (Egyébként ez is a túrán készült)

A stadion körül mindenhol ujjongó Intereseket, és lehajtott fejjel elsétáló Milanosokat lehetett látni, de balhénak, kötekedésnek, de még csak cikizésnek nyoma sem volt. Ellenben a parkolóból kiözönlő autók és buszok miatt percek alatt elképesztő méretű dugó alakult ki, kilométeres sorok álltak mindenfelé, de miután 10-ből 9 kocsiban mosolygós Inter-drukkerek ültek, senki sem türelmetlenkedett, olaszoktól szinte hihetetlenül még csak dudaszó sem hallatszott.

Mi még sétáltunk egy kört a stadionnál, közben bedogva vmi ízletes hamburger-féleséget, még mindig az események hatása alatt. Már csaknem éjfél volt, mire felültünk egy villamosra és elindultunk vissza Dóm felé. Itt volt egy aranyos sztori, ugyanis az addigra már kiürült villamosmegállóban csak néhányan ácsorogtunk, amikor odajött két barát, egyikük Milan, másikuk Inter sálban. A milános elkezdett keresgélni vmit a térképen, mire az Interes haverja sunyi mosollyal a háta mögött kihúzott egy Adriano mezt a táskájából, majd odaszólt neki: Hé, ide nézz! A Milanos megfordult, majd meglátva Adriano nevét “Jaj neeee” felkiáltással és egy grimasszal visszafordult a térkép felé.

Kb. fél 1-re értünk vissza a hotelbe, de még egy jó ideig nem bírtam elaludni. Másnap aztán összecsomagoltunk, kicsit még nézelődtünk a Dóm környékén -egyébként nagyon pofásan megcsinált- karácsonyi vásáron, aztán irány a reptér, és kb este 10-kor érkeztünk Ferihegyre.

Zamat

A 266. DERBY

MILÁNÓ, 2007.  MÁRCIUS 11. :
(Czeininger Tamás -intertomega- írása)

Immáron negyedik alkalommal készültem Milánóba. Az első utam 2005 márciusában volt és akkor az INTER 3:2 –re nyert a Fiorentina ellen. Az utakat magam szervezem, mert így garantáltan tudom kiket is viszek Olaszországba. A lényeg , hogy olyanok legyenek, akik hazánkat nem járatják le viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal és persze szeretik az Intert.

A suliban rengeteg volt a jelentkező, amikor megtudták, hogy Inter: Milán derbire szervezek buszos utat. Azt mindenki tudta, hogy ez egy háromnapos Velence- Milánói út és nem csak a fociról szól. Építészeti és egyéb művészeti értékek valamint a történelmi múlt lényegre törő ismertetésén túl még egy meccs is. Méghozzá Európa egyik legjelentősebb összecsapása! Pénteken az esti Mise után indultuk Pécsről a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma mellől. A 48 fővel start és a  Pécs- Barcs- Kutina – Zágráb- Ljubljana- Trieszt- Velence volt az útvonal a híres A 4-es sztrádán. Tehát az első éjszakát a buszon töltöttük, filmeket néztünk meg beszélgettünk majd próbáltunk egy kicsit aludni is. A szombat reggel Punta Sabbioniba talált minket és innen hajóztunk Velencébe. A város palotáiról, templomairól, lagunáiról most nem örömködnék, pedig lehetne, hú de mennyit. Diákjaim –főleg azok, akik most voltak 1x tengeren hajóval és most látták először Velencét csak áradoztak a sok csodától. A kötött program után vagy 5 órás szabadidő következett így mindenki egyénileg is fel tudta fedezni a város szépségeit.

Velence, Szt. Márk tér a bazilikával és háttérben az óratoronnyal.

Még egy 50 centes gondolázás is belefért.  A 15 órai hajóval vissza a buszunkhoz és vágta Milánóba. A vágtáról csak annyit, hogy Verona előtt a sztráda besült és kb. két órán keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Későn este értünk Milánóba a Citta di Milano campingbe.  A hatágyas bungalók elég kényelmesek voltak (már akinek) és viszonylag gyorsan elaludtunk. Vasárnap is szép napos időnk volt, mint Velencében. A Mise után, ami a camping közelében található modern templomban volt irány a híres belváros. Mivel már írtam Olaszország 2. legnagyobb városának nevezetességeiről rátérnék a derbi előtti pillanatokra. A  közös városnézést követően jött a szabadprogram majd találkozás a Piazza Cordusio-n. Innen a 16-os villamossal cél a San Siroban a Giuseppe Meazza stadion. Már a belvárosban is érezhető volt , hogy rendkívüli nap ez a 2007 március 11.-i mert sok főként nerazzurrit láttunk sálakban , zászlókkal stb. Viszont Milánost keveset. (amikor Milán : Inter van akkor ez fordítva szokott lenni) Viszont van itt valami amit még meg kell , hogy osszak Veletek. Ez a béke illetve az a nem ütöm-verem és nem köpök a másikra stílus. Nálunk egy FTC : UTE ,,rangadó ’’ főként a gyűlöletről és a tettlegességről szól. Félreértés ne essék ! A kékek és pirosak nem szeretik egymást , nagyon nem ! De van egy bizonyos egyesség, amely kizár a belvárosban összecsapásokat. Vannak atrocitások, de ezeket távol a centrumtól és távol a stadiontól intézik el.

A jegyeket még Pécsről rendeltük 1.5 hónappal korábban. Ez simán is ment de azért volt mit izgulni azért , hogy egyáltalán lesz –e derbi ? Az előző fordulók egyikén Szicíliában volt egy nagy balhé és haláleset is történt. A szövetség és a hatóságok még a Serie  A  szüneteltetésén is gondolkodtak. Képzelhetitek befizetve – átutalva a sok euro és lehet , hogy nem lesz meccs,  szóval pocsék érzés volt. De hála Istennek a döntés megszületett. Lesz derbi is de nem este. Na, állítólag ilyen még nem vagy csak nagyon régen volt, hogy délután 15 órakor kerül megrendezésre ez a fontos találkozó. Állítólag a déli, kék 3. gyűrűt lezárták.

Szóval irány a Meazza ! A villamos most viszont nem vitt el a stadionig hanem néhány állomást követően át kellett szállni buszokra és így érkeztünk a mérkőzés színhelyére. Na most két féle ember van a világon ! Olyan aki már járt INTER : Milán rangadón és olyan aki még nem. Szóval nem könnyű írni arról amit ott lát , tapasztal , érez az ember pláne akkor ha Inter drukker. Diákjaim álla leesett a stadion látványától a szurkolók tömegétől és a hangulattól, ami ott fogadott bennünket.

Milánó ; a Meazza stadion a derbi előtt úgy 6 órával.
Szektorunkból a déli kanyar. Kb. 10 000 Milános.

A  225 –ös szektorba szólt a jegyünk – ez most az új számozás szerinti 260-as. Ahogy a lépcsőkön felrohantunk a II. gyűrűbe a diákjaim és főleg a lányok (ők voltak egy picit többen)amint kiléptünk a szektorba majdnem elájultak. A stadion I. és II. gyűrűje zsúfolásig tele szurkolókkal. Közvetlen mellettünk a Nord Curva amelyben annyian voltak , hogy még engem is meglepett. Korábbi években a Fio , a Lecce és a testvér Lazio ellenin is rengetegen voltak a Nordban, de ilyen sokan nem !! Az a hangorkán, amit ott tapasztaltunk hát arra nincsenek szavak. A déli kanyar is tömve volt, de csak ott a kanyarban voltak piros-feketék. Már a bemelegítés ment és a helyünkön meg ültek, de amint oda érkeztünk sokan a lépcsőre telepedtek így adva helyet főleg a lányoknak. Épp, hogy elfoglaltuk a helyeinket,-a fiúk többsége a lépcsőn 32 € -ért – de senki sem bánta! DERBY! Süt a nap a lezárt felső szektorok kivételével telt ház, kb. 70 000 ember, fergeteges hangulat, mi kell még? Hát győzelem!

Az összeállítások : INTER;  Julio Cesar, Cordoba, Burdisso, Matrix, Maxwell , Capitano, Grosso majd Samuel, Dacourt, de őt is lecserélték, Stanko, Figo, Crespo majd Cruz és Ibra. Edzőnk Mancini volt. Grosso gyengén játszott és sajna Crespo sem villogott de a többiek ?!/később/ Milán ; Dida, Oddo, Bonera, Maldini, Jankulovski, Gattuso, Pirlo, Ambrosini, Seedorf, Kaká, és Ronaldino a 3. ex akit végig fütyültek pontosabban sípoltak az Interesek. Edző Ancelotti volt. Tehát sztárok itt , sztárok ott így egy ,,semlegesnek ’’ is különös csemegének ígérkezett a találkozó. A játékvezető a híres –hírhedt Rizzoli.

A híres Curva Nord ! Telt ház !

Hatalmas drapériák koreográfiája,  amivel az INTER ultrái készültek a kezdésre feltekerve és gyerünk. Az I. játékrész elején Figo szólójánál talpon volt nem csak a Nord hanem az egész stadion kb. 10 000 Milánost leszámítva. Az utolsó pillanatban azonban szerelt valaki így oda a helyzet. Később Crespo hagyott ki egy hatalmas helyzetet, de közelről mellé fejelt. A Milán is szövögette az akcióit, ami góllá érett a félidő vége felé. Ronaldo a malacnak csúfolt csatár lefordult Maxwellről és kilőtte a hosszú sarkot. Na ekkor vettem csak észre , hogy ücsörögnek itt-ott Milánosok más szektorokban is – ha nem is sokan – és nem csak a déli kanyarban. Ezek felugrottak röviden örömködtek és vissza csüccsentek a székeikre. Tudom ez fordítva is így  van de a lényeg, hogy senki sem ütötte le őket. Igaz elég fiatalok ill. idős drukkerek voltak . Úgy 2-2 soronként 3-4 főről volt szó jó össze –vissza. ( Lila – zöld rangadón ez lehetséges volna Pesten? Nem hinném!) A Nord viszont nyomta tovább rendesen. Én egy kissé összeomlottam. Hatalmas vehemenciával szoktam szurkolni, de a bekapott gól kissé elnémít. Ez így történt most is. Semmi trágár szó vagy indulat. Picit rosszul lettem. Annak örülök, hogy az többieket ez a gól nem vetette vissza. És akkor jött a szünet. Tehát a II.-ban kell bizonyítani, hogy az INTER a jobb csapat. Mivel rengetegen voltunk és a helyünk tán kapós lehet most csak pár percre mentem sétálgatni a szektorból a büfék irányába. Figyeltem szurkolótársaimat. A fiatalokat, korombelieket és az idősebb generációt egyaránt. Mindenki bizakodott. Nem láttam letört Interest és korai győzelmet ünneplő piros-feketét sem.  Továbbra is béke és persze nagy várakozás a II. félidőre.

Hú nagyon klassz volt !

Ami a második 45-ben történt azt amíg élek nem fogom elfelejteni. Kisfiam aki szintén velem volt  gyakran emlegeti azt a csodát amit ott a San Siróban látott. Tehát kezdődött ,,hazai ’’ rohamokkal és egy korai cserével. Bejött Cruz . Jó csak legyen hasznos Mancs cseréje – gondoltam. Hát az lett !!! A ,,vendég ’’ védők szerencsétlenkedtek és Cruz villant ! Kész ! A stadion felrobbant !! Az emberek egymás nyakába ugrottak tök mindegy , hogy ki is az előtte vagy mögötte ugráló, álló személy , férfi nő , fiatal vagy idős ! Leírhatatlan az- az öröm a boldogság, ami ott végig futott mindenkin. Egyenlítettünk! Innen már csak a győzelem jön! Semmi más! Néhány fölöttem lévő drukker –miután egy kissé csillapodott a hatalmas örömünk meg is kérdezte kik vagyunk, honnan jöttünk ? Büszkén magyaráztam, hogy abból az országból ahonnan Nyers Stefano , meg Veisz a tréner meg Tóth a másik edző tehát Ungheriából ! Elismerően szorítottak velem és a többiekkel kezet. Közben persze folyt a meccs tovább. Ahogy a Milán térfelünkre jött én úgy takartam el szememet és a gyomrom fel-alá stb. De amikor mi támadtunk nem voltam képes a helyemen ülni. Gondolhatjátok evvel nem voltam egyedül. A helyzet az, hogy Matrix és Cordoba mindent megoldott hátul Samu és Capitano segítségével. Matrix és Capitano hibátlanul játszott. Maxwell is jól. Ibra őrült veszélyes volt és hát Lajos ?  Figo minden megmozdulása szép és látványos volt. Beadásai nagy veszélyt jelentettek. Szóval a félidő hajrájában Ibra villant és újra hangrobbanás a Meazzában ! Kék-fekete tömegek egymás nyakában és mindenki üvölt és mindenki boldog!! Megfordítottuk a derbit ! Cruznak volt egy olyan sarkazása – ha az beakad, akkor a világ legszebb 10 góljában benne van az 100% ! Épp csak, hogy fölé ment. És amit már vártunk Rizzoli játékvezető, (aki az I.-ben nem adott meg egy büntetőt amikor Ibrát felvágták ) lefújta a 266. derbit ! Mintha megint gólt rúgott volna kedvenc csapatunk. Hatalmas ováció és ünneplés kezdődött a stadionban. Legnagyobb riválisunkat legyőztük és vezetjük a bajnokságot. 0 : 1–ről fordítottunk 2: 1-re ! Csúcs gólok ! Szuper kapusunk van, fanatikus hátvédsorunk, veszélyes középpályásaink és gólerős csatáraink! Mi kell még a bajnoki címhez? Na és mi kell a BL-hez? ((ez egy későbbi történet)) Akkor 2007-ben nem sikerült. Viszont a 15. Scudetto igen! A májusi bajnokavatóra, a Torino ellenire is elmentünk (3:0) és felejthetetlen élmény volt látni ott a helyszínen ahogy kiosztották a fiúknak a bajnoki aranyat. A stadion ünnepelt és a város fele is! Vissza a Derbihez. A játékosok odamentek a Nordhoz azaz szinte hozzánk is hisz szektorunk közel volt a kanyarhoz majd körbe mindenkinek megköszönték a szurkolást. A villamosok ismét a  stadion mellől indultak így a mi kis csapatunk is oda igyekezett lévén a pécsi busz sofőrökkel együtt a campingbe maradt hisz csak este lesz az indulás haza. Csoportos fotózgatás a stadion elött és vissza a szép belvárosba.

Teljes szépségében és erejében a Nord !

A centrumban érezhető volt az Inter sikere. ( Gondolom amikor az Inter veszít akkor piros-fekete tömegek jönnek mennek az utcákon. Most tehát csak nerazzurrikkal találkoztunk. Hú már a 16 –os villamos is harsogott a boldog Interesektől. Egy dekoratív hölgy ahogy látta a hatalmas kék-fekete lobogót amit a gyerekektől kaptam , mobilját felhangosítva a gólokat újra lejátszotta . Hej de jó érzés Interesnek lenni. A Scala opera felé sétáltunk és itt szabadidőre mehettek diákjaim had lássák csak a koraesti Milánót ! Ott a téren egy házaspár üldögélt és ahogy meglátták , hogy Interesek vagyunk a hölgy odalépett hozzánk és nyakamba borult. Duo uno , duo uno ismételgette és szinte sírt örömében. Az idős úr is gratulált a sikerhez. A Dóm téren kávézni akartam . Beléptem erre a kiszolgáló srác azonnal rázendített a Pazza egyik sorára. Bent egy csomó kék-fekete örömködött. (Vissza egy pillanatra a stadionhoz: A nord részhez közel kint a Meazza közvetlen közelében van egy kocsma. Oda betértünk egy colára mások egy sörre és láttam a sok Interes között iddogált három Milános is. Részeg nem volt senki! A sok ultra között hárman az ellentáborból. Ilyen Magyarországon van ? Ez Milánó. Ez egy elegáns város. A 3. félidőt máshol játsszák nem kisgyerekek és nők elött és valahol messze. A kocsmához kb. 20 méterre a földön egy Milán zászló égett. Tán egy összecsapás eredménye? Nem helyeslem!)

Vissza a belvároshoz. Egy templomba akartam bemenni a Via Torinon de késve érkeztem. Viszont a sekrestyés, aki épp zárt egy kb. 75-80 év körüli néni amint meglátta kezemben az Inter zászlót egyből elkezdte dicsérni a csapatot és szidta Berlusconit de hát ez már politika. A gyerekek, akik a stadion melletti árusoktól vásároltak Inter sálakat szép számmal a megbeszélt időben a villamos megállójához jöttek. Tehát vissza a stadionhoz mert a camping a San Siron túl van. na még egy kellemes meglepetés ért bennünket. Egy pécsi Interes házaspárral találkoztunk akik szintén nagyon boldogok voltak a siker miatt . Nos ez a házaspár bérlettel is rendelkezett , szóval Ők nem a szegényebb rétegből kerültek ki. A villamosban további meglepetés : Vagy 8-10 magyar Interse ha jól emlékszem Kecskemétről , Szegedről. Lám ilyen kicsi a világ ! Ők az Inter Club szervezésében érkeztek a derbyre. Amikor leszálltunk és irány gyalog a kb. 2 kilométerre lévő buszunkhoz. Az úton ahol haladtunk és közben lengettük a zászlókat az autókból ránk dudáltak és integettek és kiabáltak ,, Forza Inter’’ –t. Szóval baromi jó érzés Intersnek lenni! Hétfőn reggelre érkeztünk haza Pécsre és csak kedden kellett suliba menni hisz igazgatónk megadta az 1 napos pihenőt.

Így látta Chino

2003. májusi találkozásunk alkalmával vetette fel Youme azt az ötletet, mely szerint a megújuló honlapon nekem is lenne egy saját rovatom, amelyben arról írok, amiről csak akarok. Nos, mindannyian láthatjuk az átalakulás eredményét és azt hiszem az összes magyar Inter-szurkoló hálával és köszönettel tartozik klubunk mindenesének, aki egy minden igényt kielégítő, vadonatúj design-nal ellátott honlapot szerkesztett nekünk. Szeretném megköszönni az általa felkínált lehetőséget, remélem, ti is elfogadjátok és szívesen olvassátok hétről-hétre az okoskodó irományaimat.

2004. Jún. 22. 10:44

Mikor az egész elkezdõdött, álmomban sem gondoltam volna, hogy így végzõdik – mondta David Speed tizedes, azaz az õt alakító Terence Hill a Szuperzsaru címû kultuszfilmben. Valahogy én is hasonlóképpen gondolok vissza az Inter idei szezonjára. Mindannyian azt hittük, idén végre sikerül valami igazán nagyot dobbantani, hiszen Cúpernek már megvoltak a kellõ Serie A-s tapasztalatai illetve a nyári mercatoval is többé-kevésbé elégedettek lehettünk A játékoskeret az argentin tréner szája íze szerint lett összeállítva, gyakorlatilag minden posztra megvolt a két azonos képességû futballista. A nyári elõszezon eredményei is sokat ígértek, egyedül Hernan Crespo utolsó pillanatban történt, nem éppen sportszerû távozása adott némi okot az aggodalomra.

Sajnos a csapat az Arsenal elleni idegenbeli BL-meccset leszámítva nem igazolta a várakozásokat. Mindenki tudja, mi lett ennek a következménye: Cúpernek mennie kellett, helyét Alberto Zaccheroni foglalta el. Az új tréner személye eléggé megosztotta a szurkolókat, elsõsorban milanos múltja és az utóbbi években produkált nem túl fényes eredménysora miatt.

Zac Cúperrel ellentétben – legalább is papíron – támadó felfogású csapatairól volt híres, a jó eredmények mellett látványos is játékot ígért, amit a védjegyének számító 3-4-3 -mas felállással próbált meg elérni. Mint tudjuk, ez csak a legritkább esetben jött össze. Igazán emlékezeteset a Reggina elleni gólzápor és a Juventus kétszeri legyõzése jelentett. Sajnos, mindezeket sikerült elrontani az UEFA-kupa-, a Bajnokok Ligája-, és az Olasz Kupa-kieséssel, továbbá a kétgólos elõnybõl elvesztett derbivel, a római megalázó vereséggel, és akkor még nem is említettem az igencsak kínos Brescia és Empoli elleni hazai kudarcokat…

Hagyjuk ezeket a rossz emlékeket, szedjük inkább ízekre Zaccheronit. Az egykori udinei mestert szinte valamennyi meccs után bíráltuk a csapat összeállítása miatt. Jó, persze, könnyû innen a számítógép mögül okoskodni, de néha tényleg olyan fura húzásai voltak, hogy az volt érzésünk: ebbõl az anyagból bármelyikünk többet tudna kihozni. Görcsösen ragaszkodott az általa elképzelt formációhoz, amit sikerült néha valamivel megbolondítani. Kezdte azzal, hogy Cannavarot rakta a három fõs védelem bal oldalára, ahol a derék Fabio enyhén szólva hullámzó teljesítményt nyújtott. Csak pár fordulóval a vége elõtt cserélte meg Cordobával, pedig emlékezhetünk, hogy a Marcello Lippi irányította Inter védõsora anno így nézett ki: Panucci-Blanc-Cordoba, azaz a kolumbiai már játszott ezen az oldalon…

A középpálya gyakorlatilag átjáróházként mûködött, megfordult itt boldog-boldogtalan. Javier Zanettirõl kiderült, hogy egyedül nem képes bejátszani a teljes jobb oldalt, ami mind a védekezés, mind a támadójáték rovására ment. Középen is teljesen kiszámíthatatlan rendszer szerint állt össze a belsõ páros, szerepelt itt két romboló; egy romboló és egy alkotó; sõt még Capitano is. A balszélen nem volt olyan focista, aki Zanetti teljesítményének legalább a felét tudta volna hozni, ide Coco sérülése, és Pasquale tapasztalatlansága miatt végül Kily González lett a befutó, de hát õ is csak a ‘Ha nincs ló, jó a szamár is’ alapon.

Nem szóltam még Helvegrõl, akit az edzõ után a legtöbbet dobáltunk a képzeletbeli céltáblán. Mindenki úgy számolt vele a szezon elején, hogy ha már itt van, reméljük csak az Olasz Kupa, és az esetleges tét nélküli(…) BL-meccseken jut majd szerephez. Hát, nem így történt… Zac kedvence a fontos mérkõzéseken rendre szerelést húzott, hol jobb, hol bal oldali középpályásként, de szükség törvényt bont alapon középsõ védõként is. Amikor a dán jobb oldali futót játszott, azzal két dolog halt meg egyszerre: a jobb oldali támadójáték és Capitano…Érdekes, ezt a tréneren kívül mindenki észrevette.

Ha a középpályáról azt mondtuk, hogy állandóan variálta, akkor mit szóljunk a csatársorról? Nem készítettem összevetést, de a Van der Meyde, Martins, Cruz, Adriano, Vieri, Recoba (sõt esetenként Karagunisz, Kallon, Sztankovics és Kily González) fémjelezte támadószekció gyakorlatilag mindenféle lehetséges összetételben pályára lépett. Volt, hogy Recoba és Kily jobbszélsõt(!) játszott, Sztankovics meg bal oldali támadót, de a szakemberek által összeférhetetlennek tartott Adriano-Vieri atomkettõs is alkotta a csatársort. Szidtuk azért is, mert olykor jó formában lévõ játékosokat ültetett a padra olyanok kedvéért, akik alig játszottak.(Legjobb példa erre a BL-indulásról döntött Parma elleni meccs, amelyen a tavasszal remeklõ Adriano helyett a féléves kihagyásból visszatérõ Kallont tette a kezdõbe…). Ezek csak kiragdott példák voltak, hibáiból zárthelyi dolgozatot lehetne írni. Gondolom, ezt már megtették a nálam sokkal tekintélyesebb La Gazzetta dello Sport tollforgatói.

Utólag, higgadtan összefoglalva hiba volt Zaccheronit kinevezni, bár az kétség kívül igaz, hogy Cúpertõl akkor úgy éreztük meg kellett válni. Mindegy, kár ezen tovább agyalni, örüljünk, hogy vége lett ennek a csalódásokkal fûszerezett idénynek, és reméljük, Roberto Mancini hatalomátvételével ennél már csak jobb jöhet.

2003. Dec. 26. 14:44

Előző utazásom tapasztalataiból kiindulva már rögtön a Focivilágban megjelent hirdetés napján felírattam a nevem az utaslistára. Pár nap múlva kiderült, hogy a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem attól kellett félnem, hogy nem jut számomra hely, hanem épp ellenkezőleg: Bori Zoltán főszervezőnél ugyanis meglepő módon alig jelentkeztek, így ekkor még az is elképzelhető volt, hogy nem lesz az egész utazásból semmi. Szerencsére – többek között az általam beszervezett néhány futballőrültnek hála – összejött a 17 főnyi, azaz a durván egy kisbusznyi létszám.

Nyíregyháza újjávarázsolt vasútállomásáról péntek délután szálltunk fel az InterCityre, méghozzá öten: Robi, Csabi, Feri(később: Panki), Zoli(később: Cannavaro ill. Czerka) és jómagam. Szokás szerint estére kellett megérkeznünk Budapestre, a Boráros térre, ahonnan az elmúlt évek gyakorlatainak megfelelően a Szegedről indult busz felvette a csatlakozókat. Egy török gyártmányú, kb. 30 férőhelyes masinába pakoltunk be, majd elfoglaltuk helyeinket az elkövetkezendő négy nap során otthonunkat jelentő járműben.

Marcello Lippi, a buszsofőr

Mivel a társaságból gyakorlatilag “mindenki ismert valakit”(főleg mi, interesek a honlapunk fórumának hála), ezért a hangulatra nem lehetett a “lapos” jelzőt aggatni. Hátul főleg az alkohol (kiemelt szerep jutott a két hűtőtáskányi Fradi-sörnek), míg elöl inkább a Czerka által otthonról hozott pizzás ízesítésű falat fokozta az élvezetet. Kitárgyaltuk a focivilág és a buszt hovatartozás alapján két részre osztó milánói labdarúgócsapatok aktuális eseményeit, majd a földről szedtük fel a leesett állunkat, miután megtekintettük Bori Zoli két fotóalbumát, és végighallgattuk az elmúlt hónapok során szerzett élményeit. Csak ízelítőül: járt többedmagával a manchesteri BL-döntőn, a monacói Szuperkupa-döntőn, Madridban a Bernabeu- és a Vicente Calderón stadionban, valamint a Real Madrid múzeumában. Mutatott fotográfiákat, amelyeken többek között Nestával, Seedorffal, Tomassonnal pózol…(A döbbenetünk akkor teljesedett ki, mikor megtudtuk, hogy szándékozik eljutni a jokohamai Világkupa-döntőre…)

Éjfél körül megpróbáltunk nyugovóra térni, és pár órát lóbőrhúzással tölteni, hiszen szombaton nem akármilyen feladatok vártak ránk. Nehezen ment a pihenés, mert meglehetősen szűkösen fértünk el(főleg annak lehetett rossz, aki nem egyedül ült a dupla ülésen – ebből kitalálhatjátok, hogy nekem nem voltak ilyen gondjaim).

Hajnali két órakor léptük át az osztrák határt, s reggelre már olasz földön koptattuk a járművünk kerekeit.(Apropó jármű: egyik sofőrünk kísértetiesen hasonlított a Juventus edzőjére, Marcello Lippire). Egy benzinkútnál beszereztük az aktuális “bibliát”, a La Gazzetta dello Sportot, amely kézről-kézre járt a buszon, mindenki kíváncsi volt a friss hírekre, az előzetes összeállításokra.

Kilenc órát jelzett a mutató, mikor az egyik legszebb olasz városba, Veronába érkeztünk, ahol végre kinyújtózhattunk, s a kellemes napfényes időben friss levegőt szippantva sétálhattunk. Bebizonyosodott, hogy a ‘Milyen kicsi a világ’ című tétel mögött hatalmas igazságtartalom rejlik, hiszen Panki barátunk az egyik utcában összefutott néhány ismerősével.

Nekem már volt szerencsém Rómeó és Júlia városában korzózni, mondtam is a többieknek, hogy készítsék a fényképezőgépeket, mert lesz bőven lekattintani való. Így is lett: a vár; a főtér, és az azon valamilyen műsor keretén belül fellépő zenészek, mutatványosok, pantomim-művészek; sőt, az ‘Itt a piros, hol a piros” játékot illegálisan(?) művelők is megörökítésre kerültek. Nagy népszerűségnek örvendett Shakespeare drámájának egyik legfontosabb helyszíne, a híres erkély, amely alatt az egyik főhős, Júlia bronzszobra található.

Verona feltérképezését egy hangulatos, szabadtéri kajárdában történt táplálékfelvétellel zártuk le, aztán újra a buszon találtuk magunkat, majd ismét úrrá lett rajtunk az aktuális megdöbbenési láz. Egyik útitársunk, Jani – aki civilben egy Debrecenhez közeli faluban kocsmát irányít – bevásárolt. Nem is akármit, és nem is akármennyit. Egy belvárosi sportüzletben nézett ki magának egy Chievo-mezt és -melegítőt, valamint egy olasz válogatott-dresszt. És mi ebben a pláne? – látom lelki szemeim előtt a furcsa tekintetek sorát. Nos az, hogy ha jól emlékszem hősünknek ezzel a három darabbal a mezkollekciója elérte a 350 fős létszámot, míg a melegítői pedig meghaladják a 60-at… Elmondása szerint az összes olasz nagycsapatnak megvan 10 évre visszamenőleg a hazai és idegenbeli meze, nadrágja, melegítője, dzsekije, pólója stb., csakúgy, mint a komolyabb válogatott gárdáknak. Azonban nemcsak a helyet foglalják ezek a pompázatos ruhadarabok odahaza, hanem hordja is őket. Milan-drukker létére még az Inter cuccait is, egyedül a Juventus szereléseit nem képes magára ölteni…

Kora délután végre célba vettük a várva-várt várost, nevezetesen Milánót. A Lombardia székhelyén először járók számára nagy élményt jelentett a San Siro stadion megpillantása, különösen, hogy közvetlenül mellette autókáztunk el. Néhány utcányira az arénától foglaltuk el a szállást, ami nem volt más, mint egy nemzetközi(és ezt tessék szó szerint érteni) diákszálló. Hatosával lettünk elszállásolva, egy egyszerű, de a célnak megfelelő többemeletes épületben. Szomszédaink között megtalálható volt a kínai, a japán, az afrikai és még ki tudja mely nemzet illetve földrész sarja.

Esti programként amolyan ráhangolódásképpen elsétáltunk a stadionhoz. Nem messze a szentélytől található egy hatalmas, lovat ábrázoló szobor, amely alatt a félhomályban ismét több fotó készült. Körbejártuk a másnapi mérkőzés színhelyét(természetesen csak kívülről), illetve érdeklődtünk, hogy vajon vasárnap nyitva lesz-e a stadionban székelő ajándékbolt és múzeum. Mivel az ebben a témában magát kompetensnek valló “szekuritis” bácsi bólogatással válaszolt, megnyugodtunk és dörzsöltük a tenyerünket a másnapi nagybevásárlásra készülve. Beszélgetés közben valahogy szóba került, hogy mi lenne, ha felkeresnénk Javier Zanetti El Gaucho névre keresztelt éttermét. “Hód-papa” András volt olyan kedves és utána érdeklődött, hogy merre található ez az argentin specialitásokkal a vendéget becsalogatni szándékozó étkezde, így elvileg már semmi akadálya nem volt a dolognak.

Zarándoklás az El Gaucho-hoz

Nyolc óra tájékán döntenünk kellett az est hátralévő részének programjáról. Három lehetőség közül lehetett választani: 1. vissza a szállásra és szunya, 2.vacsora, majd vissza a szállásra és szunya, 3. irány az El Gaucho. Kis csapatunkban kilencen tekintették magukat az Inter elkötelezett hívének, így a szavazás végeredménye abszolút többséggel a hármas számú variációt hozta ki győztesen. Először taxival akartuk célba venni a vendéglátóegységet, de bármilyen furcsa, egyet sem találtunk a közelben. Így tehát maradt a trolibusz. András vette kezébe az irányítást, aki minden bizalmunkat élvezte, követtük volna akár a világ végére is. Nagy nehezen rátaláltunk a megfelelő számot viselő trolira, amire mondanom sem kell, jegy nélkül szálltunk fel. Már nem ért minket meglepetésként, hogy a járművön a diákszállóhoz hasonlóan nagyítóval lehetett csak a talján nyelvet születése óta beszélő állampolgárt találni. Volt ott minden: arab, ázsiai, fekete, no meg immár vagy 10 magyar. Közel 15 percnyi zötyögést követően leszálltunk a reményeink szerinti helyes megállónál. Pár méter után megpillantottunk egy szépen világító Inter-feliratot, valamint néhány kék-fekete zászlót. Itt vagyunk! – örömködtünk egyszerre, aztán ahogy közelebbről megszemléltük az épületet, rájöttünk, hogy valami nem kóser. Nem kedvenc játékosunk tulajdonát sikerült megtalálnunk, hanem egy lakatosműhelyt…

Sebaj, lelkesedésünk egy másodpercre sem lankadt, mivel a keresett objektum a bizonyára Inter-drukker által működtetett műhellyel szemben volt. Rögtön előkerültek a fényképezőgépek, egymást váltottuk a bejárat előtt pózolva, a bent épp jóízűen lakmározók döbbent tekintete láttára. Bár nem kis kalandok közepette jutottunk el ide, mégsem mertünk bemenni az egyébként igen elit hely benyomását keltő étterembe. Gondoljatok csak bele: majd egy tucatnyi csóró magyar egyszerre beözönlik, hogy nézett volna az ki?! Mindegy, de utólag belegondolva talán mindenki megbánta.

Az estét egy jóízű vacsorával zártuk le egy két sarokkal arrébb található pizzériában.

Ki az a Pasquale?

Másnap reggel álmosan és éhesen keltünk. Utóbbi enyhítésén csekély mértékben segített csak a reggeli, ezért első dolgunk volt egy szupermarket feltérképezése és “kifosztása”.

Délelőtt igen tartalmas programot tudhattunk magunk mögött. Bejártuk a Dóm-teret, magát a Dómot, néhányan a Scala operaházat, míg a piros-fekete fanok a Milan Point nevezetű shopba mentek pénztárcájuk vékonyítása céljából. Végigjártuk a méregdrága sportruházatokat áruló üzleteket, valamint a bóvlikat(is) kínáló újságosokat. Egy könyvesboltban beszereztük az Inter hivatalos újságját, Panki pedig megvette a híres-hírhedt Francesco Totti-vicceket tartalmazó kiadványt.

A Dóm-téren sétálgatva jó néhány fura szerzettel találkoztunk. Éppen valami össznépi tűntetés zajlott(látva a rengeteg olasz nemzeti zászlót, valószínűleg a “helyi Fidesz” szervezhette), ezért nagyon sokan voltak a környéken. Egyszer csak megjelent három fiatal srác, kettő egy Milan-, míg a harmadik egy Inter-transzparenst cipelt(képzeljétek el ugyanezt nálunk, egy FTC-Újpest meccs előtt…), nekünk pedig nem kellett kétszer mondani, hogy álljunk össze egy közös fényképre. A fiúk jutalma a képért cserébe a hentesék jóvoltából két doboz Fradi-sör volt, amit nagy örömmel elfogadtak. Az egyik legviccesebb jelenet azonban nem ez volt, hanem amikor egy mellettünk elhaladó öreg néni – aki leginkább Munkácsy Rőzsehordó nő című festményének címszereplőjére emlékeztetett -, kissé dörmögő, ám jól hallható hangon “5 a 0 per l’Inter” felkiáltással tudtunkra adta a remélt végeredményt…

Hirtelen ott termett körünkben egy brazil mezzel és videokamerával felszerelt fiatalember, akinek tetszett, hogy én Inter-, míg Czerka Milan-sálat viselt, és láthatóan semmi konfliktus nem volt közöttünk. Valami útifilmet készített, mi is kaptunk benne egy kis szerepet, mert megengedtük lenni, hogy felvegye az egymás mellé kifeszített sáljainkat. Rivaldo honfitársa csodálkozott, mikor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk, és csak a derbi kedvéért utaztunk el Milánóba, pedig ugye ő sem a szomszédból érkezett…

Robi mindenáron szeretett volna beszerezni ajándékozás céljából egy Giovanni Pasquale nevével és 26-os számával ellátott mezt, de sehogyan sem járt sikerrel. Utolsó lehetőségként még megpróbálta a korábban már felkeresett “kancsi csávó”(by Robi) által működtetett üzlethelységet. Kollégám egyre gyarapodó olasz tudását kihasználva érdeklődött a becses ruhadarab hollétéről, amire a szemtengely-ferdülésben szenvedő, egyébként igen barátságos és közvetlen fickó a Chi Pasquale? kérdéssel felelt. Nagy derültséget okozott ezzel a kérdéssel, a pacák nem értette, miért pont a klasszisnak(még) egyáltalán nem nevezhető fiatal balbekk meze érdekli a pénzét mindenáron elkölteni vágyó külföldit. Sajnos emberünk – aki történetesen Juventusért szorít – nem tudott a kért trikóval szolgálni, ennek ellenére ő sem úszhatta a közös fényképezkedést.

Korgó gyomrunk elcsendesítése céljából beültünk egy szép nagy étterembe, ahol jóízűen elfogyasztottuk a kicsi, ám annál finomabb adag lasagne-t.

Az étkezés végeztével visszatértünk a buszhoz, néhányan még feltérképezték a parkoló mellett található várat, majd elindultunk a mérkőzés színhelyére. Útban kedvenc stadionunk felé kocsmáros Jani ismét elkápráztatott minket. Előszedte a frissen vásárolt portékáit: egy Roma-mezt, egy Milan-melegítőt és sapkát, Milan-pólót, Milan-mezt tavalyról, valamint egy-két labdát. Kérdeztük is tőle, mit szól ehhez majd otthon az asszony, mire ő: “Már haza sem merem vinni…Majd szép lassan adagolom be neki…”

Megérkezésünkkor még körülbelül 7 óra volt hátra a kezdő sípszóig, az előző nap kapott információkban megbízva(amely szerint délután 2-kor kinyit az ajándékbolt) mindenképpen szerettünk volna még a meccs előtt bevásárolni. Sajnos csalódnunk kellett, újabb kérdésünkre felelve 17 órában jelölték meg az üzlet kinyitásának időpontját. Sebaj, találtunk más elfoglaltságot.

Fradi-sörrel az Inter-kocsmában

Az aréna környékén már kora délután több száz szurkoló sündörgött, legtöbben a közeli kocsmákban múlatták az időt. Mi is betévedtünk egy ilyen italboltba, mégpedig a stadion északi részénél(tehát az Inter-tábor székhelyénél) lévő talponállóba. Bár nem hökkentem meg, de még mindig a furcsaság erejével hatott rám, hogy a több tucat, a szervezetébe alkoholt bevivő kék-fekete nehézfiú között néhány Milan-szimpatizáns is békésen sörözgetett…

Nekünk nem nagyon volt pénzünk folyékony kenyeret venni(inkább az ajándékokra spóroltunk), de mivel nem akartunk kimaradni az össznépi piálásból, Gabiék megdobtak minket is pár doboz Fradi-sörrel.

Lassan nyitottak az árusok, s látva a csábító portékákat, beadtuk a derekunkat. Hódék több “ufficiale” mezt vettek(például Martins illetve Materazzi nevével), míg jómagam új kedvencem, Andy Van der Meyde 7-es számmal ellátott dresszéért adtam ki 15 eurót. Ugyanígy cselekedett Gabi is, míg az egyik Robi, és Csabi Javier Zanetti 4-es, addig a másik Robi Bobo Vieri 32-es számú mezébe fektetett be ugyanennyit. A “másik” András sem akart kimaradni, ő szintén egy új fiú, az argentin Kily González 18-as trikóját vette meg, akit innentől Kilynek szólítottunk, hogy ne keverjük össze “Hód-papa” Andrással.

Miután kiköltekeztük magunkat, vissza kellett menni a jegyek birtokbavételére a buszhoz. Egy kisebb félreértés következtében némi izgalom is vegyült az egyébként barátságos hangulatba, ugyanis Pankinak valahogy két jegy ütötte a markát, ami miatt Zolinak nem jutott biléta. Szegény, azonnal rohant vissza arra a helyre, ahol átvette a tiketteket Brigate Rossonere névre hallgató Milan-ultracsoport vezetőjétől, Giancarlótól. A hétköznapokon buszsofőrként tevékenykedő, lassan nyugdíjaskorba lépő férfi(aki egyébként igen befolyásos vezető hírében áll, többször szerepelt már a televízióban is) szokta szerezni a jegyeket Zolinak, s mivel évek óta jó kapcsolatban vannak, elég kellemetlen helyzet állt elő azzal, hogy Zoli úgy próbált meg magának is jegyet kérni, hogy azt mondta Giancarlónak: eggyel kevesebbet tett a borítékba. Szerencsére azonban a félreértés hamar tisztázásra került, sikerült időben visszaadni főszervezőnknek az őt megillető jegyet, így minden jóra fordult.

Visszaballagtunk a San Sirohoz, ahol a csoport kék-fekete fele az északi-, míg a piros-fekete része a déli kanyar felé vette az irányt. A tömeg létszáma becslésünk szerint már elérte a 4-5 ezret, pedig még csak alig lépte át a négy órát az óra mutatója. Kiválasztottunk egy kevésbé hosszú sort, s elfoglaltuk helyünket arra várva, hogy bejussunk végre álmaink mérkőzésére. Még egy példával tudok szolgálni a lassan már unalomig ismételt szurkolói magatartásra: a mellettünk belépésre váró interisták között a földön ülve békésen kártyázgatott egy piros-feketébe öltözött fiatalember…

Türelmetlenül vártuk a kapuk kinyitásának időpontját, addig fényképezkedtünk, illetve beszélgettünk a sorban álló ultrákkal. Kily barátunk kedvét sikerült elrontanunk, ugyanis sms-en megkapta a hentes az aktuális magyar bajnoki forduló eredményeit, közte a Ferencváros debreceni, kiütéses 5-0 -ás vereségét. Ízig-vérig fradista társunk a hír hallatán percekig csak kóválygott, még a zöld-fehér dobozos sör sem tudott rajta segíteni.

Teltek-múltak a percek, a fanok unaloműzésképpen rákezdtek egy-két nótára, közte a Bobogol címet viselőre, amire általában akkor zendítenek rá, ha a nerazzurri gárda első számú csatárától gólt kérnek, vagy éppen Vieri már bevette az aktuális ellenfél kapuját. Az egyre gyarapodó tömeg kezdett idegessé válni, aminek hangot is adtak fütty, illetve bekiabálások kíséretében. Csodák-csodájára kinyíltak a kapuk, s szép lassan elkezdtünk befelé szivárogni. Valami nem stimmelt azonban a sorunkkal, mert amíg a mellettünk lévők jobban haladtak, addig mi percek óta egy helyben toporogtunk. Mint mindig, ezúttal is Robihoz fordultunk, hogy érdeklődjön, miért van ez így, kiderült “természetesen” rossz sorba álltunk, egészen pontosan egy olyanba, ahol csak a transzparenst bevinni szándékozók léphettek be. A messze földön híres magyar leleményességet kihasználva átlibbentünk egy másikba, és sunyi módon észrevétlenül befurakodtuk magunkat az elejére, így pillanatok alatt bejutottunk.

Bent vagyunk!

Az első próbatételt sikeresen teljesítettük tehát, viszont a legnehezebb még csak ezután következett. Tudniillik, a jegyünk a Milan-táborba szólt, mondanom sem kell, mi pedig szerettük volna az Inter-kanyarban végigtombolni a mérkőzést. Választanunk kellett, hogy szép nyugodtan elmegyünk vásárolni az ajándékboltba, és ezzel erőteljesen lecsökkentjük a Curva Nordba történő bejutási esélyeinket, vagy kihagyjuk az újabb pénzköltési túrát, és megpróbálunk belógni az interesek közé. Az utóbbi mellett tettük le a voksunkat, vettünk egy nagy levegőt, s az ilyen belógásokban nagymesternek számító Gabiék tanácsait követve megpróbáltunk együtt maradni. Az első számú szabály az volt, hogy ha esetleg nem akarnak beengedni, egy szót se szóljunk angolul vagy olaszul, hanem hablatyoljunk össze mindent a saját anyanyelvünkön, könyörögve, vagy értetlenséget mutatva az arcunkon, hátha megszánnak. Szerencsére nem kellett színészi képességeinket bizonyítanunk, a jegykezelő fószer nem is nézte a jegyet, csak tépett, így a haditervet sikeresnek nyilváníthattuk. Mi az örömtől, Kilyék a házi pálinkától (is) megrészegülve(ami állítólag olyan erős, mint a pocokméreg) rohantunk felfelé a csigalépcsőn.

Pillanatokkal később már az északi kanyar középen találtuk magunkat. Robiék – akik először jártak eme csodálatos létesítményben – ismét izzították a digitális kameráikat. Mögöttünk három férfiember ült, a cannabistól érezhetően kicsit bódultan beszélgettek velünk. Nagy nehezen felfogták, hogy honnan jöttünk, csak Détári és Vincze Pilu nevének említése hallatán tudatosult végleg bennük, mely országból érkeztünk. A közös fényképet ők sem úszták meg. Visszatérve a könnyűdrogokra, szinte minden harmadik tifoso kisebb-nagyobb füstbe burkolózott, kézről-kézre járt a különböző méretű spangli, éreztük a fű hatását anélkül is, hogy beleszippantottunk volna…

Ekkor még kb. 3 óra volt hátra De Santis játékvezető kezdő sípszaváig. A nagyobb drapériák már a helyükön voltak mind az Inter-, mind a Milan-táborban. A kuzinok meglepően kevés létszámban foglaltak helyet, a kék-fekete érzelmű kapu mögötti szektorban sokkal többen gyülekeztek. Jöttek szép sorrendben a dalok, a Bobogoltól kezdve a Milan, Milan vaffancolón át a Juve merdáig minden terítékre került. Odaát a vaffanculora fütty volt a válasz, majd amikor ők küldtek el minket a picsába, mi fütyültünk.

Újabb különös beszélgetőpartnert talált magának Robi: a korábbi kancsal újságárust egy hiányos fogazatú, kissé heves természetű krapek váltotta fel. Pontosan nem emlékszem, miről társalogtak, de szóba kerültek hazánk klubcsapatai és stadionjai, valamint Kaká. Robi szó szerint kézzel-lábbal próbálta meg neki elmagyarázni, mit jelent magyarul az ifjú brazil középpályás neve. Viszont elismerően bólogatott és csodálkozott, mikor megtudta, hogy mi csak a meccs kedvéért utaztunk ide 15 órát a messzi magyar földről.

Gattuso pezzo di merda…!

Egyre változatosabb és hosszabb nótákra zendítettünk rá, ám igaz ugyan, hogy nem nagyon tudtuk a szövegeket, de az ütemes ugrálásra és tapsolásra azért még képesek voltunk. A kanyart egy meglepően fiatal suhanc irányította egy megafon segítségével, amelybe szinte megállás nélkül ordibálva adta ki a parancsot, hogy melyik énekszám következik.

Néhány poénosabb drapéria is előkerült: az egyik Gattusot, a másik Kakát figurázta ki.(Utólag megtudtam, hogy ugyanazt jelenti a neve, amit nálunk). A ‘Matrix kill everybody’ (Matrix, azaz Marco Materazzi kinyír mindenkit) lepedőre később a túloldalon a ‘Materazzi killer’ felirat volt a válasz, jelezve, hogy a két tábor hogyan vélekedik az Inter gránitkeménységű középhátvédjéről, aki sajnos sérülés miatt nem játszhatott. Nagy örömömre, új lieblingem, Van der Meyde is kapott egy szép transzparenst: egy mögöttünk helyet foglaló tag tartotta fel a magasba a holland nevét és 7-es mezszámát tartalmazó zászlót, bizonyítékot szolgáltatva, hogy nem csak én kedveltem meg az Ajaxtól érkezett fiatal jobbszélsőt. Persze a kuzinok sem akartak lemaradni a zrikában, kifeszítettek egy feliratot, amin ez állt: ami szemben van az egy nagy csomó szar.

Másfél órával a kezdés előtt kijött pár játékos az öltőzőből, megtörve a pillanatnyi csendet. A távcsövem segítségével pontosan be tudtam őket azonosítani: öltönyben jelent meg Cannavaro, Van der Meyde, Bréchet, Okan, Emre és Toldo. Majd mindenki kapott egy szívhez szóló dalocskát: Cannavaro és Van der Meyde neve után “ééééé, oóóóó” következett, Cordobaé után meg “sálálálálá”. A legjobb Emréé volt, a “Piccolo(kicsi) Emre oóóó, Piccolo Emre oóóó” -ra reagálva a szúnyog becenévre hallgató török tűzgolyó kezét a szívére téve jelezte, hogy szeret minket. Cannavaro interaktivitásában nőtt a többiek fölé, az Ugrálj Fabio! felszólításra a válogatott védő vigyorogva ugrálásba kezdett, amire ugyanezt tettük mi is a “Chi non salta rossoneri olé, olé” -t kiabálva. Kily barátunk nem tudta pontosan mit dalolászunk, ezért lefordítottam neki eme mondat jelentéstartalmát(aki nem ugrál, az piros-fekete), mire ő így replikázott: “Én ezt úgy ismerem, hogy: ki nem ugrál az szar újpesti…”

Nyolc óra előtt pár perccel kijöttek a játékosok melegíteni. A sort Dida, a Milan brazil kapusa vezette, akit huhogással fogadott az északi lelátó, míg a kisvártatva megérkező Milan-futballistákat hatalmas füttyszó és pfújozás. Természetesen csak a mi oldalunkon, a déli kanyarnál megtapsolták és éltették a piros-fekete klub labdarúgóit. Nagyon vártuk a mieinket, akik kicsivel a rivális után dugták ki az orrukat az öltözőből. Újra a távcsőé lett a főszerep, Robi pedig felhívta egyik kollégánkat, épp akkor beszélt vele, amikor Francesco Toldot éltettük. Gattusonak egy kevésbé hízelgő üdvözlés jutott, a Magyarországon a “Nincsen hangotok…” című nóta dallamára a “Gattuso pezzo di merda” szólt. Ráadásul az “oroszlánszívű” középpályásnak is kijutott a huhogásból…

Elkezdődött a bemelegítés, mindkét csapat egy-egy térfelet elfoglalva végezte a gyakorlatokat. Az Inter egyik új igazolása, az argentin Kily González is kapott éltetést, sőt, egy új becenevet, a Kily helyett a rajzfilmfigurára utalva Speedy-t kiabáltunk. A csapatok, miután végeztek izmaik belövésével, bementek az öltözőbe, hogy később a meccsszerelésben pompázva térjenek vissza. De addig még történt valami…Kancsi csávó barátunk, s egyben idegenvezetőnk jelt adott, azaz magunkra kellett varázsolni a koreográfiát, magyarul: a szektor összes székére ragasztott, sárga illetve kék színű, szatyorszerű mellényt, ami az eredményjelzőn látva magunkat egész jól nézett ki. Egy FC 1908 felirat rajzolódott ki a több ezer “zacskót” viselő szurkoló által. A kuzinok sem akartak lemaradni, köztünk szólva az ő koreójuk talán szebb is volt. Piros-fehér-fekete környezetet varázsoltak, valószínűleg hasonló módon, mint mi, majd kisvártatva egy hatalmas, a Bajnokok Ligája-trófeát ábrázoló drapit húztak elő, mely alatt egy bazi nagy felirat volt olvasható: “Mi váltjuk valóra a ti álmaitokat” címmel…

Elcsendesedett, s elsötétült a stadion. Különleges fényeket varázsoltak elő a rendezők, a pályára vetítve a két csapat címerét, majd az Inter játékosainak arcképét. Ez utóbbi fontos szerepet játszott a kék-fekete klub futballistáinak bemutatásakor, hiszen nemcsak az eredményjelzőn jelent meg Cordobáék arcképe, hanem több tucat példányban a gyepre vetítve is. Mivel az Inter volt hivatalosan a pályaválasztó, ezért amikor felsorolták Cúper kezdőcsapatát, a hangszórókból a Pazza Inter, azaz a klub új himnusza szólt, melyet egyébként maguk a játékosok énekeltek fel.

Bevallom, nagyon készültem erre a bemutatásra, régi vágyam volt, hogy tiszta erőből üvöltsem kedvenc játékosaim nevét. Sajnos ez elmaradt, a bömbölő zene és a torka szakadtából fütyülő Milan-tábor miatt csak annyi történt, hogy a szpíker bemondta a futballista számát és nevét, majd hangos “ollé” következett.

…és De Santis jelt adott

Miután befejeződött a bemutatás, következhetett a várva-várt kilencven perc. Hector Cúper a Toldo – J. Zanetti, Adani, Cannavaro, Córdoba – Van der Meyde, C. Zanetti, Emre, Kily González – Kallon, Vieri, míg kollégája, Carlo Ancelotti a Dida – Cafú, Nesta, Maldini, Pancaro – Gattuso, Pirlo, Kaká, Seedorf – Sevcsenko, Inzaghi kezdőtizenegynek szavazott bizalmat. A kanyar megállás nélkül buzdította Toldóékat, akik a meccs elején több lehetőséget dolgoztak ki. A legnagyobb esély a gólszerzésre Vieri előtt adódott, akinek 25 méteres szabadrúgása csak pár centivel kerülte el a felső sarkot. Erre Kaká válaszolt, de Toldo védett. Közben rendkívül sok és változatos nótákat énekelt a Curva Nord, valamelyiket olyan hosszan, hogy pár perc után meguntam. Mintegy fél óra elteltével meglepődtünk, mikor láttuk, hogy Van der Meyde ballag lefelé a pályáról. Nem látszott rajta sérülés nyoma, Hector papa valószínűleg a védőmunkájával lehetett elégedetlen, mert helyette a jobbhátvéd Helveg érkezett, ami annyit jelentett, hogy Capitano Zanetti egy sorral előrébb került.

Szépen, csendben csordogált a derbi, elvétve akadt itt-ott pár lehetõség. A 39. percben aztán minden megváltozott…Cristiano Zanetti szabálytalankodott Seedorffal szemben, így szabadrúgáshoz jutottak a „vendégek”. Az „ex” Pirlo állt a labda mögé, lövése megpattant a sorfalban a fejét épp lehajtó Inzaghin, a megdermedt Toldo nem tudott hárítani. 0-1. Döbbenet lett úrrá a kanyaron, ugyan azonnal rázendítettek a Forza Ragazzi!-ra, de érezhetően ez már nem volt ugyanaz a bíztatás, mint ami gól nélküli állásnál. Nemcsak a szurkolótábor, néhány játékos is csalódott és ideges lett, Kily González például majdnem összeverekedett Kakával. Mi is teljesen összetörtünk, pedig „csak” egy gól volt az előny oda. Szurkoltunk, énekeltünk, de már nem volt akkora a lelkesedés.

A félidőben újabb sötétség és fényjáték következett, majd görögtüzes bemutató. Ebben is a vörösök nyertek, sokkal többet gyújtottak, mint a kékek. A görögtűz egy vita alapját képezte az előttünk pár méterrel székelő fanok között. Egy magáról megfeledkezett ultra miután végzett a tűzzel, figyelmetlenül az alatta lévőkre dobta a „fáklyát”. Több sem kellett a nyakukba nem várt égi áldást kapóknak, páran felmásztak, s ütlegelni kezdték a bűnöst. Ekkor kicsit féltem, szerencsére a bunyót csírájában elfojtották.

Alig kezdődött el a második félidő, újabb tőrt szúrtak a szívünkbe. Gattuso ballal(!) középre adott, az üresen hagyott Kaká fejelt, és a piros-feketék már megint tomboltak…A brazil szépfiú csattanós választ adott az őt kifigurázó transzparens készítőinek. Szomorúak és dühösek voltunk, kerestük a bűnbakot. Robiék meg is találták Helveg személyében, de kapott Cúper és Adani is. Kisvártatva teljesen szétesett az Inter, egy védelmi hibát kihasználva a derbiken szinte mindig eredményes Sevcsenko a léc alá lőtt. Teljesen összetörtünk, és magunkba roskadtunk. Néhányan elindultak hazafelé, s lehet, hogy nem is látták a szünetben beállt Obafemi Martins bombagólját, aki az ukrán találatát követően szinte azonnal válaszolt, miután jobbal a felső sarokba bombázott. Ordítottunk egy hatalmasat, kiadva magunkból a fájdalmat és a mérget. Egy halovány esélyt még láttunk, hátha ez a gól visszaadja a csapatnak a hitet, s egy esetleges gyors gól után talán döntetlenre tudja menteni a meccset. Nem így történt, bár a helyzetek megvoltak: Cordoba kapufát fejelt, Martins ajtó-ablak helyzetben hibázott, Emre kicsivel lőtt mellé, Vieri fejese alig kerülte el a kaput.

Az utolsó pár percre fordulva szinte teljesen kiürült a szektor, mindenki a lefújást várta. Őszintén szólva, kicsit csalódtam a szurkolótársaimban, nem gondoltam volna, hogy ha vezet az ellenfél, felhagynak az énekléssel. Pedig így történt, az első félidőben jobbnál-jobb és változatosabb dalok, rigmusok teljesen abbamaradtak.

De Santis aztán – aki kapott rendesen a szitokáradatból – pár percet hosszabbítva hármat sípolt, véget vetve a számunkra szomorúan végződött meccsnek. Hiányos fogazatú mentorunk ekkor már sehol sem volt, a megafonos kanyarvezér búskomoran üldögélt a lépcsőn. A szél felkapta a sárga és kék nylonokat, a Gazzetta szétolvasott lapjai is szanaszét repültek a levegőben. Az ultrák összetekerték hatalmas zászlóikat, s egykedvűen elindultak hazafelé. Búcsúzásképpen csináltunk pár fotót, amihez nem sikerült jó képet vágni. Kifelé menet átbeszéltük a vereség miértjét és hogyanját, illetve lekattintottuk a hazafelé tartó tömeget. Balhé természetesen nem volt, a kék-fekete hívek csalódottságukat magukban fojtották el, nem próbáltak elégtételt venni a rendőrökön vagy a szemeteskukákon.

Lassan hagytuk el a stadiont, körbeálltuk a mérkőzést követő sajtótájékoztató helyszínét, hátha megpillantjuk a vezetőedzőket. Hiába vártunk, nem sikerült lencsevégre kapni az argentin mestert. Robiék emlékül hazavittek pár plakátot, én pedig utolsó közös európai valutámat egy interes egérre költöttem. Mondanom sem kell, hogy nem egy négylábú rágcsálót vettem 20 euróért, hanem a számítógép kezeléséhez segítséget nyújtó Inter-címeres hardvert.

„Egész úton hazafelé azon gondolkodám…”

Visszaballagtunk a buszhoz, ahol mi voltunk az elsők. Riválisaink bizonyára még ünnepelték a győzelmet. Nemsokára ők is megérkeztek, kaján mosollyal az arcukon kérdezték, mennyi lett a végeredmény. Nem tehettünk mást, gratuláltunk, elismerve az ellenfél jobb teljesítményét. Beszálltunk a buszba, aztán elindultunk haza. Órákon keresztül tárgyaltuk a mögöttünk hagyott esemény történéseit, illetve megosztottuk egymással a saját táborunkban átélt élményeket. (Czerka elmondása szerint a Milan-táborban Fabio Cannavarónak szólították, mivel hasonlít az Inter hátvédjére…). Akik először láthattak derbit, szavakat sem nagyon találtak, teljesen le voltak nyűgözve.(Főleg a milanosok, hiszen ők még a győzelem ízét is élvezhették).

Hajnalban a fáradtságtól elaludtunk, csak néhány, benzinkútnál történt megállás zavarta meg a szendergésünket. Közhely, de a hazafelé út mindig gyorsabban telik, bár az odautazáskor jelentkezett problémák(szűk hely, zsibbadt lábak stb.) ismét előjöttek.

Világosban már osztrák földön zötyögtünk, innen már csak pár óra volt a magyar főváros. Baleseti sebészként dolgozó Milan-drukker társunk és „Lippi” egymással versenyezve ontották magukból a vicceket, gondoskodva ezzel a társaság jó hangulatáról. Néhányan férfimagazinokat böngésztek, mások aludtak, míg mi páran „lejátszottuk” a Bajnokok Ligáját. Megtippeltük a csoportból továbbjutókat, majd kihoztuk a győztest, ami persze az Inter lett…

Budapestre délután két óra körül érkeztünk, a búcsúzkodást követően szerencsére gond nélkül elértük a három órakor Nyíregyházára induló IC-t. Megszaporodott csomagjainkkal felpakoltunk a vonatra, ahol még készítettünk pár fényképet, majd három órás utazást követően megérkeztünk a szabolcsi megyeszékhelyre. Az állomáson szülő, barátnő nyakába borulva elváltunk, majd hazakocsikáztunk.

Vasárnap este éjfél körül indultunk el Milánóból, szűkebb hazámba, Nyírbogdányba pedig hétfő este hét óra körül érkeztem meg. Gyors zuhany és vacsora után ágynak dõltem, hiszen másnap dolgozni kellett menni.

2003. Nov. 23. 18:44

6-0. Ha ezt halljuk, nem sokat kell visszalapoznunk az agyunk sötét emlékeit lejegyző könyvünk oldalait, elég, ha csak a három esztendővel ezelőtti Milan elleni derbire gondolunk. Hagyjuk is inkább azt a borzalmas péntek estét, evezzük kellemesebb vízekre, egészen pontosan 1999 őszére, amikor kedvenc együttesünk egy borongós vasárnap délután a Lecce csapatát fogadta. A rutinos olvasók már kitalálhatják, hogy ott is hasonló arányban osztódott el a hat gól, utoljára azon a meccsen ért el féltucat találatot az Inter.

Az előzmények ismeretében kicsit tartottam a Reggina elleni mérkőzéstől, nem is annyira a sérültek(Materazzi, Coco, Emre, Recoba, Kily González) hiányától, hanem inkább az elmúlt napokban a válogatottakkal a fél földgolyót átrepülő játékosok fizikai fáradtságától. Ha babonás lennék(lehet, hogy az vagyok?), bizonyára rossz előjelként tekintettem volna a szombati meccskezdésre, hiszen az eddigi nem vasárnap rendezett bajnokikon rendre elmaradtak a sikerek. Végül, de nem utolsó sorban azért volt egy ellenfél is, amely idegenben majdnem olyan veszélyes, mint otthon, s amely Nakamura, Bonazzoli és Di Michele személyében kiváló támadókkal rendelkezik.Szerencsére előbbi kettő nem játszhatott, így a gondok feliratú mappába két dologgal kevesebb került.

Akik a szombat késő estét bulizással vagy alvással töltötték sajnálhatják, hiszen a 23:30 -kor a Sport1 műsorára tűzött találkozó minden Inter-szurkoló számára végre egy igazi hátradőlős meccset jelentett, amelyen kedvenceink rég nem látott, szemet gyönyörködtető gólokkal fűszerezett játékot produkáltak. A EuroSport News csatornán követtem az eredmény alakulását – miközben videóról néztük a családdal a Halálos fegyver 4. című szuperprodukciót -, s bevallom, ha nem lett volna 6-0 a vége, aligha maradok fenn ilyen késői óráig…

Zaccheroni mester ezen a mérkőzésen sem változtatott az általa alkalmazott 3-4-3 -mas formáción, annak ellenére, hogy klasszikus balszélső nem állt rendelkezésére. Némi meglepetésre került be a kezdőbe Pasquale, aki eddig még a keretben sem nagyon kapott helyet, illetve Lamouchi, aki pedig először futhatott ki a pályára Inter-mezben a kezdőcsapat tagjaként, mióta edzőváltás történt. Nagy örömömre a hétközi Hollandia-Skócia pótselejtezőn nagyszerű teljesítményt nyújtó, már korábban az Ancona ellen is jól játszó Van der Meyde szintén a kezdő sípszótól a pályán lehetett.

Az első percekben látszott, hogy sok keresnivalója nincs a Regginának, a kék-feketék rendkívül sokat mozogva alakították ki a helyzeteket. Vieri, Martins, és Van der Meyde(kétszer) is gólt lőhetett volna, de ami nekik nem jött össze, az sikerült Cannavarónak. Fabio barátunk alighanem élete gólját lőtte, van rá egy 20-asom, hogy még edzésen sem akasztott ekkora gólt a pipába. Martins nem akart lemaradni mögötte, kissé szerencsés, de gyönyőrű szólót követően lőtte ki a hosszú sarkot. A második félidő elején Oba egy remek passzal hozta ziccerbe Van der Meydét, aki egy csel után a hosszúba lőtt, majd jöhetett a szokásos “lövöldözős” gólöröme. A hollandus igyekezett visszadni a kölcsönt, a csereként beállt Farinost hozta kihagyhatatlan helyzetbe. Zac remek érzékkel nyúlt a padon ülőkhöz, hiszen az egy perccel korábban beállt Cruz a kapust is kicselezve értékesítette Martins álompasszát. Nincs Inter-győzelem Bobogól nélkül, a még mindig kissé durcimurci Vieri egy erőszakos szólót követően vette be Belardi kapuját. A 6 gólon kívül még legalább ugyanennyit lőhettek volna a fiúk, s tegyük hozzá, a Reggina-védők teljesítménye miatt akár tényleg lehetett volna ennyi. Ha kielemezzük a gólokat, láthatjuk, hogy mindegyikből tevékeny részt vállaltak a vendégvédők: Cannavaro nyugodtan vezethette a labdát; Martinst négyen sem tudták szerelni; Van der Meyde könnyedén került helyzetbe; Farinos teljesen üresen állt; Cruz előtt elcsúszott az utolsó ember; Vierit meg nem tudták fellökni. Ez már tényleg szőrszálhasogatás, de elcsépelt közhely, hogy a gólhoz az ellenfél hibái kellenek.

Ami a csapatjátékot illeti, észre lehetett venni némi változást a Cúper-féle merev szerkezethez képest. Mintha nagyobb szabadságot élveztek volna a játékosok, gondolok itt elsősorban Van der Meydére, aki gyakorlatilag a pálya minden szegmensén feltűnt, hasonlóan Martinshoz. A védők is gyakran léptek egy sorral előrébb(Cannavaro…), míg Vieri többször jött hátra labdát kérni.

Nagyon tetszett a támadóhármas produkciója(amihez azért kellett egy gyenge napot kifogó ellenfél), kíváncsian várom, mi lesz, ha Kily González és Recoba ismét játékra jelentkezik… Végezetül egy kis értékelés: Toldónak(0) gyakorlatilag nem akadt komoly munkája, magabiztosan állt a lécek között. Córdoba(6) bátran vállalkozott előretörésekre, néhányszor remekül blokkolt. A Materazzit helyettesítő Adani(6.5) kellemes meglepetést keltve magabiztosan futballozott, bár Bonazzoli hiányában nem kapott komoly feladatot. Cannavaro(7) olyan gólt rúgott, hogy szerintem egész éjjel nem tudott utána aludni, ezenkívül hátul is jól zárt. Javier Zanettit(6) kissé megviselte a világ körüli utazás, Zaccheroni jól döntött, mikor lehozta. Sokkal nehezebb feladatok várnak rá a következő héten…Névrokona hangyaszorgalmú játéka ezúttal sem maradt el, Cristiano Zanetti(6) hasznosan focizott. Lamouchi(6) próbált irányítgatni, ez főleg az első félidőben jött össze neki.Pasquale(6) remekül kezdett, de a végén egyre többet hibázott. Van der Meydétől(8) olyan szélsőjátékot láthattunk, amit Moriero óta nem nagyon. Rúgott egy szép gólt, adott két gólpasszt, ezen kívül volt egy olyan kapuralövése, ami ha bemegy, az év végi összefoglalókba biztosan bekerül Mind a jobb, mind a bal oldalon megkavarta az ellenfelet, sőt, még a védekezésben is segített, amíg el nem fáradt. Remélem, megragad a kezdőben. Vieri(6.5) ezúttal akart, szép gólt lőtt, és egyet előkészített. Martins-t(8.5) választanám a mezőny legjobbjának, magyarázat erre a gólja, és a három(!) gólpassza. Végig nyomás alatt tartotta az ellenfél védelmét, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. A cserék közül Farinos(7) megérdemelte a gólt, két, sőt három éve tartó kálvárija óta ráfért egy kis sikerélmény. Cruz(6.5) két zicceréből egyet értékesített, Luciano(5.5) viszont kilógott a csapatból, nem tudta menjen-e előre, vagy zárjon vissza.

2003. Nov. 17. 10:11

Alberto Zaccheroni érkeztével – ahogy az várható volt -, sok minden megváltozott. Már rögtön első mérkőzésén(Roma) szembetűnőbb változtatásokat hajtott végre, elsősorban az alapfelálláson: a Cúper által preferált négyhátvédes rendszert felváltotta a háromhátvédes felállás. Ez főleg a középpályán és a támadósorban jelentett radikális váltzotatásokat. A két szélre két futóembert rakott Javeir Zanetti és Coco személyében, míg középen megmaradt a Cúperre is jellemző két labdaszerző középpályás(általában Cristiano Zanetti és Almeyda). A csatársor viszont gyakorlatilag Zac eddigi valamennyi mérkőzésén máshogy nézett ki. Debütáló meccsén eléggé meglepőt húzott azzal, hogy Recobát kissé visszavonva a jobb oldalon szerepeltette, míg a balszélre egy vérbeli vonalszélsőt tett Kily González személyében. Mindkettejük első számú feladata az egy szem ék, Vieri kiszolgálása volt. Láthattuk ez utóbbi gyakorlatilag semennyire sem valósult meg, Recoba idegenül mozgott a jobbszélen, a Roma rutinos bekkjei tisztában voltak azzal, hogy mindent úgy is a bal lábával old meg. Kily szintén nem találta a helyét, Coco folyton ott lihegett a háta mögött, az volt az ember érzése, hogy egymás elől szívják el a levegőt. Sőt, még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Cruz beállításával immár a két ék mögött kellett szerveznie a játékot.

Következett a Chievo elleni idegenbeli csörte. Itt a hagyományos két ékes felállást választotta(Recoba és Vieri), mögöttük Emre kapta meg a karmesteri pálcát. Ha csak az eredményt nézzük, nem szólhatunk egy szót sem, hiszen a két csatár gólt lőtt és gólpasszt adott, viszont Emre nem tudta megoldani a rá bízott feladatokat.

Zac újabb variációt próbált ki a Lokomtiv Moszkva vendégjátéka alkalmával. Ezúttal irányító nélkül, öt középpályással állt ki, akik előtt a Chievo ellen eredményesen muzsikáló Recoba, Vieri páros futballozott. Érdekesség, hogy a bal oldali futó pozíciójában(ahol az öt középpályással játszó csapatok 95% -a inkább védő típusú játékost szerepeltet) Kily González futott ki a pályára. Ez volt a gaucho szélső negyedik posztja idén(Cúper alatt 4-4-2 – ben klasszikus bal oldali középpályás; Zaccheroni alatt 3-4-3 -ban vérbeli balszélső, majd a csatárok mögött visszavont támadó középpályás; valamint ugye a már említett bal oldali futó.)

Legfrissebb élményként még bennünk van az Ancona elpáholása, amely mérkőzés talán Zac eddigi legjobb 90 perce volt. Temérdek helyzetet alakított ki a csapat, nagyrészt a végre a kezdőbe bekerült Van der Meydének köszönhetően. Recoba sérülés miatt nem állt rendelkezésre, így a Van der Meyde-Vieri-Cruz firmáció futott ki a San Siro gyepére. A holland amolyan kötetlen poszton focizott, mindenhol feltűnt, leginkább a bal oldalon.

Új mesterünk tehát keresi az ideális kezdő tzienegyét, elsősorban a támadó szekció legjobb megoldását nem sikerült még megtalálnia. Ha mindenképpen ragszkodik a 3-4-3 -hoz, abban az eseteben úgy vélem, hogy egy Van der Meyde-Vieri-Recoba trió lenne a legmegfelelőbb választás. Így háttérbe szorulna a nagy reményekkel igazolt Kily González, a mostanában jól játszó Cruz, és a szupertehetséges Martins. A másik elképzelés szerint Recoba a két csatár mögött amolyan irányítóként flangálna, ami azt jelentené, hogy Vieri párja a Van der Meyde, Cruz, Martins hármasból kerülne ki. Ebben az esetben talán az Obafemi gyerek lenne a legmegfelelőbb választás, bár a korábban általam összeférhetetlennek tartott Cruz-Vieri centerkettős sem tűnik elképzelhetetlennek. Maradt még a holland tulipán, aki az Ajaxban játszott csatárt Ibrahimovic mellett, talán egy próbát megérne, hogy vajon mire képes egy sorral előrébb.

Még egy kissé meredek variációt nem említettem: az általam legjobbnak tartott hármas együtt maradna, mögöttük a középpálya bal oldalán nem a védekezőbb stílusú Coco, hanem a sokkal támadóbb felfogású Kily González kapna szerepet. A jelenlegi szituációban pedig úgy tűnik, a Mestalla stadion egykori kedvencének csak itt jutna hely…

2003. Okt. 20. 19:14

Ezen a napon ült utoljára Hector Raúl Cúper az Internazionale kispadján. Két év és három hónap után Bresciában utolsó alkalommal nyilatkozott az újságíróknak. Ennyi idő állt rendelkezésére, hogy megvalósítsa Massimo Moratti nagy álmát: édesapja nyomdokain haladva világverő csapattá formálni az Intert. Moratti regnálása alatt rengeteg nagynevű tréner próbálta meg ismét Európa elitjébe vezetni a klubot, méghozzá több(Simoni)-kevesebb(Lippi) sikerrel. A milliárdos presidente éppen ezért egy olyan trénert szerződtetett 2001 nyarán a csapat élére, aki elsősorban eredménycentrikus futballjáról vált ismertté. Mi, szurkolók is örültünk, úgy gondoltuk: végre vége az össze-vissza igazolásoknak, a kapkodásnak, a szervezetlenségnek, hiszen egy keménykezű, ámde magas színvonalú szakmai munkára képes vezetőedző kezébe került az irányítás.

Cúper annak rendje és módja szerint meg is kezdte a nagytakarítást. Eladta azokat az embereket, akik nem illettek az elképzeléseibe(és őszintén szólva jó néhányan azt a bizonyos mércét sem ütötték meg), távozott többek között Blanc, Frey, Cirillo, Brocchi, Macellari, Cauet, Hakan Sükür, Jugovic és Ferrante. Helyükre sokkal jobb képességű futballisták érkeztek(például: Toldo, Georgatos, Materazzi, Emre, C.Zanetti, Kallon, Adriano, no meg a hozzá fűzött reményeket nem igazán beváltó Sergio Conceicao, Guly, Okan, Vivas és Sorondo). Kimondva nem, de kimondatlanul talán már első évében elvárták tőle a scudettot, ami azért nagy kérés egy olyan szakembertől, aki életében először irányított olasz csapatot. Mint tudjuk, nem sikerült. Megkímélném magamat és Titeket is a bizonyos május 5-i sorsdöntő meccs emlékeinek felhánytorgatásától, maradjunk inkább a tényeknél: 34 bajnokin 20-szor került három pont a kasszába, 9-szer egy, míg 5 alkalommal pont nélkül maradt a csapat. Az UEFA-kupában egészen az elődöntőig jutott el az Inter, ahol csak a későbbi győztes Feyenoord tudta megállítani. Nyáron újabb változások történtek, távoztak a gyengén teljesítők(Gresko, Georgatos, Simic) és az edzővel konfliktusba keveredők(Ronaldo, Seedorf), kék-fekete szerelést öltött magára Adani, Cannavaro, Coco, Gamarra, Almeyda, Morfeo, és a legnagyobb fogás Crespo. Látható, hogy egy évvel korábban inkább a mennyiségre, míg most pedig a minőségre törekedett az ősz hajú mester, főleg a hátsó alakzat erősödött meg látványosan. A bajnoki címet most sem sikerült megkaparintani, a legrangosabb európai kupasorozatban viszont csak egy hajszálon múlt a döntőbe jutás. A 34 bajnoki találkozón 19 győzelmet aratott a csapat, 8-szor játszott döntetlent és 7-szer szenvedett vereséget. Így utólag könnyű okosnak lenni, de talán ekkor kellett volna megválni a cigarettázó szakembertől, hiszen megkapott mindenkit, akit csak akart, immáron kellő tapasztalattal rendelkezett az olasz labdarúgás terén, de nem tudta beváltani ígéretét.

Moratti azonban szokásával ellentétben bizalmat szavazott, de cserébe megnőttek az elvárásai: nemcsak kézzel fogható eredményeket, hanem látványos játékot is követelt. Ennek megfelelően tevékenykedtek az átigazolási piacon, a mennyiséget és a minőséget ezúttal az észszerűség követte. A legnagyobb lyukat sikerült betömni négy szélső érkezésével(Van der Meyde, Luciano, Kily González, Fadiga), rajtuk kívül még Bréchet, Karagunisz, Lamouchi, Helveg és Cruz költözött Milánóba. Utóbbi érkezésétől szívesen eltekintettünk volna, hiszen a Bolognától vásárolt rutinos center csak azért kapott szerződést, mert Crespot hat lóval sem lehetett a San Siróban tartani… A távozás mezejére lépett Vivas, Guly, Sergio Conceicao, Dalmat, Morfeo és a korábban szezon közben megszerzett Batistuta. Így tehát egy gyakorlatilag minden szempontból tökéletes játékoskeret állt Cúper rendelkezésére, posztonként majd két azonos képességű futballistával. Tényleg úgy tűnt: ha most sem nyer valamit, akkor soha. Azonban Moratti nem várta meg a történet végét, hirtelen véget vetett a Cúper-sagának, 6 bajnokin 2 győzelem, 3 döntetlen és egy vereség után felállította a kispadról a trénert. Engem speciel teljesen váratlanul ért a hír, ha már mindenképpen el akarta zavarni, érdemesebb lett volna a Milan elleni meccset követően, amelyen tényleg rengeteg rossz döntést hozott. Nem mellékesen, így az új edzőnek több idő állt volna rendelkezésére, nem úgy, mint most, amikor is két nappal a kinevezése után már Bajnokok Ligája-mérkőzésen kell bizonyítania a korábban az ifjúsági csapatot gardírozó egykori Inter-focistának(aki tagja volt az 1989-ben scudettót nyert gárdának), Corrado Verdellinek. Szóval ennyi, vége.

Az elkezdett munkát nem tudta befejezni. Lerakta egy csapat alapjait, amely két éven keresztül szervezetten, végül is eredményesen futballozott. A nagy áttörés azonban nem jött össze. Tulajdonképpen a cél előtti utolsó pár métert egyik évben sem sikerült teljesíteni, azt a bizonyos célszalagot nem tudta átszakítani. Amit a legtöbben a szemére vetettek(jogosan) az az, hogy a közvetlen riválisokat nem tudta a csapat kétvállra fektetni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány komolyabb játékerőt képviselő ellenfelet győzött le az Inter a Cúper-érában bajnokin(így hirtelen a Roma, és a Milan egyszeri legyőzése ugrik be). Ellentétben viszont a nemzetközi poronddal, ahol akadtak bőven emlékezetes mérkőzések(gondoljunk csak az Ajax és a Valencia elleni két diadalra, vagy a két angliai alázásra). Bár kicsi rá az esély, hogy Cúper olvassa ezt a szösszenetet, de ezúton szeretném neki megköszönni mindazt, amit két és fél év alatt az Internazionaléért tett. Neki köszönhetően remek játékosok kerültek a klubhoz, de ami még ennél is fontosanbb, hogy 4 évnyi vergődést követően ismét a szűkebb európai elit tagjai közé emelkedett kedvenc csapatunk. Sajnálom, hogy így kellett távoznia, de tudomásul kell venni, ha valaki nem teljesíti az elvártakat, ne lepődjön meg, ha útilapút kötnek a talpára. Mert valljuk be őszintén, a csodálatos londoni győzelmet leszámítva semmilyen javulást nem láttunk a játékban, sőt, minden Inter-szurkoló legfontosabb mérkőzésén, a Derbyn az ő hibái miatt kapott ki a csapat.

Alberto Zaccheronira vár a feladat, hogy befejezze Cúper küldetését. Neki már van némi tapasztalata milánói sztárcsapat irányításában, hiszen edzői pályafutása legnagyobb eredménye a Milannal elért bajnoki cím 2000-ben. Ezt megelőzően az Udineseből faragott majdhogynem élcsapatot(3. és 5. hely), utána pedig a Lazionál dolgozott – kevés sikerélménnyel. Még Cúper érkezése előtt felmerült a neve, mint esetleges jelölt, s ha pár év késéssel is, de végül Milánóban kötött ki. Őszintén szólva, ha már mindenáron a látványos játék az elvárás, nem biztos, hogy ebből a szempontból ő a legmegfelelőbb megoldás. A római kékekkel nem ért el számottevő sikereket, és valószínűleg nem sok emberben hagyott mély nyomokat az akkori Lazio támadójátéka. Viszont igazságtalan lennék, ha nem említeném a kuzinoknál, valamint a friuliaknál alkalmazott játékszisztémáját, amely az Olaszországban meglehetősen szokatlan 3-4-3 -mas alapfelállásból indult ki. Utánanéztem, az a bizonyos, bajnoki címet szerző Milan a leggyakrabban így állt fel: Abbiati – Sala, Costacurta, Maldini – Helveg, Albertini, Boban(Ambrosini), Guly – Weah, Bierhoff, Leonardo. Szponzor elnök úr is azon a véleményen van, amelyiken én: látható, hogy ha kicseréljük az azonos poszton szereplőket(Toldo – Cannavaro, Materazzi, Cordoba – J.Zanetti, C.Zanetti, Emre, Kily González – Van der Meyde, Vieri, Recoba), egyértelműen erősebbnek tűnik az Inter mostani kerete. Ha pedig egy olyan Milanból bajnoki elsőt tudott faragni…

2003. Szept. 28. 17:59

Az elmúlt hétvégén munkahelyi kötelezettségem miatt elmaradt az Arsenal-Inter mérkőzés értékelése, ezért némi késéssel ugyan, de igyekszem pótolni a hiányosságomat. A meccs konkrét történéseivel nem igazán szeretnék foglalkozni, hiszen mindenki látta a 90 percet. Inkább a csapatjátékot, Cúper taktikáját, és az egyéni produkciókat venném bonckés alá. No meg, kissé gonosz módon a rúgott gólok mikéntjét…

Sokan temették – temettük – a fiúkat, mert a Siena ellen mutatott (főleg második félidei) játék alapján féltettük őket a világ egyik legjobb csapatának otthonában. Tetézte a gondjainkat, hogy Cúper nem számíthatott Bobo Vierire, és a három balhátvéd egyikére sem. Ez utóbbi miatt aggódtunk a legkevésbé, hiszen Cordoba nem egyszer helytállt már ezen a számára kissé idegen poszton. Annál kevésbé bíztunk viszont a csatársor várható produkciójában, mondván, hogy a pár napja a csapattal edző, a Siena ellen harmatos teljesítményt nyújtó Cruz, és a nemzetközi szinten finoman szólva rutintalannak számító Martins nem sok eséllyel lép majd fel a Campbell-vezette Arsenal-retesszel szemben.

A védelem tehát gyakorlatilag a legjobb összeállításában futott ki a gyepre, a középpályán végre először kezdett egyszerre a két vadiúj szélső, míg elöl a mostanában divatos erőcsatár-kiscsatár felállás volt érvényben. Az első percekben Cúper előzetes nyilatkozatainak eleget téve az Inter átengedte a területet az Arsenalnak, s bizony úgy 15 percig nem nagyon is tudták a tartani a kék-feketék a labdát. Szerencsénkre mindössze egy komoly helyzete akadt az Ágyúsoknak Ljungberg révén, a svéd azonban hibázott. Némileg váratlanul, tudatosnak szerintem nem mondható akcióból(egy bedobást követően…) Cruz egy szép, ugyanakkor szerencsés góllal vezetéshez juttatta a csapatot. Még fel sem ocsúdtunk, mikor Andy Van der Meyde egy káprázatos kapáslövéssel megduplázta az előnyt. Külön öröm, hogy az assziszt a másik új fiú, Kily González nevéhez fűződött.(Ismét szőrös szívű leszek: Toldo kirúgásából indult az egész…). Henry tizenegyésének kivédésével folytatódott az álom, majd Martins egy saját térfélen csúnyán eladott labdát követően(…) már 0-3 -ra alakította az állást. Nem akartam hinni a szememnek: az Inter 41 perc után három fával vezet az angol bajnokság egyik legjobbja, a világsztárokkal teletűzdelt Arsenal ellen! Ha valaki ezt mondja nekem mondjuk a Siena-meccs összefoglalójának megtekintése után, hát, az illetőhöz alighanem mentőt hívok…

Az álom végül is valósággá vált, mert a második játékrészt is az Inter uralta, bár azért akadtak lehetőségei a hazaiaknak, gondoljunk csak Wiltord óriási ziccerére. Ekkor már az eredmény tartására rendezkedett be a nerazzurri gárda, s rendkívül nyugodtan játszva várt a becsületből továbbra is mindent beleadó Arsenal kinyílására. Ez többször bekövetkezett, ám Martins nem tuta gólra váltani ígéretesnek induló lehetőségeit.
Érdekesség, hogy Cúper mester visszatért az első idényében látott ˝eredménytartó˝ cseréjére, azaz: a jobb oldali támadó középpályás (akkor Conceicao, most Van der Meyde) helyére védőt hozott be(akkor Vivast, most Helveget), s Javier Zanettit egy sorral feljebb tolta. Szintén a biztonságot sugallta az Emre-Lamouchi csere, hiszen a kis török tűzgolyó feltűnően sok labdát szórt el, lehozatala ezért úgy érzem jogos volt. A végén Kallon egy mintaszerű kontrából majdnem megsemmisítővé tette a különbséget, de nagy helyzetben a kapufát találta el. Sebaj, ez legyen a legkevesebb…

Még pár mondatban a játékosokat is értékelném:

Toldo – A 11-est nagyon fontos pillanatban fogta meg, ezen kívül két nagy védése volt, amivel döntő érdemeket szerzett a győzelemben. J.Zanetti – Ismét magabiztos, csupaszív játékot láthattunk tőle, a támadásoknál is besegített Van der Meydének. A végén elszaladt vele a ló, amikor rá nem jellemző módon, kissé nagyképűen kötényt akart adni az egyik Arsenal-játékosnak, ami nem sikerült, s az Ágyúsok ebből kontrát vezethettek. Cannavaro – Az első félidőben észrevétlenül, de hibátlanul játszott, Henyrt gond nélkül semlegesítette. A második 45 percben egy látványos hibája akadt mindössze. Materazzi – A Mátrix ezen a meccsen is igazolta, hogy Ő a legjobb formában lévő olasz védő, hibátlanul, sportszerűen küzdött. Cordoba – Lassan megszokja a szélsőhátvéd posztot, a támadásokat is egyre jobban segíti. Ljungbergnek momentumai sem nagyon voltak mellette. Van der Meyde – Megmutatta, milyen az igazi szélsőjáték, támadásban és védekezésben egyaránt klasszis teljesítményt produkált. A gólja pedig csodálatos volt. C.Zanetti – Iszonyú sokat futott, szerelt, ütközött, a labdái többségében emberhez mentek, Vieirával sikeresen felvetette a küzdelmet. Emre – Szokásával ellentétben jó pár labdát elszórt, igaz, a gólpassza feledteti ezeket a hibákat. Rengeteget futott, próbálta összefogni a csapatot. Kily González – Mindössze fél órányi játékidővel a háta mögött először kezdett az Interben, ehhez képest nem látszott rajta, hogy beilleszkedési gondjai lennének. Főleg védekezése érdemel említést, no meg a gólpassza és nyugodt, tiszta játéka. Cruz – A semmiből rúgott egy szép gólt, ezen kívül egy veszélyes szabadrúgás fűződött a nevéhez. A labda megtartásában és annak megjátszásában felemás mérleget mutatott fel. Martins – Szédületes gyorsaságát ismét megcsodálhattuk, valószínűleg, ha Touré helyett Keown játszott volna, nem csak egyszer kerül fel a neve az eredményjelző táblára…

Helveg – Semmi kockázat, magabiztos védőmunka. Lamouchi – Ő is a rutint képviselte, volt egy szép lövése. Kallon – Kis szerencsével gólt lőhetett volna.

2003. Szept. 14. 16:41

Augusztus 31-én egy időre bezárta kapuit a nemzetközi átigazolási piac. Kedvenc csapatunk vezetősége igyekezett kihasználni az utolsó perceket: a végére még két új futballistával erősítette meg a keretet. Azonban nemcsak érkezők, hanem távozók is akadtak, így kialakult az Internazionale 2003/2004-es csapatának végleges névsora.

Mint tudjuk: Cúper mester a hátsó alakzatba szeretett volna egy magas termetű védőt szerződtetni, mert úgy gondolta, hogy Materazzinak nincs megfelelő szintű helyettese. Nos, kérése süket fülekre talált, mert Brancáék inkább egy balhátvédet igazoltak, ami első hallásra elég furcsának tűnik, de mivel Francesco Coco hosszabb időre kidőlt a sorból, ez a húzás teljesen érthető. Pasquale személyében ugyan van egy tehetséges játékos arra a posztra, azonban egy 21 esztendős fiatalemberrel nem lehet nekivágni a hosszú és megterhelő idénynek. Szóval, az a bizonyos új balhátvéd a francia válogatott Jeremie Bréchet lett, aki hazája bajnokcsapatát, az Olympique Lyont hagyta el az Inter kedvéért. Az argentin mester állítólag akkor szúrta ki magának a 24 esztendős bekket, amikor a Bajnokok Ligájában kétszer is találkozott egymással a talján és a gall klub. Bréchet személyében tehát úgy tűnik nem zsákbamacskát vásárolt a klub, annál is inkább, mert a francia labdarúgók szinte kivétel nélkül megállták/megállják a helyüket a rendkívül nehéz olasz pontvadászatban. Bréchet elmondása szerint középső védőt is tud játszani, sőt, hazája bajnokságában nem egyszer a középpályás sorba vezényelte akkori edzője. Úgy vélem – amennyiben zökkenőmentesen beillszkedik -, Coco felépüléséig ő lesz az első számú bal oldali védő, s ha Francesco ismét egészséges lesz, akkor igen érdekes harc alakulhat ki a posztért. Mindenestere érdekes helyzet áll elő, ha egyszerre három balbekk áll majd Cúper rendelkezésére…
Remélem vele kapcsolatban nem ismétlődik meg az 5 évvel ezelőtti történet, amikor egy viszonylag ismeretlen fiatal francia szélsőhátvédet vett meg az Inter a Rennes-től, majd egy év után továbbadta a Manchester Unitednek, ahol azóta is szerepel, és ahol szép lassan posztja egyik legjobbjává nőtte ki magát. Gondolom, mindenki tudja, hogy Mickael Silvestréről van szó…

Az utolsó pillanatokban végre megérkezett a várva-várt balszélső, sokunk első számú kívánsága, az argentin Kily González, akit hónapok óta kerülgetett a vezetőség. Ha igazak a hírek, Cúper régi-új tanítványát ingyen engedte el a Valencia, és ha tényleg így van, akkor ennél jobb üzeletet alighanem képtelenség lett volna nyélbe ütni. Persze a fiztése ennél fogva valószínűleg igen magas lehet, de ez legyen a legkisebb probléma. Kily személyében olyan futballista érkezett, aki a nemzetközi porondon kellő rutinnal rendelkezik és ami talán még ennél is fontosabb: tökéletesen ismeri Cúper futballról alkotott filozófiáját. Brechet-vel ellentétben neki bizonyára könnyebben magy majd a beilleszkedés, ha más nem azért, mert akad jó néhány honfitársa a keretben. Tőle elsősorban megfelelő mennyiségű és minőségű beadásokat vár csapattárs, edző és szurkoló egyaránt, reméljük sérülését végleg elfelejtve úgy száguldozik majd a mészcsík mellett, mint anno Cúper irányítása alatt a Mestallában.

Sajnos az utolsó pillanatokban kénytelen volt az átigazolásokért felelős bizottság egy vérbeli centert igazolni, mert a nagy pénzért, nagy reményekkel szerződtetett Hernán Crespo se szó, se beszéd faképnél hagyta a klubot. Mindannyian csalódottan és érthetetlenül álltunk az eset előtt, hiszen az argentin középcsatár pár hónapja még arról beszélt, hogy kész újabb két évvel meghosszabbítani a szerződését, azaz: a következő esztendőket is Milánóban képzeli el. Ehelyett nem tudott ellenállni a pénz(és Verón?) csábításának(ha tényleg így van, akkor ismét egy ˝cimborának˝ köszönhetjük, hogy itt hagyott minket egy nagy sztár – gondoljunk csak a Roberto Carlos által folyamatosan csábítgatott Ronaldora), a Chelsea kedvéért egy héttel a bajnokság kezdete előtt lelépett. Mindegy, nincs értelme tovább ragozni, ha menni akart, mehet isten hírével. Csak hát a távozás körülményei megviseltek minden Inter-szurkolót. Először úgy véltük, az Inter inkább Vieri mellé és nem Crespo helyére keres egy támadót, aki jobban passzol Bobo mellé, de végül nem ez a terv valósult meg, hanem a másik: divatos megfogalmazással élve egy igazi erőcsatár érkezett Milánóba Julio Cruz személyében. A rutinos gaucho csatár tehát Vieri első számú helyetteseként lesz foglalkoztatva, s figyelembe véve a gólkirályunk elég gyakori sérüléseit, alighanem elegendő játéklehetőséghez jut majd a 29 esztendős futballista. Vele sem sötét lovat költöztettek a San Siróba, hiszen évek óta a campionatóban rúgja a bőrt, bár nem éppen tetemes mennyiségű góljaival hívta fel magára a figyelmet.

Összeségében – Crespo távozását leszámítva – sikeres mercatót tudhatunk magunk mögött, folytatódott a Cúper hatalomátvételével kezdődött tendencia: minden évben kitűnő képességű játékosok sora érkezett az Interhez. Vegyük csak sorba: Toldo, Materazzi, Emre, C.Zanetti, Adriano, Kallon, Ventola(2001/2002); Adani, Cannavaro, Coco, Gamarra, Almeyda, Crespo(2002/2003); Van der Meyde, Lamouchi, Cruz, Luciano, Kily González, Brechet(2003/2004). Persze, akadtak hibás vételek is, de három év alatt ez belefér.

2003. Aug. 17. 18:49

A mai iromány kicsit rendhagyó lesz. Ezúttal nem az éppen aktuális edzőmeccsről, vagy a legújabb kiszemelt futballistáról hordok össze hetet-havat, hanem az Internazionale legutolsó kupagyőzelmét szeretném újra feleleveníteni. Most biztosan meglepődtetek, hogy miért most jut eszembe az 1998-as UEFA-kupa döntőről írni, de ennek roppant egyszerű ok van: gaRRy jóvoltából ugyanis sikerült 5 év után még egyszer átélni azt a fantasztikus mérkőzést! (Tudniillik elküldte nekem a felvételt, amit ismét szeretnék neki megköszönni). Persze az eredmény ismeretében a szokásos Inter-meccsek előtti és alatti gyomorgörcs ezúttal nem gyötört, de így is nagy élményt jelentett mérkőzés megtekintése. Akik esetleg nem emlékeznének, azok kedvéért azon a bizonyos május végi estén a párizsi Parc des Princes stadionban egy olasz házidöntő keretén belül a Lazio volt az ellenfél, amelyet Zamorano, Zanetti és Ronaldo góljaival 3-0 -ra múlt felül Gigi Simoni mester csapata. Sajnos, azóta egyetlenegy trófea sem gazdagította kedvenc klubunk gyűjteményét, így talán még jobban felértékelődik az a siker.

Meglehetősen fura érzés volt 5 év távlatában ismét látni a korábbi kedvenceket, akik azóta szinte kivétel nélkül más csapatért küzdenek, vagy netán szögre akasztották a stoplis csukát. A rend kedvéért idézzük fel a két gárda összeállítását: Inter: Pagliuca – Colonnese, Fresi, West – Winter, Simeone, Zé Élias, Zanetti – Djorkaeff – Ronaldo, Zamorano. Lazio: Marchegiani – Grandoni, Negro, Nesta, Favalli – Fuser, Venturin, Jugovic, Nedved – Casiraghi, Mancini.

Mint látható, rengeteg érdekességet lehet felfedezni a fél évtizeddel ezelőtti csapatokban. Mikor közelről mutattak egy-egy futballistát, lepergett előttem az illető következő éveinek alakulása, s eszembe jutott, hogy ekkor például Mancini még nem is sejtette(sejthette), hogy pár év múlva a Fiorentina ˝haldokló˝ csapatát fogja irányítani, vagy mondjuk Zamorano aligha gondolt pályafutása befejezésére, ami – mint tudjuk – nem a legszebb forgatókönyv szerint ért véget. Mielőtt rátérnénk magára a 90 percre, érdemes végigmenni a két klub játékosain, hogy mi történt velük a finálé óta. Gianluca Pagliuca a győzelmet követően csak egy évig maradt az Inter kapusa, Marcello Lippi eladta őt a Bolognának, ahol azóta is őrzi a helyi piros-kékek kapuját. Francesco Colonnese még két évig szolgálta a klubot, majd az akkori ellenfélhez szerződött, de játéklehetőséget nem nagyon kapott/kap. Salvatore Fresi is két esztendőt húzott még le, majd a Bolognához került kölcsönbe, ahonnan a Juventus vásárolta meg. Pechére ott sem foglalkoztatják túl sokat. Taribo West sorsa meglehetősen kacsakaringósra sikeredett: előbb se szó, se beszéd a Milanhoz(!) szerződött, ahol nem sok sót evett meg(pedig gólt is szerzett). Kezébe fogta a vándorbotot, s előbb az angol Derby Countyhoz, majd a német Kaiserslauternhez írt alá, de ott a kezdeti jó játék után szerződést bontottak vele. Pár hónapig csapat télkül tengődött, míg nem Lothar Matthaus hívásának elegét téve a szerb-montenegrói Partizan Beograd-ba tette át a székhelyét. Kár érte, kiváló védő volt, de erről majd később…Aaron Winter a 98/99-es szezont az Interben töltötte, majd visszatért korábbi sikereinek színhelyére, és az Ajaxban fejezte be sikerekben gazdag pályfutását. Diego Simeone, mindannyiunk egyik kedvence is maradt még egy esztendőt, majd fájó szívvel ugyan, de kénytelenek voltunk belenyugodni, hogy többet nem húzza magára a kék-fekete mezt. Azért nem kellett depresszió elleni gyógyszerekhez nyúlni, ugyanis Cholito a Vieri-transzfer keretén belül került az örök városba… José Moedim Junior, azaz Zé Élias a változatosság kedvéért szintén további egy évig segítette az Intert, majd kissé váratlanul a görög Olympiakosba igazolt, ahol azóta is szerepel. (Őt is sajnáltam…) Javier Zanettiről aligha kell részletesen beszélni, a mindössze 3 millió dollárért szerződtetett csupaszív játékos véleményem szerint a döntőn mutatott játékának és nem mellékesen fantasztikus góljának köszönhetően robbant be ténylegesen a futballszeretők köztudatába. Youri Djorkaeff – micsoda véletlen! – még egy szezont töltött el Milánóban, majd a Kaiserslautern szerződtette, ahol első két évében a csapat legjobbja volt, aztán jelenlegi állomáshelyére, az angol Bolton Wanderers gárdájába igazolt. (Hmmm…a Youri…!) Ivan Zamorano 5 év szolgálat után, 2001-ben hagyta el az Internazionalét, előbb a mexikói America-ban játszott, majd a chilei Colo-Coloba tért haza, hogy itt intsen búcsút a labdarúgásnak. Mint ismeretes, a búcsúmeccsén ellökte a játékvezetőt, amiért kiállították, és 11 mérkőzésre szóló eltiltást kapott… A végére maradt a legnagyobb csillag, a világ akkori legjobb játékosa, Ronaldo, akinek sorsa mindenki számára nyitott könyv, így nem is foglalkoznék vele részletesen. A cserejátékosokról sem feledkeztem meg: Francesco Moriero az elkövetkezendő két évben nem tudta korábbi pazar formáját hozni, sérülései ellenére a Napoli vette meg. Benoit Cauet, az ˝akkori Guly˝ is 2001-ben hagyta el a bázist, megfordult a Torinóban, és a Comóban, jelenleg a Bastia szurkolóit boldogítja. Luigi Sartor mindössze egy szezont töltött el – pedig innen lett válogatott -, aztán lelépett. Előbb Parmába költözött, majd a Roma szerződtette, amelynek még mindig a játékosa. Olyan focisták, mint Nwankwo Kanu, Nicola Berti, vagy az akkoriban 22 esztendős Alvaro Recoba nem is jutottak szóhoz.

A Lazioból csak néhány érdekességet emelnék ki: pályára lépett az a Vladimir Jugovic, aki nem sokkal később az Inter futballistája lett, csakúgy, mint Matias Almeyda, akit a döntőben kiállítottak… Már 98-ban is csodálatosan játszott Alessandro Nesta; remekelt a fináléban a mostanival ellentétben igen rövid hajat viselő Pavel Nedved, csakúgy, mint a körülbelül fél tucat sarkazást bemutató Roberto Mancini;továbbá nem mehetek el szó nélkül szegény Pierliugi Casiraghi mellett, aki a döntőt követően a Chelsea-be szerződvén olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy 2 év rehabilitáció ellenére sem tudott visszatérni a zöld gyepre.

A két mester, Luigi Simoni és Sven-Göran Eriksson sorsa is jókora fordulatot vett: előbbit a 98/99-es idény első harmadában menesztették, melyet követően kisebb csapatokat irányított, míg utóbbi csillaga magasan ívelt felfelé: bajnokságot, olasz kupát, KEK-et nyert a Lazioval, majd első külföldiként az angol nemzeti tizenegy szövetségi kapitányává nevezték ki.

Ennyit hát a sorsokról, történetekről, klubváltásokról. Csak remélni tudom, hogy minden kedves olvasóban kellemes emlékeket idéztem fel a korábbi kedvencekről, melyeknek pályfutását gyakorlatilag végig követve sikerült egy kis nosztalgia hangulatot teremtenem.

Folytatva a sort, emlékezzünk meg magáról a meccsről, amely minden szempontból kielégítette az Inter-szurkolók igényeit. Mivel ez volt az első olyan mérkőzése a kék-fekete csapatnak, amelyet közvetített a Magyar Televízió, bizonyára nagyon sok drukker ezután a 90 perc után lett az Inter elkötelezett híve. A csodálatos hangulatú derbiről hiányzott a legendás hátvéd Giuseppe Bergomi, akit a ˝tejfelesszájú˝ Salvatore Fresi helyettesített – általános meglepetésre kiválóan. Mellette Colonnese és West alkotta a hátvédsort, főleg utóbbi lelkes játéka nyűgozött le ismét. Határozottan, keményen futballozott, ember nem volt, aki elsuhant az oldalán. Sajnos ígéretesen induló pályfutása nem a legideálisabban folytatódott. A középpályán Winter zakatolt fel-alá a jobb oldalon, egykori csapata ellen bizonyára kettőzött erővel hajtott. A legjobban a Simeone-Zé Élias szűrő kettős ragadott magával, előbbi afféle hátsó irányítóként tevékenykedett, az első gól előtt pazar labdát tett Zamorano elé. A brazil rengeteget dolgozott középen, egy-két finom megmozdulás, illetve lövés jelezte: igazi dél-amerikai labdarúgóról van szó. Mivel még mindig csak 27 éves, örömmel venném, ha újra magára öltené az Inter mezét. Javier Zanetti csodálatos produkcióját alighanem el tudjátok képzelni, a szokásos szólók, és a sportszerű játék már akkor is a védjegyének számított. A gólja pedig…Míg élek nem felejtem el, az tuti. Egy szabadrúgást követően a hosszú oldalról Zamorano visszafejelte a labdát, amit Capitano külsővel, írtózatos erővel vágott a léc alá. A két ék mögött Djorkaeff szervezte a játékot, bár nem alkotott maradandót, de nagyon sok támadásban benne volt. Zamorano gólja önmagáért beszél, ezen kívül egy kapufa fűződött a nevéhez, no meg tucatnyi – elsősorban a levegőben – megnyert párharc. Ronaldo pedig külön fejezetet érdemelne. Röviden csak annyit, hogy a szokásos, biciklicseles, kapust elfektetős gólja mellett lőtt egy bődületes kapufát, bemutatott néhány rá jellemző, ellenfelet megalázó cselt, és még védekezett is. A mostani, Real Madridban látott játékához képest sokkal többet jött vissza labdákért, jó pár szólót vitt véghez, és jóval gyorsabb volt, mint manapság. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a súlyos sérülések ekkor még elkerülték… Abban a periódusban a világ legjobb játékosának számított.

Nagyon jó kis mérkőzés volt, Simoni-fiai végig uralták a játékot, a Lazionak szinte nem is akadt komoly lehetősége. Mezőnyben ugyan mutattak szép dolgokat a kékek – főleg Fuser és Mancini révén -, de az Intert azon az estén nem lehetett megállítani. A három gól és a két kapufa jelezte Ronaldóék egyértelmű fölényét, így teljesen megérdemelten vehette át Pagliuca a kupát, amelyet immáron harmadjára hódított el kedvenc csapatunk.

Összességében úgy vélem az az Inter volt a ´90-es évek legkiválóbb Nerazzurri-gárdája, nemcsak a borzasztóan erős játékoskerete, hanem egységes, kiváló csapatjátéka miatt is.

2003. Aug. 10. 18:14

Legutóbbi írásom óta négy, komoly kategóriába sorolható edzőmérkőzést játszott az Inter, felemás játékkal illetve eredményekkel. A német VFB Stuttgart elleni találkozót az Eurosport jóvoltából mindannyian láthattuk, s bár elég régen volt ugyan, de egy pár gondolat erejéig érdemes rá visszatekinteni. Hozzám hasonlóan a legtöbb szurkoló bizonyára az új igazolások miatt tette le a fenekét a televízió elé, ebből a szempontból pedig nem is kellett csalódnunk, hiszen majd´ mindegyik friss szerzemény magára öltötte a kék-fekete dresszt azon az estén. Sajnálatos módon a legnagyobb fogásnak tartott Andy Van der Meyde egy kisebb sérülés következtében – akárcsak mi magunk – nézőként követte az eseményeket, így az ő szemrevételezése elmaradt. Nem úgy Lamouchié, Karagounisé és Helvegé, akik a görög kivételével a kezdőcsapat tagjaként futhattak ki a pályára. Vegyük őket górcső ebben a sorrendben: az egykori francia válogatott, 32 éves Lamouchi minden megmozdulásán látszott, hogy rendkívüli tapasztalattal rendelkezik, képes kivenni a részét a védekezésből, és a támadások előkészítéséből egyaránt. Főleg utóbbinak veheti hasznát Cúper, mert Sabri korábbi klubjaiban(Auxerre, Monaco, Parma) csillogtatott már irányító-erényeket. Persze ehhez az kell, hogy kiszorítsa a csapatból az Emre-C.Zanetti-Almeyda trió valamelyikét, amire valljuk meg őszintén nem sok esélye van. Bevallom férfiasan, mikor megtudtam hogy az Inter játékosa lesz, nem álltam kezen örömömben, de azóta másként látom az ő helyzetét. Rutinjával hasznos tagja lehet a csapatnak, a vetésforgóban bizonyára gyakran sorra kerül majd.

Karagounist afféle sötét lóként aposztrofáltuk, tudtuk ugyan róla, hogy évek óta görög válogatott, továbbá klubjának, a Panathinaikosnak a meghatározó játékosa, de ennyi és semmi több. Bajban voltunk, ha valaki azt kérdte tőlünk: mondjunk már valamit erről a srácról! Pontosan hogy néz ki, melyik lába az erősebb, hogyan cselez, milyen a fejjátéka stb. Ezekre a kérdésekre alighanem még a nemzetközi futballban vájtfülűnek számító szurkolók sem nagyon tudtak válaszolni, egészen addig a bizonyos napig. Így első blikkre nem tudnék egyértelmű feleleteket adni az fentebb említett kérdésekre, persze, egy meccsből hiba lenne bármiféle következtetést levonni. Annyi azért kiderült, hogy sokat futó, nagy munkabírású játékosról van szó, aki kevésbé technikás, ám szorgalmával igyekszik pótolni eme hiányosságát. Nem tudni, mennyi lehetőséget fog kapni, de nem ő lesz Cúper első számú választása annyi szent.

Helveg élete viszont nyitott könyv, ha másnem azért, mert hosszú ideig a szomszédban teljesített szolgálatot. Igaz, a kuzinjainknál – főleg az utóbbi egy-két évben – inkább tartalélok sanyarú sorsa jutott neki, de előtte még Zaccheroni irányítása alatt a bajnokságot nyert Milan egyik alapembere volt. Minden bizonnyal a dán lesz Javier Zanetti helyettese, reméljük azért kevésszer kerül majd bevetésre, ami azt jelentené, hogy a Kapitány sérülés nélkül tudja le az évadot. Mindenesetre valamivel nyugodtabbak lehetünk, mint az elmúlt két évben, Vivasnál valószínűleg jobbat fog produkálni…

Következett az immáron hagyományosan megrendezésre kerülő amszterdami torna, amelyen ezúttal az Inter is a meghívottak között szerepelt. Nem a legerősebb kerettel utazott el Cúper a holland nagyvárosba, ami azonban csöppet sem látszott a Galatasaray elleni nyitómérkőzésen: Martins vezetésével simának tűnő 3-0 -ás győzelmet arattak a fiúk. Sajnos az elmúlt évekkel ellentétben nem tudtuk televízión követni az eseményeket, de hála Youme online-közvetítésének, a lényegről nem maradtunk le. Utólag végigolvasva a meccsen történteket, egész jó kis összecsapás lehetett, mindkét oldalon akadtak bőven helyzetek, az eredmény pedig ömnagáért beszél. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem mondható el az Ajax-szal vívott találkozón, amelyen szintén 3-0 lett a végeredmény, csak ezúttal Toldo hálójában landolt háromszor a bőrgolyó. Ezen a meccsen előjöttek a már sokat emlegetett problémák a a hátsó alakzattal: két gólt is egyéni hiba előzött meg. A kegyelemdöfés pedig egy kontratámadás végén született.

Szombaton ismét az Eurosportnak mondhattunk köszönetet, a hétvégén Bariban megrendezésre került hármas tornát ugyanis közvetítette a csatorna. Felemás érzéseim voltak a Juventussal lejátszott nyitómérkőzéssel kapcsolatban. Az első negyedórában a zebrák játszottak mezőnyfölényben, amit két alkalommal gólra is váltottak, igaz, mindkétszer rögzített szituációt követően vették be Toldo kapuját. A nagy baj az, hogy Camoranesi és Di Vaio is úgy szerzett gólt, hogy teljesen egyedül találta magát a tizenhatoson belül, tehát a védelem most sem állt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen ezen a két megingáson kívül csak egyszer keverték meg komolyan a hátsó sort, Di Vaio akkor óriási helyzetben végül fölé lőtt. Azért ennyire nem játszott rosszul a Cúper-banda, bőven akadt helyzete elsőrorban Vieri révén. Bobónak legalább féltucat lehetősége volt a 45 perc során, egyszer gólt is lőtt, sajnos a játékvezető les címén érvénytelenítette a találatot. Nagyon szép akció végén született viszont Crespo szépítő gólja: a fentebb már általam hasznosnak ítélt Lamouchi pazar labdát ˝dobott˝ ki a szélre Pasqualénak, a fiatal bekk centerezését követően a berobbanó argentin támadó Buffon kapujába vágta a labdát. Sajnos ezt a támadást leszámítva nem kápráztatott el minket a csapat. Luciano rengeteg hibával játszott, egyszer sem tudott az embere mögé kerülni, beadása pedig mindössze egy volt. Átlagon felüli gyorsaságát ugyan bizonyította, de ez egyelőre édeskevésnek tűnik.A balszélen Van der Meyde száguldozott – volna, ha Appiah nem rúgja fejbe. A hollandot le kellett cserélni, fájdalom, megint nem tudtuk meg mit is tud valójában. Egyszer azért próbálkozott beadással, a jobb lábára át tette a lasztit, azonban a beadását kifejelte a Juve védője. A sokat bírált bal oldal ezúttal is gyengén muzsikált, talán azért, mert Helveg és Van der Meyde személyében két, vérbeli jobblábas futballista kapott ott lehetőséget. Pasquale beállásáig tehát nem volt született ballábas játékos a csapatban(Materazzit leszámítva). A csapatjáték főleg a második ˝félidőben˝ akadozott, fura módon akkor produkált szép dolgokat a csapat, amikor a két gól kapta. A Sampdoria ellen még az eddigiekhez képest is tartalékosan állt fel az Inter, jellemző, hogy 4 Primavera-korú játékos volt a kezdőcsapatban. Nem érdemes túl sok szót vesztegetni erre a meccsre, Martins csodaszép gólján kívül alig történt említésre méltó esemény.

Már csak három hét van hátra a bajnokság kezdetéig, javítani való tehát még akad bőven. A védekezés nincs rendben(Cannavaro, Almeyda és Emre csatasorba állásával remélhetőleg javul a helyzet); a bal oldal nagyon harmatos(Kily González vagy valaki jó lenne, ha minél hamarabb bekapcsolódna a munkába); a látványos játéktól egyelőre még nagyon messze vagyunk. Reméljük a sérültek felépülésével és egy új balszélső szerződtetésével egy-két kérdőjel végére pont kerül, mert jelen állapotában ez a csapat messze van a tökéletestől……

2003. Jul. 27. 18:17

Bizony kevés hiányzott ahhoz, hogy ez a mostani írásom keményen kritizáló hangnemben szülessen. Valószínűleg sokan hallottátok, olvastátok a héten felmerült esetleges játékoscseréket, melyek közül finoman szólva egyikkel sem értettem egyet.

Az egész a hét közepén kezdődött, amikor is valaki kitalálta, hogy az Internek Giuseppe Favallira van szüksége. Ez még nagyjából rendben is volna, hiszen egy 31 éves, hatalmas Serie A-tapasztalattal rendelkező hátvédről van szó, aki bármelyik csapat keretében elfér, más kérdés, hogy Coco személyében egy olasz válogatott balbekk áll Cúper rendelkezésére ezen a poszton. No de az, hogy egy tehetéséges, ugyan az elmúlt idényben sokat nem mutató, de több poszton is bevethető, kreatív, technikás Dalmat-t és egy hosszú idő után viszonylag sok játéklehetőséghez jutó saját nevelésű 21 éves játékost, Pasqualét adjunk érte cserébe?! Ez abszurd!Még ha csak kölcsönadásról lenne szó, akkor is…

Közülünk többen úgy vélekednek Dalmat-ról, hogy nagyon jó képességű játékos a francia, talán senki sem cselez nála jobban a csapatból, de egyikünk sem lenne szomorú, ha a távozás mezejére lépne. Oké. Legyen. Stílusa alapján a Premiershipben és a Primera Divisionban valószínűleg könnyedén megállná a helyét, egy másik edző esetleg ki tudná hozni belőle képességei maximumát. Tehát, ha már mindenképpen elhagyja az Intert, akkor ne egy másik talján gárdába igazoljon, hanem inkább külföldre kellene eladni, méghozzá jó pénzért.(Szerintem 8-10 millió eurót simán megér). Pasquale már más tészta.

Mindannyian tudjuk, hogy a saját nevelésű játékosoknak borzasztó nehéz az első csapat közelébe férkőzniük. Utoljára huzamosabb ideig(vagy 17 évig…) egy bizonyos Giuseppe Bergominak sikerült, aki az Inter-tábor első számú kedvence volt hosszú-hosszú éveken keresztül. (A fiatalabbak kedvéért: Ziot legalább annyira szerették – szerettük – akkor, mint most Javier Zanettit.) A Bergomit követő nemzedék tagjai bizony nem váltották meg a világot, csak percek illetve mérkőzések jutottak nekik. Egy kivétel volt csak, aki talán a jövő Interének meghatározó tagja lehetett volna: Matteo Ferrari. Őt azonban – ki tudja miért-, egy csereüzlet keretén belül átengedtük a Parmának. Hogy nem a levegőbe beszélek, a 22 éves hátvéd azóta bemutatkozott a Squadra Azzurrában…

Az elmúlt és idei szezonban megváltozni látszott az Inter Primavera csapatában futballozó fiatalok helyzete, hiszen Cúper mester jó néhányuknak igyekezett játéklehetőséget adni. Közülük a legtöbb szerepet Pasquale kapta, aki olyan fontos meccseken futott ki kezdőként a pályára, mint például az Ajax, vagy a Newcastle ellen vívott Bajnokok Ligája-derbik. A kis Giovanni pedig nem okozott csalódást, jellemző, hogy Giovanni Trapattoni, az olasz válogatott szövetségi kapitánya egy alkalommal meghívta a felnőtt keretbe.

Szóval, ezt az Interhez gyermekkora óta kötődő, a szurkolók által is szeretett fiatalembert akarta Moratti(?) odaadni a Lazionak! Ha csak a rutinszerzés lett volna a fő oka megérteném, de úgy vélem, Cesar, Zauri és Sorín mellett nem kapott volna túl sok játéklehetőséget. Akkor meg mi értelme kölcsönadni? Ennyi erővel itt is maradhat, kemény munkával, és rengeteg tanulással egy-két év múlva kiszoríthatja Cocot a kezdőből, és ezzel hosszú évekre megoldhatja a balhátvéd problémáját.

A másik csereüzlet talán még ennél is durvább: spanyol lapértesülések szerint a Barcelona Cannavarót szeretné elcserélni Overmarsra… Azt a Cannavarót, a világ egyik legjobb hátvédjét, az olasz nemzeti csapat kapitányát, akit egy évvel ezelőtt 22 millió dollárért csábítottuk el Parmából a Juventus és a Milan orra elől. Jó, rendben, tudjuk, hogy Fabio nem hozta a produkciót, amit vártunk tőle, de ezek szerint neki nehezebben megy a beilleszkedés. Úgy vélem, egy esélyt mindenképpen megérdemel, hiszen akadtak jó meccsei, nem egy szituációban mentett az utolsó pillanatban. Ahogy egy szurkolótársunk fogalmazott: ez lenne a csapatépítés? Egy kevésbé sikeres idény után eladjuk a méregdrágán vásárolt szuperhátvédet? Remélem nem.

És akkor még nem is említettem a Cannavaróért érkező cserejátékost. Overmars iszonyú gyors, mindkét szélen bevethető, remek futballista – volt. Mióta eljött az Arsenaltól csak keresi régi önmagát, sem a holland válogatottban, sem pedig klubjában nem tudott egyenletes teljesítményt nyújtani. Felvillanásai, jó mérkőzései persze akadtak, de valószínűleg többé nem lesz már olyan jó, mint régen. Nem is beszélve az állandó sérüléseiről, egy, a spanyolnál jóval keményebb bajnokságban alighanem még kevésbé bírná a megfáradt térde.
Remélem, ezek a pletykák mindenféle valóságalapot nélkülöznek, és csak az unatkozó újságírók torz agyszüleményei voltak. Hatalmas hiba lenne Pasqualét és Cannavarót elengedni, főleg, ha a fentébb megnevezett focisták érkeznének a helyükre…

2003. Jul. 13. 16:32

…igazolt kedvenc csapatunk vezetősége, legalább is az elmúlt hetet figyelembe véve. Mi tagadás, elég régóta fájt a fogunk néhány klasszis szélsőre, úgy éreztük: mindössze két jó képességű, cselezni és beadni tudó futballista hiányzik a még jobb eredmény elérésehez. Most végre úgy tűnik, az Oriali- és Branca-vezette átigazolásokért felelős szakosztály jó munkát végzett. Nem győztük kapkodni a fejünket, szinte minden napra kaptunk egy új futballistát. Akadt közöttük olyan, aki az Interbe szerződésével általános meglepetést keltett, de a többi játékos nevének hallatán nem esett a földre az állunk.

Ugyan a sokak által várt nagy durranás – egyelőre… – elmaradt, ám első látásra nem lehet egy rossz szavunk sem az újonnan érkezettekre. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a mögöttünk hagyott idényben milyen szélsők álltak Cúper rendelkezésére, tényleg az az ember érzése: ezeknél már csak jobbak lehetnek…

A jobb oldalra sokunk első számú kívánságát sikerült Morattiéknak Milánóba csábítani, s valóban úgy tűnik, Andy Van der Meydénél jobb, reális áron megszerezhető labdarúgót aligha találtak volna. Valljuk be őszintén, a futballvilágnak három szuperklasszisa poroszkál ezen a poszton, de sem Figo, sem Beckham és még csak Zambrotta leigazolása sem tűnt megvalósítható elképzelésnek.

Az ifjú holland idei produkcióját látva dörzsölhetjük a tenyerünket, hiszen hazája pontvadászatában 10 találatot ért el, valamint a BL-ben a legjobb nyolc közé jutott Ajax egyik húzóemberének bizonyult. Bár mindössze egy gólt szerzett, az a Romának rúgott bomba viszont nagyon szép volt. A két, Inter ellen vívott csoportmeccs közül inkább a milánói meccsen játszott jól, amikor is nem eredeti helyén a jobb oldalon, hanem a balszélen kezdett. Egyszer-kétszer túljárt Javier Zanetti eszén, de összességében végül Capitano nyerte meg kettejük párharcát. A találkozó második félidejében átjött kedvenc helyére, s bizony a fiatal Pasquale nem nagyon bírt vele.

Reméljük Van der Meyde személyében egy olyan focista szerepel majd hétről-hétre az Inter kék-fekete mezében, aki képes megfelelő számú és minőségű labdákkal kiszolgálni a két ízig-vérig befejező csatárunkat. Gondoljunk csak bele, Vieri évek óta úgy lövi a gólokat, hogy nincs mögötte egy igazi utolsó passzos ember, illetve nem kap annyi használható labdát a szélekről, mint mondjuk Ruud Van Nistelrooy. Hányszor lesz vajon Bobo eredményes, ha végre valaki rendesen ki tudja őt szolgálni? Nos, ez a valaki reményeink szerint a 24 esztendős németalföldi fiatalember lesz.

Ne feledkezzünk el Lucianoról sem, aki fentebb említett jövendőbeli harcostárásval ellentétben rendelkezik némi Serie A-tapasztalattal. Elsősorban akkor bűvölt el minket elképesztő gyorsaságával és futómennyiségével, amikor még az Eriberto név szerepelt a 15-ös számmal ellátott Chievo-mezén. Eltiltását követően lassan lendült játékba, alighanem még mindig keresi régi önmagát. Bízunk benne, hogy Cúper segítségével ismét rátalál arra a formájára, amivel állandó koncentrációra kényszerítette az ellenfelek balhátvédjeit. Érzésem szerint ő azt a funkciót fogja betölteni az Interben, amit nagyjából Serginho a Milanban, azaz: elsősorban csereként, az éppen aktuális mérkőzés második felében kerül majd bevetésre, amikor ne adj’ isten visszaesik a csapatjáték, és kell valaki, aki felpörgeti.

A harmadik új fiú a klub történetének első szenegáli nemzetiségű játékosa, aki a leginkább hiányolt poszton, a középpálya bal oldalán érzi jól magát. Khalilou Fadiga évek óta meghatározó tagja nemcsak klubjának, hanem hazája válogatottjának is. Vele kapcsolatban szintén úgy érzek, mint Lucianoval: ő is inkább a vetésforgóban kap szerepet, a még egyelőre nem ismert első számú balszélső tartalékjaként foglalkoztatjuk majd.

A mögöttünk hagyott idényben Okan Buruk és Domenico Morfeo töltötték be a második számú bal oldali középpályás szerepét, amit jövőre úgy néz ki Luciano és Fadiga vesz át. Kétségkívül jobban hangzik, sőt, ki tudja, ha ők ketten a 2002/2003 -mas szezonban Cúper rendelkezésére álltak volna, talán nem zárjuk trófea nélkül az esztendőt…

2003. Jul. 6. 16:13

A legtöbben azon a véleményen vagyunk, hogy az előző évek gyakorlataival ellentétben az idei átigazolási időszakban nem kell feltétlenül a fél csapatot lecserélni. Jó néhányan egyet értünk Cúper mesterrel, akinek legfőbb kívánsága legalább két, klasszis teljesítményre képes szélső játékos leszerződtetése. A klub menedzserei ezért elsősorban szélsők után kutatva járják az európai stadionokat, rengeteg futballistának a nevét jegyezték már fel noteszaikba. Mindannyian tisztában vagyunk a szóba jöhető jelöltekkel, de azért a teljesség igénye nélkül próbáljuk meg felidézni a leggyakrabban elhangzó neveket: Luciano, Van der Meyde, Figo, Zambrotta, Joaquín, Ljungberg, Quaresma; illetve Solari, Kily González, Giggs, Jankulovski, Pires, Robben, Vicente, Overmars és Serginho. Abban gyakorlatilag biztosak lehetünk, hogy az előbb említett labdarúgókból legalább kettő, de legfeljebb három jövőre kék-feketébe öltözik. Eddig rendben is lenne a dolog, Morattiék bizonyára a legjobb megoldást fogják választani.

Szakadjunk el azonban egy kicsit a Cúper-féle 4-4-2 által jellemzett futballvalóságtól, és gondoljunk egy merészet! Képzeljük el, hogy az argentin tréner szakít eddigi jól bevált filozófiájával, és áttér az egyszer-kétszer már alkalmazott három hátvédes rendszerre. Ez a formáció nem kívánja meg feltétlenül a két vonalszélső szerződtetését, hiszen ebben a 3-4-1-2 -ben alapból megvan a két hangyaszorgalmú futóember a jobb-és a bal oldlara egyaránt. Ezzel nyílván nem árulok el nagy titkot, hiszen Javier Zanettire és Francesco Cocora gondoltam.

Szükség van viszont egy igazi tízesre, egy utolsó passzos emberre, egy fazonszabászra, egy játékmesterre, egy agyra, egyszóval egy vérbeli irányítóra, akire lényegében az egész csapatjáték épül, és akin áll vagy bukik a mérkőzés végkimenetele. Ez rendkívül nagy felelősséggel járó pozíció, nem véletlen, hogy a biztonsági játékáról elhíresült Cúper eleddig meglehetősen ritkán rakott ekkora terhet valamelyik játékosa nyakába. És az is nyílvánvaló, hogy nem sok olyan futballista szaladgál a nagyvilág pályáin, akik képesek véghezvinni ezt a nehéz feladatot. Én mégis azt mondom: próbáljuk meg! Vegyünk – akár nagy pénzért is – egy ilyen karmestert, és alapból változtassuk meg az elmúlt két Cúper-évben megismert játékot!

Ha az edző mindenáron ragaszkodik a négy hátvédhez, ám legyen, de ekkor még mindig át tudjuk formálni úgy a csapatot, hogy beleillesszünk egy trequartistát.

Bizonyára sokan emlékeztek a Bayer Leverkusen elleni hazai BL-meccsen látott felállásra, ami kicsit az Ancelotti által preferált rombusztatktikára emlékeztetett. Ezen felállás szerint ugye a négy védő adott, előtte azonban megváltozik a középpályások helyzete. Azon a bizonyos Bayer 04 ellen vívott – győztes – mérkőzésen Luigi Di Biagio foglalta el a védelem előtti szűrő, vagy ahogyan az Ancelotti-féle Milanban hívják: hátsó irányító szerepkörét, és a milanos Pirlohoz hasonlóan hosszú indításokkal dobta csatába a két éket. Mi tagadás, Gigi talán még soha nem játszott olyan jól az Interben, mint azon a mérkőzésen. Cristiano Zanetti hiányában Matias Almeyda játszott a jobb oldalra kihúzódva(a Milanban Gattuso), s bár szokásához híven felszántotta a pályát, azonban látszott, hogy kissé idegenül érzi magát azon a helyen. A másik oldalon nem volt ilyen probléma, ugyanis Emre simán megoldotta ezt a feladatot(amit a kuzinjainknál általában Seedorf vagy Serginho játszik). A sokat emlegetett fantasista azon a mérkőzésen Recoba volt, s bizonyította, hogy megállja a helyét ezen a fontos poszton is. Két gólpasszt adott, és szokásával ellentétben a védekezésből is kivette a részét – legalábbis amíg el nem fáradt. Szerintem rá lehet bízni ezt a feladatot.

Most ugyan ellentmondásba keveredtem saját magammal, hiszen az írás elején azt bátorkodtam megjegyezni, hogy vegyünk egy új irányítót, az előbb meg azon a véleményen voltam, hogy Recoba simán alkalmas összefogni a csapatot. Ezt azonban úgy tűnik csak én látom így, Cúper és az Inter-drukkerek nagy része szerint Alvaro nem válna be irányítóként.

Ekkor jönne a képbe az új játékmester megvétele, aki több szempontot figyelembe véve, egy meglehetősen leszűkített kör alapján szerény véleményem szerint három futballista lehet: Francesco Totti, Juan Sebastian Verón és Deco Sousa. Hármójuk közül Totti szerződtetésére látom a legkisebb esélyt, pedig ő lenne talán a legjobb választás, nemcsak szakmai-, hanem a Real Madrid példáját követve anyagi szempontból is. Bár mentálisan nem ő van a legtökéletesebb állapotban , de Veronnal és Decoval ellentétben borzasztó gólérzékeny. Viszont az ő védekezése hagy némi kívánni valót maga után.

Verón azonban szakmailag lenne megfelelő jelölt, hiszen Francescohoz hasonlóan töviről-hegyire ismeri a Serie A-t, és rá jellemző az, ami a Roma csillagára nem: tud védekezni. Sajnos nem valószínű, hogy kedvenc klubunkban látjuk majd hétről-hétre, hiszen aligha képzelhető el, hogy Alex Ferguson egy átigazolási időszak alatt lemond Beckhamről és Verónról egyszerre.

Maradt tehát a brazilból lett portugál, akit igazából az idei UEFA-kupa fináléban fedezett fel magának a fociszerető nagyközönség. Láthattuk, képes forintos labdákkal kiszolgálni csapattársait, és ha kell, besegít hátul. Mellette szól még az ára, hiszen az előző két szupersztár árához képest olcsón megvehető, s ha a Porto belemenne a Deco-Conceicao cserébe, azt mondom: óriási baklövés lenne nem elfogadni. Hogy ne csak a pozitívumokat emeljük ki vele kapcsolatban: Portugálián kívül még nem bizonyított.

Szóval, ha mesterünk úgy dönt, hogy alapból megváltoztatja futballról alkotott elképzeléseit, tegye bátran, és ne féljen kockáztatni, próbálja ki nyugodtan az egy emberre épülő támadójátékot, s látva a Leverkusen-meccsen bemutatott szép focit, sok veszíteni valója nincs.

Világbajnokaink

1934:
Luigi Allemandi, Armando Castellazzi, Attilio Demaria, Giuseppe Meazza
(A döntőben gólt lőtt: Orsi, Schiavio,  Puc)

1938:
Giovanni Ferrari, Ugo Locatelli, Pietro Ferraris, Giuseppe Meazza
(A döntőben gólt lőtt: Colaussi 2, Piola 2, Sárosi, Titkos)

1982:
Alessandro Altobelli, Giuseppe Bergomi, Gabriele Oriali, Giampiero Marini, Ivano Bordon, Fulvio Collovati*
(A döntőben gólt lőtt: Rossi, Tardelli, Altobelli, Breitner)

1990:
Andreas Brehme, Jürgen Klinsmann, Lothar Matthaus
(A döntőben gólt lőtt: Brehme)

1998:
Youri Djorkaeff
(A döntőben gólt lőtt: Zidane 2, Petit)

2002:
Ronaldo
(A döntőben gólt lőtt: Ronaldo 2)

2006:
Marco Materazzi, Fabio Grosso* 
(A döntőben gólt lőtt: Materazzi, Zidane)

*Collovati (Milan), Grosso (Palermo) csak a VB után lett Inter játékos.

Rekordnak számít, hogy Inter játékosok 8 gólt szereztek a VB döntők történetében:

1970: Boninsegna
1982: 
Altobelli
1986: 
Rummenigge
1990: 
Brehme
2002: 
Ronaldo-2
2006: 
Materazzi
2018: Perisic

milánó

Milánó bemutatása

Czeininger Tamás -intertomega- írása

Kedves Interesek! Kedves szurkolótársaim!

Már régóta tevezem ezt a rövid bemutatót. Hiszem, hogy a labdarúgás mellett egyéb dolgok is érdekelnek benneteket. Az INTER csapata milánói csapat és ennek a városnak nem csak egy nagyszerű stadionja hanem számos műemléke is van. Érdemes felfedezni Olaszország 2. legnagyobb  (1.5 milliós lakosú) városát.

Összesen húsz olyan műemlékre hívnám fel a figyelmeteket ami Milánót kiemeli az átlagos európai nagyvárosok közül. Mivel több portálon lehet olvasni ill. a tanúlmányaitokból is be-be szűrődik a város története, most itt csak egészen érintőlegesen.

Tehát egy kis töri – de nem vészes!

A legkorábbi adatok az etruszk korból származnak. Őket a vaskori kelták követték a Kr. e. VI. századtól. A rómaiak pedig  Kr. e. 222-ben foglalták el Milánót azaz Mediolánumot.

Különböző háborúk (pl. punok elleni) után a kelta lakosság –lassan– átvette a latin kultúrát, keveredve az idetelepülő latinokkal. A császárkorban Diocletianus uralkodása idején (Kr.u. 284-305) a római birodalom egyik központja lett Mediolanum néven.

Nagy Constantin császár pedig elismerte az addig üldözött kerszténységet az ún. milanói ediktummal 313–ban. Innentől számítjuk a kerszténység szabadságát! Vége az üldözések korának. A városban működött a híres Szt. Ambrus püspök  akinek hatására tért meg  Szt. Ágoston aki egyebek mellett sokat írt Milánó akkori szépségéről is.

A népvándorlás meggyengítette majd megdöntötte a Római Birodalom nyugati részét.

Vizi (nyugati) gótok majd hunok végül keleti gótok érkeztek a területre. A hosszú háborúk nem csitultak később sem. Jöttek a bizánciak, majd a germán eredetű longobárdok 568-ban.

A területet erről  a népről nevezik Lombardiának. Központjuk Milánótól kicsit délre Pávia volt. A frank Karolingok győzték le végül a longobárdokat (lombardokat). Amikor a Frank Birodalom 3 részre szakadt Milánó a keleti frank terület része lett. Innentől kezdve a városállam szakadatlan küzdelemben állt a mindenkori császárral, pl. IV.Henrikkel, I. (Barbarossa) Frigyessel. A pápával szövetségben sikerült a városállamnak viszonylagos önllóságát megőrizni, sőt mint a lombard liga legnagyobb települése vezető szerepet is elért.

Az invesztitúra harcokban kiemelkedő della Torre család lett először Milánó ura, de 1277-től a Visconti família győzött és lett egész Lombardia, így Milánó hercege. Az 1450-ig tartó uralmukat –házasság révén– a Sforzák vették át. Övék volt a város, de sokat harcoltak a francia királysággal. II. Francesco Sforza herceg, a híres és hírhedt ,,Mór’’ már csak Habsburg V. Károly császár kegyéből uralkodhatott a város és Lombardia felett. A franciákat legyőző V. Károly végül fiának II. Fülöp spanyol királynak adta a területet.

A XVIII. század–tól a Habsburg család spanyol ágának kihalása miatt örökösödési háború robbant ki Lombardia birtoklásáért. Az osztrák Habsburgok kapták meg a békekötés  értelmében a  francia Bourbonokkal szemben az értékes területet a várossal együtt.

Jelentős fejlődés indult meg Milánóban, különösen a magyar töriből is jól ismert Mária Terézia és II. József uralkodásának idején.

A békés időszakot ismét a francia események zavarták meg. A szörnyű forradalom elérte észak Itáliát is, majd 1797-től Bonaparte Napoleon és csapatai megszüntették a Habsburg urlmat. I. Napóleon uralkodásának bukását követően ismét Ausztria lett Lombardia és így Milánó ura, amely 1814-től tartott  egyészen 1859-ig.  Már 1848-ban is történt kisérlet a szabadság kivívására  de ez csak rövid sikert hozott. (Ami Pest-Budának III. 15-e, az Milánónak III. 18-a) Az olaszok szabadságharcát is leverték. A függetlenségi harc és egyben az egységes Olasz Királyság létrehozása 1859-ben, majd 1861-ben történt. Az új ország királya a Savoyai dinasztiából származó II. Viktor Emánuel lett. (1861-1878)

Milánó tehát az egységes Itália 2. legnagyobb városa lett megelőzve a dinasztia korábbi székhelyét, Torinót.

Az egész XIX. század az építkezés és gazdasági, technikai  fejlődés százada volt Milánóban is. Ez a város akkor és ma is a kultúra, a bank világ és a divat  ,,fővárosa ’’.

Az I. világháború pusztítást nem hozott Milánóra, de a II. világégés már súlyos károkat, nagy szenvedést okozott. Mussolini a Duce egyik bázisának számító Milánó félig romokban állt 1945-ben. A következő év az országnak államformájában is változást hozott. Létrejött az Olasz Köztársaság. Kezdetben még kerszténydemokraták, de később szocialisták és kommunisták is voltak vezetői az országnak és így a romokból újjáépített Milánónak is.

Mára nagyon tarka kép jellemzi Olaszország 2. legnagyobb városát.

Összeségében kijelenthető: Igazi kultúr és pénzügyi központ Milánó, és egyben összekötő kapocs a nyugati és mediterrán világgal. Nem nevezhető tipikus olasz városnak.

A múlt eseményei és műemlékei rendkívüliek! Ugyanakkor egy nagy eklektika jellemzi (szerintem) az élet majd minden területén. Szinte Európa közepe.

Az Északi Liga amely ketté akarta (akarja) vágni az országot  -gazdag és fejlett északi tartományra  és szegény, fejletlen délire- előbbi fővárosának Milánót szánja.

Most pedig következzék a műemlékek rövid bemutatása amelyet INTER mérkőzések elött vagy után érdemes megtekinteni.

Milánói dóm

Az egyetemes gótika remekét a XIV. század végétől kezdték építeni. A Visconti hercegek az építtetők, majd a Sforza család folytatja és az igazság az, hogy a XV. században sincs még teljesen kész. Így a következő korokban is folyamatos a toldása, szépítése ennek a hatalmas templomnak. Már a római korban is volt itt szentély, majd a korai középkorban is állt a jelenlegi helyén –persze jóval kisebb méretben– egy templom. Az első felszentelésre 1418-ban, a másodikra Borromeo Szt. Károly milánói érsek által pedig 1572-ben került sor. A dómot Szűz Mária születésének emlékére szentelték fel.

A dóm fontosabb építészei: A XIV szd. végén Organi mester, a XV.-ben Solari,  majd a XVI/XVII.–ben a híres milánói építész Richini. (Még a XIX. szd-ban is folytak  munkálatok.) Méretei miatt is Európa 3. legnagyobb temploma. Hossza 155m. Szélessége a kereszthajóban 90 m. A belmagassága középen 48 méter. Mivel 5 hajós, a belépő szinte elveszik benne.

Este talán még szebb. Összesen 3100 szobor díszíti. Fel lehet menni a tetőre, érdemes!!!

II. VIKTOR EMANUEL GALÉRIA

II. Viktor Emánuel olasz királyról elnevezett Galéria 200 méter hosszú üvegtetős utca (1877) tele szebbnél szebb (drága) üzlettel,  étteremmel. A király szobra díszítí a hatalmas Dóm teret.

Santa Maria presso San Satiro

Via Torinon, közel a Dóm térhez találjuk a XIII. századi San Satiro templomot melyet Bramante reneszánsz stílusban belülről átépített a XV. században. (A perspektíva csodája!)

SCALA OPERAHÁZ

A XVIII. szd. végén klasszicista stílusban épült a világ egyik legnagyobb és leghíresebb operaháza melynek befogadóképessége közel 3000 fős.

Sforza várkastély

Viscontiak erődjének helyén épült a Sforzák vára a Via Dante  végén. A XV. század közepén épült reneszánsz stílusban. Több múzeum is működik benne. Képtár, kőtár, helytörténeti múzeum, fegyvertár stb. A belépő nagyon olcsó. 18 év alatt ingyenes. Nem szabad kihagyni!!!

Santa Maria delle Grazie-templom

A várkastély mögött hatalmas park van. Itt érdemes sétálgatni és kicsit megpihenni. A vár melletti Piazza Cadornatól séta a Corso Magentán a S. Maria Grazie templomhoz. (XV.szd.) Sforza hg. magánkápolnának építtette Bramantéval reneszánsz stílusban. A templom melletti kis épület rejti Leonardo da Vinci 1497-ben festett világhírű Utolsó vacsora című freskóját. Sajnos hónapokkal előre be kell jelentkezni!

Sant’Ambrogio-bazilika

San Ambrogio – Szt. Ambrus – bazilika. (előzőtől 300m-re) XI.-XII.szd. épült román stílusban. Szószéke alatt IV.szdi. szarkofág. Altemplomában Szt. Ambrus püspök sírja.

Palazzo Litta

Érdemes a Corso Magentán megtekinteni a Palazzo Litta-t. A XVII.szd-ban Richini tervezte a Litta palotát barokk stílusban melyet részben rokokóban később átépítettek. Mária Terézia is lakott itt. Érdemes bemenni a kapuján. Udvara és lépcsőháza is rendkívül elegáns és hangulatos. A városnak további 28 palotája van. Ezek általában barokk, rokokó és klasszicista stílusuak.

Palazzo brera

A Piazza Cairolin át keleti irányba találjuk a Via Brerat, ahol a barokk Brera palotában található Milánó és egyben Olaszország egyik legértékesebb képtára. Diákoknak ingyenes felnőtteknek 5 € a belépő. 40 termében Bellini, Lorenzo Lotto, Tiziano, Rubens, Tiepolo, Boccioni stb. remekműveiben gyönyörködhetünk de főként Raffaello, Mária eljegyzése című alkotásában. (Sajnos fényképezni tilos!) A képtár udvarában Canova híres I. Napoleon császárról készült szobra látható.

Villa Reale

A Brera képtár megtekintése után a Piazza Cavour felé sétálhatunk. A híres Cavour gróf rengeteget tett azért, hogy az egységes Olaszország létrejöjjön. A szobrától a Via Palestron át juthattok el Milánó legszebb klasszicista épületéhez a Villa Reale palotához.

Napóleont követően Radetzkyé majd II. Viktor Emanuelé azaz a Savoya dinasztia tulajdona. 1920-tól a XIX. és XX. szdi. szobrászok (pl.Canova), festők (pl.Martini) tárlata. Belépő 0 €! A Villa Reale azaz a Modern múzeum megtekintése után –ami tehát ingyenes (!)- sétálhatunk a város másik nagy parkjában az un. Giardini Publici-n. A parkban planetárium is van, de ott nem voltam így nem tudom milyen lehet. (gondolom nagyon klassz.) Közelében a Természettudományi múzeum szép eklektikus épülete. (ebben sem jártam.)

San Babila

Most térjünk vissza pl. az I. Metrón a Dóm térre. Persze ha időtök engedi gyalog is lehet a San Babila téren keresztül, ahol egy XI.-XII. században épült román stílusú bazilikában lehet gyönyörködni.

San Carlo al Corso

Tovább haladva a Corso Viktor Emanuelen, már a méretei miatt is meglepő San Carlo templom XIX. szd. klasszicista homlokzata tűnik szemetek elé.

San Lorenzo templom és környéke

A Dóm térre érve ismét a Via Torino-t kell megkeresni ahol a San Satiro templom áll. Erről már írtam. Közeléből indul a 3-as v. a 14-es villamos amellyel a San Lorenzohoz utazhatunk. (A villamos és busz jegyek ára 1 € , és 75 percig lehet utazni mindenféle átszállással.)  Az ókori római emlékekben már nem bővelkedő Milánó legszebb antik emlékét érdemes a San Lorenzo templom közvetlen közelében megnézni. A 16 nagy oszloppól álló  maradvány méltóságteljesen ,,őrzi’’ a XVI. században középkori alapokra épített Szent Lőrinc bazilikát.

Porta Ticinese

Sétáljunk innen tovább és pár méterre az ókori romoktól a középkori városkapuk egyikéhez a Porta Ticinese-hez juthatunk amely a XII. században készült.

Sant’Eustorgio

A kapun áthaladva –kiértünk a külvárosba– kb. 400 méterre találjuk a San Eustorgio bazilikát. A XII. századi román stílusú templomot később többször átépítették. A Visconti család több tagját is ide temették. 

A kereszthajóban egy óriási római kori szarkofágot lehet látni. A napkeleti bölcsek maradványai voltak benne. Később Kölnbe kerültek az ereklyék. A leghíresebb és egyben a legszebb része a bazilikának hátul a szentély mögött látható: Portinari kápolna. Benne a vértanú Szt. Péter szarkofágjával.

Darsena

Egy közlekedéstörténeti meglepetés következik. Az imént említett bazilikától 150 méter a Darsena, a kikötő. Igen kikötő ugyanis a középkorban  a XII-XIV. századi építkezésekhez majd később a nagy Dóm felépítéséhez használt kő és márvány anyagot mesterséges csatornán hajókkal szállították Milánóba. Az ország legnagyobb folyólyát  a Pó folyót kötötte össze a csatornák hálózata. Manapság már csak 2 ilyen csatorna látható melyekben néhány rögzített hajó étteremként, bárként szolgál. A nagyobbik csatornán –amennyiben a Leonárdo által is tervezett zsilipeket megnyitják- utasszállító hajók közlekednek a Milánótól délre fekvő településekre és vissza. Amikor ezt megnéztem tavaly ősszel, nem volt víz a Naviglio Grande–ban. Sajnos!

San Vincenzo

A kikötőtől 1000 méterre a San Vincenzo-n találjuk a hasonnevű templomot, Milánó legrégebbi templomát. A IX. században épült! A háromhajós templom puritán egyszerűsége lenyűgöző. Gondolom sokan kérdik: Miért kell ennyi templomot bemutatni? Egyszerű; Építészet, szobrászat, festészet egysége. A hit az elmélkedés, a csend helye + a pihenésé. Na meg az is fontos -szerintem- hogy nincs belépő.

Stazione Centrale

Innen a 2-es Metroval ami a San Agustino állomás a templomtól 500 méterre a pályaudvarra érdemes kinézni. A fasiszta építészet nagyszabású emléke a Stazione Centrale amely 1934-ban készült el. A főhomlokzata kb. 200 méteres.

 

Palazzo Pirelli

A pályaudvar közelében már messziről látszik a modern Milánó legmagasabb építménye  az INTER miatt is fontos objektum, a Pirelli palota. Az 1960-ban készült 127 m magas házat a neves építész P. Nervi tervezte. A milánóiak egyszerűen csak vasalónak nevezik a felhőkarcolót amelybe 2004 tavaszán egy kisgép becsapódott. A robbanás nem okozott nagy katasztrófát. Az épület kibírta! Itt található a város modern negyede is.

 

Cimitero Monumentale

A város nevezetességeihez tartozik a régi temető is, a Cimitero Monumentale amely 1860 óta létezik. Olyan hírességek nyugszanak itt fantasztikusan szép szobrokkal diszített  kriptákban mint a pl. Gilberti grófok, Parini a költő, Toscanini a karmester, G. Meazza az INTER sztárja stb. Innen busszal vissza a Via Dantéra, és egy 16-os villamossal irány a Meazza stadion! Számos értékről nem írtam. Pl. a ciszterci rend gótikus templomáról, ami a 3-as Metro végállomásától 1.5 km-re található, vagy G. Verdi által alapított muszikusházról ahol a nagy opraszerző sírja is megtekinthető vagy a dóm téri  Palazzo Reale épületről amely a Dóm múzeumnak ad helyet. Tehát van mit  látni Milánóban! 

 

100 évesek lettünk!

Tegnap (2008. március 8-án) szerte a nagyvilágban együtt dobbant minden Inter szurkoló szíve. Igaz hivatalosan csak ma lett 100 éves az Inter, ám a szombatra előrehozott bajnoki mérkőzés dátuma miatt már tegnap megünnepelte a klub a 100 éves centenáriumát. Igazi ünnep volt tehát ez a nap mind a klub vezetőinek, mind az ex és jelenlegi játékosoknak, mind a szurkolóknak. Akik nem lehettek jelen Milánóban, azok élőben az Inter Channelen követhették az eseményeket déltől egészen éjfélig egyenes adásban. Az ünnepség már pénteken elkezdődött. Ekkor a Smeraldo színházban tartott beszédet Massimo Moratti, Roberto Mancini és még sokan mások a szerte a nagyvilágból érkező 828 hivatalos Inter Klub delegáltjai előtt. A játékosok képviseletében Samuel és Dacourt szerepeltek ezen a rendezvényen.

Szombaton aztán hírességek lepték el a milánói Hotel Burn halját, ahol az Inter Channel egy kis sarokban állította fel mini stúdióját. Sorra érkeztek a csapat egykori játékosai, edzői, akiket forgószínpad szerűen Roberto Scarpini és kollegája faggatott a régi szép időkről és arról kinek mint jelent, mit jelentett az Inter családjához tartozni. A játékosok közül többen magukkal hoztak pár ereklyét. Burgnich például elhozta magával azt a labdát, amivel 1964-ben a BEK döntőn 3:1-re legyőzték a Real Madridot. Ezzel párhuzamosan Massimo Moratti és felesége milánói otthonukban fogadta ünnepi ebéden a prominens vendégeket. Köztük volt többek közt a Barcelona elnöke Joan Laporta, az Ajax elnöke, valamint a Sheffield (a világ legidősebb football klubjának) elnöke, rajtuk kívül a FIFA, UEFA képviselői, a kuvaiti nagykövet és a Pirelli elnöke Marco Tronchetti Provera is részt vettek a díszebéden. A Giacinto Facchetti sport centrumban időközben a fiatalok is játszani kezdtek. Az Inter U11 és U12-es csapata három 18 perces “félidős” mérkőzést játszott az Ajax és a Manchester United csapataival. Az U14-esek a Benfica ellen játszottak két 30 perces félidőt, míg az U17-es csapat két 40 perces félidőt játszott a Real Madrid csapatával. A díjakat az UEFA technikai igazgatója, Andy Roxburgh adta át. Innen minden fiatal játékos a Giuseppe Meazza stadionba utazott, ugyanezt tették Moratti és vendégei, valamint a Hotel Bournban összesereglett exkluzív társaság is.

A stadionban már korán kinyitották a kapukat, hiszen az Inter – Reggina mérkőzést megelőzően is tartogattak meglepetéseket a szervezők a szurkolóknak. Az ünneplés tehát hivatalosan is elkezdődött. Sok apró kisgyermek szaladt be a pályára és élő képet alkotva kiírták a San Siro stadion gyepére: “100 INTER”. A szurkolók persze egyből rázendítettek egy “Chi non salta rossonero é é” rigmusra, a kicsik pedig természetesen azonnal ugrálni kezdtek, engedelmeskedve a tifoso-k akaratának. Miközben a Curva Nord-ban már elkezdték az ünnepi drapériát elõkészíteni. A díszpáholyban aztán feltűnt egy fiatal pár Kínából. Ők úgy döntöttek, hogy ezen a szép napon a Meazza stadionban fogadnak egymásnak örök hűséget. Aztán 18:00 órakor elkezdődött az Inter-Reggina bajnoki mérkőzés, amit 2:0-ra megnyertek a házigazdák. Nem sokkal a meccs befejezése után lekapcsolták a stadion világítását és megkezdődött az ünnepi műsor.

Elsőként Giacinto Facchetti fia Gianfelice Facchetti mondott egy rövid érzelmekkel teli költeményt zenei aláfestés mellett, majd a nemzeti zászlók bevonulása következett. Összesen 35 nemzet játékosai fordultak meg 100 év alatt az Inter csapatában, így 35 csinos hölgy hozta a zászlókat, köztük a magyar zászlót is. Utolsóként az olasz zászló zárta a sort. Ekkor már Roberto Scarpini volt a ceremóniamester. Scarpini úgy konferálta fel a csapatot, mint amelyik 100 év alatt nyert 15 bajnoki címet, 5 olasz kupát, 3 szuperkupát, 2 BEK, 2 Interkontinentális, 3 UEFA kupát, és (itt Scarpini egy kis szünetet tartott) NULLA Serie-B-t! 🙂 Miután bemutatta Che Ling-et és Mao Ra-t, a már említett kínai párt a stadionnak, videó üzeneteket vetítettek ki, melyeken sorrendben J. Blatter, K.H.Rumenigge, A. Recoba, M. Balotelli, M. Platini, R. Baggio, W. Zenga, Dario Fo, G. Trapattoni, R. Hodgson, R. Mancini, J. Cruyff, I. Zamorano, L. Blanc, L. Figo, G. Salvatores, Gigi Riva, Y. Djorkaeff, J. Zanetti és D. Maradona mondták el a születésnapi jókívánságaikat. Végül G. Facchetti egy régi nyilatkozatát mutatták, aki mintha most is köztünk lenne, mondandójával beleillet a köszöntőt mondók sorába. Ezután Adriano Celentano egy szál gitárral kezdett énekelni, Majd Moratti elnök úr egy mezt ajándékozott neki. A híres énekesnek sikerült rávennie a “presidente”-t, hogy énekeljenek közösen egy dalt a publikumnak. A publikum hatlmas tapssal hálálta meg a nem mindennapi produkciót.

Ekkor leplezte le az északi kanyar a 100 éves drapériát, és egy videó következett, mely az Inter 100 évéről szólt és amelynek a C’e Solo L’Inter, az Inter hivatalos himnusza szolgált aláfestő zeneként. A képkockák a valaha élt egyik legnagyobb szurkoló Peppino Prisco képeivel indultak és az utolsó szkudettó képeivel záródtak. Egy újabb videóklipp következett, Gabriele Salvatore dokumentumfilmje, amely az Inter Campus-t, az Inter szerte a világban működő fiatal tehetségeket felkaroló hálózatát mutatta be. Ezután futottak ki a pályára az egykori játékosok, akiket Moratti fogadott egy baráti kézfogással a játékoskijárónál. A sort a nagy Inter még élő tagjai nyitották. Sarti, Burgnich, Bedin, Guarneri, Domenghini, Jair, Mazzola, Peiro, Suarez, és Corso. Ezután ABC sorrendben következtek a többiek Altobellitől Zengáig. Végül Sinisa Mihajlovoc támogatásával a jelenleg még élő egykori Inter játékosok közül a legidősebb, a 91 éves Antonio Caracciolo lépett a pályára, aki az 1940-es bajnok Ambrosiana/Inter játékosa volt. Scarpini megpróbált egy pár mondat erejéig mindenkit mikrofonvégre kapni. Felsorolni is nehéz lenne itt a sok ismerős arcot akik eljöttek együtt ünnepelni. Egy újabb rövid videóklipp következett a 100 év alatt megnyert trófeákról. Utánuk pedig a nemrég még a pályán focizó játékosok futottak ki a gyepre. Velük közösen a stadion elénekelte a Pazza Inter-t. Az éneklést természetesen Javier Zanetti kezdte. A stadionban ezzel végetért az ünnep, de innen mindenkit áthívtak a Dóm térre ahol egy jó óra múlva folytatódott az ünneplés.

A milánói Dóm előtti téren 11 órára már hatalmas tömeg várta a 14 méter hosszú ünnepi torta felvágását, amelyet Massimo Moratti személyesen szelt meg. Ezután pezsgő bontás következett és dolgos kezek elkezdték szétosztani a szurkolók között a tortát. Moratti egyszerûen nem szabadult a szurkolóktól. Csodálatos volt látni, hogy mennyire szeretik őt a szurkolók és mennyire szereti ő a szurkolókat. Kézfogások, Auguri, Grazie, mosoly és taps. Így teltek el az ünneplés utolsó percei a téren. Végül előkerültek az ilyenkor kötelező szurkolói görögtüzek is.

E sorok írója pont 10 éve szurkol a csapatnak. Akkor éppen a 90. centenáriumot ünnepelte Gigi Simoni Intere. Az Inter történelméből egy tized rész betöltötte azóta a nappalokat, és az éjszakákat. Tagnap este viszont mindenki, (szurkoló, játékos, és vezető) úgy érezhette, hogy a klub 100 éve a kezdetektől fogva a miénk. Valamint azt, hogy ennek a fantasztikus csapatnak a szurkolójának lenni a legcsodálatosabb dolog a világon! Ez a cikk azért született, hogy a magyar szurkolók is átéljék a tegnapi ünnep kivételes hangulatát. Büszkék vagyunk rád Inter!

Grazie! Auguri!

2008. 03. 09.

Massimo Moratti

Moratti, a vásárló

Új igazolások Moratti uralkodása alatt
(A listát Thohir érkezése -2013- után is folytattuk,
ha már 1995-ben elkezdtük, egészen 2016-ig, míg Moratti a maradék 30% részesedését is eladta)

1995. és 2013. között Massimo Moratti volt az INTER 100%-os tulajdonosa. Ebben az időszakban több mint 200 új játékos érkezett a csapathoz. A saját nevelésű játékosok nincsenek a listán. Többségük természetesen időközben már távozott is. Ez a magas szám, és a lista azonban mindenképp elgondolkodtató.

A teljes lista (Saját nevelések nélkül):

SzezonEdzőJátékosokÖsszesen
2015/16Roberto ManciniJ. Murillo, J. Miranda, G. Kondogbia, P. Montoya, S. Jovetic5 új játékos
2014/15 januárRoberto ManciniX. Shaqiri, L. Podolski, M. Brozovic, D. Felipe4 új játékos
2014/15Walter MazzarriT. Berni, N. Vidic, J. Dodo, Y. M’Vila, G. Medel, D. Osvaldo6 új játékos
2012/13Andrea StramaccioniM. Silvestre, G. Mudinguayi, R. Palacio, S. Handanovic, W. Gargano, A. Pereira,
A. Cassano, T. Rocchi, M. Kovacic, Z. Kuzmanovic, E. Schelotto, J. Carrizo
12 új játékos
2011/12 januárClaudio RanieriJ. Jesus, A. Palombo, F. Guarin3 új játékos
2011/12Gian Piero GasperiniL. Castaignos, R. Alvarez, E. Viviano, Jonathan, A. Poli, M. Zarate, D. Forlan, L. Tassi8 új játékos
2010/11 januárLeonardoA. Rannochia, G. Pazzini, Y. Nagatomo, H. Kharja4 új játékjos
2010/11Rafa BenitezL. Castellazzi, P. Coutinho, D. Faraoni7 új játékos
2009/10José MourinhoKerlon, D. Milito, T. Motta, M. Arnautovic, Lucio, S. Eto’o, W. Sneijder, G. Pandev, M. Mariga9 új játékos
2008/09José MourinhoA. Mancini, S. Muntari, R. Quaresma, V. Obinna4 új játékos
2007/08Roberto ManciniL. Jimenez, N. Rivas, C. Chivu, Maniche, G. Pelé, D. Suazo, E. Alfonso7 új játékos
2006/07Roberto ManciniP. Vieira, D. Maicon, A. Maxwell, O. Dacourt, H. Crespo, Z. Ibrahimovic, F. Grosso, M. Gonzalez8 új játékos
2005/06Roberto ManciniJ. Cesar, W. Samuel, L. Figo, P. Orlandoni, A. Cesar, P. Wome, D. Pizzaro, S. Solari8 új játékos
2004/05Roberto ManciniE. Cambiasso, N. Burdisso, J. Veron, G. Favalli, Ze Maria, E. Davids, Choutos, Carini, S. Mihajlovic,9 új játékos
2003/04 januárAlberto ZaccheroniD. Stankovic, Adriano, Zicu3 új játékos
2003/04Hector CúperJ. Crúz, Kily Gonzalez, A. Van der Meyde, G. Karagounis, S. Lamouchi, M. Pinilla, K. Fadiga, Luciano, J. Brechet, T. Helveg10 új játékos
2002/03Hector CúperF. Coco, C. Gamarra, F. Cannavaro, D. Adani, M. Almeyda, H. Crespo, G. Batistuta, D. Morfeo, B. Corradi, Ümit Davala9 új játékos
2001/02Hector CúperF. Toldo, M. Materazzi, C. Zanetti, B. Emre, A. Fontana, M. Kallon, S. Conceicao, N. Vivas, P. Padalino, J. Binotto, A. Guly, G. Sorondo, B. Okan, Adriano13 új játékos
2000/01 januárMarco TardelliS. Dalmat, M. Ferrante, A. Pacheco, V. Gresko4 új játékos
2000/01Marcello LippiF. Farinos, M. Ballotta, C. Brocchi, B. Cirillo, C. Colombo, M. Ferrari, R. Fissone, H. Sükür, R. Keane, S. Lombardi, M. Macellari, S. Peralta, A. Robbiati, M. Vampeta14 új játékos
1999/2000Marcello LippiI. Cordoba, C. Vieri, L. Di Biagio,M. Serena, G. Georgatos, C. Domoraud, F. Ferron, A. Peruzzi, L. Blanc, V. Jugovic, A. Mutu, C. Panucci, C. Seedorf13 új játékos
1998/99 januárMircea LucescuGilberto da Silva Melo, D. Simic2 új játékos
1998/99Gigi SimoniN. Ventola,R. Baggio, Z. Camara, O. Dabo, S. Frey, A. Pirlo, M. Silvestre, C. Zanetti8 új játékos
1997/98Gigi SimoniA. Recoba, L. Ronaldo, B. Cauet, F. Colonnese, L. Mezzano, F. Moriero, M. Milanese, Paulo Sousa, M. Rivas, L. Sartor, D. Simeone, T. West, J. Ze’ Elias13 új játékos
1996/97Roy HodgsonJ. Angloma, Y. Djorkaeff, F. Galante, N. Kanu, A. Mazzantini, A. Pantanelli, C. Sforza, A. Tarantino, A. Winter, I. Zamorano10 új játékos
1995/96Ottavio BianchiJ. Zanetti, Roberto Carlos, M. Branca, R. Caio, B. Carbone, F. Centofanti, F. Cinetti, S. Fresi, G. Frezzolini, M. Ganz, Paul Ince, G. Landucci, A. Pedroni, A. Pistone, S. Rambert15 új játékos

Giuseppe Bergomi búcsúmérkőzése

Rekord a 2-es számú mezben (1999.10.11.)

Két 45 perces mérkőzést játszott az Inter az Olasz válogatottal. Az elsőt 2:1-re megnyerte, a másodikat 4:3-ra elvesztette. Bergomi természetesen mindkétszer a kék-fekete Inter mezben játszott.

Következzen a teljesség igénye nélkül a megjelent híresebb játékosok névsora:

Az olasz válogatottból, akik Bergomival együtt játszottak a nemzeti mezben:

Paolo Rossi
Bruno Conti
Ivano Bordon
Roberto Donadoni
Antonio Cabrini
Claudio Gentile
Fernando De Napoli
Alessandro Costacurta
Ciro Ferrara
Maurizio Ganz
Alex Del Piero
Paolo Maldini
Angelo Peruzzi
Philipo Inzaghi
Christian Panucci

Az Interből, akik Bergomival együtt játszottak a kék-fekete mezben:

Walter Zenga
Giuseppe Baresi
Alessandro Altobelli
Karl-Heinz Rumenigge
Lothar Matthaus
Jürgen Klinsmann
Andreas Brehme
Hans Müller
Ricardo Ferri
Alessandro Bianchi
Ivan Zamorano
Luiz Ronaldo

Az első mérkőzésen az alábbi felállásban játszottak a csapatok:

INTER:
Zenga*, Bergomi, Ferri, Mandorlini, Verdelli, Fanna, Beccalossi*, Matteoli, Müller, Altobelli, Rumenigge*
*Csere: Abate, Brehme, Klinsmann

Olasz válogatott:
Bordon, Gentile, Collovati, De Napoli, Cabrini, Donadoni, Antognioli, Causio*, Conti*, Graziani, Rossi
*Csere: Selvaggi, Gannini

Ezen az első mérkőzésen inkább az idősebb korosztály játszott. Az első félidőben Rumenigge hatalmas kapufája visszapattant és az egyedül érkező Beccalossi elegánsan ívelte Bordon kapujába a labdát. 1:0 Ezután Paolo Rossi mutatta meg, hogy még ő sem felejtett el focizni. A 16-os vonalon kapta a labdát és egy szép csel után Zenga hálójába lőtte. 1:1 A félidőben mindkét oldalon új játékosok érkeztek. A második félidőben már csak egy gól esett. Müller a hátvédeken emelte át a labdát, amire Klinsmann csapott le. Egyedül Abate-val szemben nem hibázott. Hatalmas gólt lőtt.

A második mérkőzésen már inkább azok játszottak, akik még most is aktív játékosok, bár Gentile és Donodoni egyszerűen nem akarták abbahagyni a játékot, annyira élvezték, hogy újra játszhatnak…

INTER:
Zenga*, Bergomi, Baresi, Colonnese*, Brehme, Cauet*, Bianchi*, Matthaus, Zamorano*, Klinsmann*, Rumenigge*
*Csere: Abate, Mandorlini, Galante, Morello, Marcone, Ronaldo, Bonolis

Olasz válogatott:
Peruzzi, Costacurta, Ferrara, Gentile, Collovati*, Gannini, Donadoni, De Napoli*, Orlandini, Ganz, Del Piero*
*Csere: Maldini, Panucci, Inzaghi

Ez a második mérkőzés már sokkal gyorsabb játékot és több gólt is hozott. Az egyedüli dolog ami engem egy picit idegesített, az a nézők illetlensége volt. Ugyanis amikor Ganz és Del Piero (de inkább Ganz-nál) labdához ért, azonnal fütykoncertet rendeztek. Szerintem nem igazán voltak tisztában azzal, hogy ez egy búcsúmeccs és a füttyszó legjobban Bergomi-nak fájhat, hiszen a barátait bántják. Úgy látszik a nézők még most sem bocsájtották meg Ganz vitatott 11-esét a legutóbbi Derby-n. Visszatérve a mérkőzésre, az első gólt Matthaus szerezte. Rumeniggével közösen remek helyzetet dolgoztak ki és a vége az tett, hogy 1:0-ra ismét az Inter vezetett. A második gólt Ganz fejelte a hálóba, válaszul a füttykoncertre. 1:1 A második félidőben az Inter 7 játékost cserélt. Az alkalmi edző az Inter szineiben egyébként nagy örömünkre GIGI SIMONI ! volt. Ronaldo mindjárt a félidő kezdetén bemutatótt tartot szlalomozásból és amikor Peruzzi-t is kikerülte a kapuba gurította a labdát. 2:1 A következő gól, igazi AC. Milan gól volt :o) Maldini a bal oldalról ívelte be a labdát, és Ganz bal lábbal Abate kapujába lőtte a labdát. 2:2 Következtek Inzaghi percei. A fiatal játékos kedvet kaphatott Ronaldo-tól, hiszen ő is megmutatta, hogyan kell végigcselezni egy-két hátvédet. Az eredmény 2:3-ra módosult az Olasz válogatott javára. Mivel a nézők továbbra is fütyültek Ganz labdaérintéseire, az Inter egykori játékosa úgy döntött, hogy még egy góllal jutalmazza a nézők “kedvességét”. Donadoni remek beívelését kapásból vágta Abate kapujába. 2:4 Az utolsó gólt Ronaldo lőtte. Matthaus a hátvédek fölött átemelte a labdát, amit Ronaldo Peruzzi kapujába lőtt. Igy alakult ki a végeredmény a 3:4

Köszönjük ZIO BERGOMI!!!

Curva Nord Milano 1969

A Curva Nord magyarul Északi Kanyar. 1969-ben jött létre a Boys San megalakulásával, és azóta az Inter ultráinak a törzshelye. A Boys San volt a kanyar első ultracsoportja (Boys Squadre D’Azione Neroazzurre) és ők maguk az első ultráknak tartják magukat, már 1964-ben megjelent egy “Ultras Inter” feliratú drapi a bécsi BEK döntőn, és erre hivatkozva az Inter ultrái tartják magukat az első ultráknak.. Persze ezzel lehet vitatkozni.

A boyson kívül még 4 nagy csoport van a kanyarban a Viking, az Irriducibili, az Ultras 1975, és a Brianza Alcoolica. Emellett több kisebb csoport is megtalálható a kanyarban. Ahogy Olaszországban a legtöbb kanyar életében itt is fontos szerepet játszott/játszik a kezdetek óta a politika. Az Inter tábor a kezdetek óta jobboldali beállítottságú, (bár a stadionban nem politizáltak olyan szinten mint mondjuk a Lazio ultrái, és mivel ma jelképek többsége kivan tiltva a kanyarból, ezért kanyarban nem játszik már olyan nagy szerepet a politika, de a csoportok és tagok többsége ettől függetlenül jobboldali) emiatt sok barátság is született hasonló politikai nézeteket valló táborokkal. Olaszországban testvéri kapcsolat van a Lazio és a Varese ultráival, és baráti a viszony a Catania ultrákkal is. Külföldről pedig testvéri kapcsolatot ápol a kanyar a Valencia ultráival (Ultra Yomus) és csoportszinten baráti viszonyt ápol az IRR a Feyenoord ultráival. Ami szintén politikai okokból született elsősorban, a Feyenoordiak is ugyanúgy jobboldaliak, és az Ajax tábor a legnagyobb riválisuk, akik elmúlt években többször is Milánóba látogattak, és nem éppen jó viszony alakult ki velük. Így elsősorban az Ajax ellen érzett közös gyűlölet és politika miatt baráti kapcsolat alakult ki. 2010. őszén pedig a Liverpooli kop-al alakult ki baráti kapcsolat. A Liverpool európa liga mérkőzést játszott olaszországban a Napoli ellen, és előző nap a kanyar vezetősége fogadta a liverpooli kop-ot a kanyarban az Inter-Tottenham bl meccsen, ahol egy nordban kihelyzett transzparensel köszönték meg az egykori edzőjüknek Rafa Beniteznek a munkáját és azt, hogy egy nagyobb összeggel támogatta a Hillsbrough-i katasztrófa áldozatainak családjait.

A testvéri/baráti kapcsolatuk közül a legszorosabb és a legrégebbi kapcsolat a Lazio ultráival van, ami az elmúlt években egyre szorosabbá vált, ebben közrejátszott Gabriele sajnálatos halála is, ami még közelebb hozta egymáshoz a 2 szurkolótábort. Emellett korábban baráti volt a kapcsolat a Hellas Verona ultráival is (szintén politika miatt elősorban) de 2001-ben ez megszakadt, miután elkezdtek barátkozni az ősi rivális Milan ultráival a 2 kanyar eltávolodott egymástól, és veronai kanyarban váltás történt a vezetőségben, így megszakadt a baráti kapcslat, de az ex-Brigate Gialloblu-val a mai napig baráti a kapcsolatot ápolnak a régi “öregek”, és nagy tisztelet övezi a csoportot a kanyarban. A Fiorentina ultráival is baráti volt a kapcsolat, de miután Nicola Berti átigazolt az Interbe, megromlott a 2 kanyar között a barátság, és az évek során elég ellenségessé vált a viszony velük. Szintén baráti viszony volt a Sampdoria ultráival, de ez 1992-ben szintén felbomlott.

Természetesen nem csak barátok de ellenségek is vannak szép számmal. A legnagyobb riválisok a Milan, Juventus, Roma és Napoli ultrái, de rossz a kapcsolat a Fiorentina, Livorno, Cagliari, Genoa, Palermo, Atalanta, Brescia, Como, Torino, Perugia, Bari, Lecce, Reggina, Ascoli, Pescara, Bologna és a Parma ultráival is. 80-as években rengeteg balhé volt a városi rivális Milan ultráival, de később a 2 kanyar megegyezett, hogy abbahagyják, mivel nem akarták, hogy odáig fajuljon, hogy akár halálos áldozat is legyen, és hogy ne veszélyeztessék sima civilek/szurkolók életét, ettől függetlenül kisebb balhék a mai napig vannak, de autógyújtogatások, késelések már nincsenek.

Sajnos a mozgalom az elmúlt években egyre jobban gyengül egész Olaszországban, többen elhagyják a kanyart/kanyarokat főleg a régi öregek közül. Köszönhetően az olasz kormánynak és a rendőrségnek akiknek nem titkolt céljuk a teljes ultramozgalom felszámolása, hiszen az ultrák a modern foci utolsó akadályai. Ha az ultrákat sikerül eltakarítaniuk, akkor már nem lesz aki felemelje a hangját az igazságtalanságok ellen, vagy tüntessen. A szurkolói kártya is ezeknek az intézkedéseknek az egyik része (a kitiltások, és rengeteg korlátozások mellet) amit a kanyar egyik fele kiváltott mondván hogy, az sem megoldás ha feladják és elmennek a stadionból. Bár nagy megosztottság a kártyát illetően mivel több csoport nem váltotta ki. A nagy csoportok közül az IRR és a kisebbek közül a Monkeys, és még több kisebb csoport sem váltotta ki. Persze attól hogy egyik fele kiváltotta, még ugyanúgy ellenzi. Összességében az elmondható hogy a kanyar a “fénykorát” a 80-as 90-es években élte ahogy gyakorlatilag az egész ultramozgalom.

És röviden az 5 nagy csoport története:

Boys San: Mint ahogy már írtam 1969-ben alakultak és a kezdetek óta a kanyar vezető csoportja. Az Inter Club Fossatiból vált ki több fiatal, és alakította meg 69-ben a csoportot akkor BOYS LE FURIE NERAZZURRE néven, később a 79-80-as szezonban megváltoztattak a nevüket. Ők magukat Olaszország első ultracsoportjának tartják, és a “Moschettieri” (Muskétások) nevű szurkolói csoport utódjának tartják magukat, amely az első szervezett szurkolói csoport volt de nem ultracsoport. A korábbi legendás sikeredző a “Mágus” Helenia Herrera hiányolta a szervezett szurkolást és az idegenbe elkísérő szurkolókat így alakultak Muskétások. A Boys és egyben a kanyar vezetője már 20 éve Franchino Caravita.

Irriducibili: A legendás Skins csoport utódjának tekinthetőek. A Skins megszünése után 1990-ben a maradék Skins tagok megalapították a Shining és a Zona Nera csoportokat, később egyesültek és létrejött az Irriducibili. Erősen szélsőjobboldali csoport sok skinheadel a mai napig, a kanyar legradikálisabb csoportja. Sok tagja a csoportnak straid-edge (olyan skin aki minden drog ellen van) elsősorban a korábbi Skins alapító és vezető Paolo Coliva halála miatt, aki drogtúladagolásban halt meg, és egy levelet hagyott maga után Skins tagoknak, hogy a fiatal generációnak ne ez legyen a követendő példa amit ő tett, és küzdjenek a drogok ellen. Mentalitás és egyéb dolgok miatt voltak kisebb összetűzéseik a kanyar többi csoportjaival, mivel az IRR a régi ultra mentalitás híve, de rossz viszonyban nincsenek egyik csoporttal sem. A legtöbb politikai jelkép a kanyarban az ő nevükhöz fűződik. 2006-ban ők rakták ki a kanyarba az “Avanti ragazzi di Budapest” feliratú transzparenst az 56-os magyar szabadságharcosok tiszteletére.

Viking: Az IRR mellett a másik legradikálisabb csoport. 1984-ben alakultak. Leginkább ők irányítják a kanyart a Boysal együtt. Vezetőjük Ivan Luraschi.

Ultras: A kanyar második csoportja a Boys után. 1975-ben alakultak akkor Forever Ultras néven, később ők is nevet változtattak. A csoportot 2 fiú alakította Luciano és Curzio. 1975-tól 1995-ig Massimo és Marco irányították a csoportok, de 95-ben elhagyták a csoportot a Spagnolo botrány miatt, és átvette tőlük a csoport vezetését Peppino és Silvano. 97-98 tol átvette a csoportot Ivan és Renato, akik a mai napig a csoport vezetői. A csoport tagjai vegyesek a keménymag főként öregekből áll, de sok fiatal is megtalálható a csoportban ma már (de ez a legtöbb csoportról elmondható, bár sajnos nincs annyi fiatal mint régen) Tagok régebben szintén jobboldaliak voltak, és a mai napig is az a csoport, de nem annyira radikálisak mint az IRR vagy a Viking.

Brianza Alcoolica: Magyarul “brianzai alkoholisták”. 1985-ben alakították a meg a csoportot brianzai fiatalok egy milánói bárban. Az ő egyik jelszavuk a “Mai stati in B” Ami arra utal, hogy soha nem szerepelt a klub a másodosztályban, csak az első osztályban. Ezen kívül még több kisebb, közepes nagyságú csoport található a kanyarban: Milano Nerazzurra, Boys Roma, Bulldogs, Monkeys (időközben megszűnt), Dragons, Imbastisci, Pessimi Elementi, Squilibrati, Fó Dé Có, Pitbull, Decisi, Boys Veneto, Boys Valtelina, Terrace, Scaglia, Quelli Del Baffo, Senza Tregua.

Végezetül pedig a kanyar és pár csoport weboldala:

“Sponzor” legjobb 11-e

Irta: Bán Róbert (szponzor) a Nyers István Inter Klub ex-elnöke

Gyakran próbálják szurkolók vagy újságírók összeállítani egy-egy klub vagy válogatott történetének legjobb tizenegyét. Ez persze mindig csak játék a nevekkel, tisztelgés a régi nagyok előtt. Úgy gondoltam, hogy talán megismertem már annyira az Inter múltját, hogy én is megpróbálkozzam ezzel. Így aztán leírom ide minden idők legjobb Interét, a klubtörténet legjobb játékosainak gyűjteményét, ahogy én látom. Az alább említettek túlnyomó többségét természetesen nem láttam, nem láthattam játszani, ezért elsősorban az adatokra és az általam olvasottakra hagyatkoztam.

A válogatásnál szigorú maradtam: ha fájó szívvel is, de csak tizenegy játékost választottam ki. Elsősorban azt vettem figyelembe, hogy mennyire voltak fontosak az Internazionale történetében, s nem azt, hogy egyébként mennyire voltak jó játékosok – persze a maguk korában ők tizenegyen mindannyian világklasszisnak számítottak. Emiatt a szempont miatt nem kerülhetett be például Rumenigge, Sammer vagy Ronaldo, akik ugyan mind aranylabdás világsztárok voltak – sőt, Ronaldo egyike azon két játékosnak, aki Inter játékosként nyerte el a France Football rangos díját -, de Milánóban nem játszottak olyan jól, nem voltak olyan sikeresek, hogy esélyük legyen az All Star csapatba kerülésre.

A csapat felállásánál arra törekedtem, hogy olyan formációt találjak, amelyben minél több legendás játékosnak tudok helyet szorítani, de amelyben ma is pályára léphetne egy csapat. Ennek az lett a következménye, hogy rengeteg kiváló csatár kimaradt – igaz, ha arra gondolunk, hogy az Inter története során mindig elsősorban a védelméről volt híres, abban alkotott máig is maradandót, akkor talán ez nem is olyan nagy baj. Így legalább a felállás is jellemző lesz kedvenc klubunkra.
Íme minden idők Inter All Star csapata, ahogy én látom:

Walter Zenga
Walter ZENGA
Giacinto FACCHETTI
Tarcisio BURGNICH
Giuseppe BERGOMI
Javier ZANETTI
Sandro MAZZOLA
Luis SUÁREZ
Lothar MATTHAUS
Gabriele ORIALI
Alessandro ALTOBELLI
Giuseppe MEAZZA
Edző: Helenio HERRERA

Ebben a csapatban található 5 világbajnok (Bergomi, Oriali, Matthaus, Meazza, Altobelli), 5 Európa-bajnok (Burgnich, Facchetti, Matthaus, Suárez, Mazzola) és két aranylabdás (Matthaus és Suárez). Meazzát, Orialit és Altobellit kivéve mindannyian nyertek legalább egy nemzetközi kupát – BEK-et vagy UEFÁ-t – az Interrel, és Zanettit kivéve mindannyian legalább egyszer viselhették a scudettót kék-fekete mezükön.

Lássuk egyenként és posztonként a játékosokat:

A kapuba a sokunk által már látott Walter Zenga került, akit többször is megválasztottak a világ legjobb kapusának, aki fél évtizeden át kirobbanthatatlan volt a válogatott kapujából, s aki 1983 és ’94 között összesen 328 bajnokin állt az Inter kapujában, közben 1 scudettót és 2 UEFA Kupát nyerve. Zenga a Nagy Inter kapusát, Aldo Sartit, valamint időben közvetlen elődjét, a ’70-es évek Interének portását, Ivano Bordont, és közvetlen utódát, Gianluca Pagliucát előzte meg a csapatba kerüléssel.

A védelmet négy legenda alkotja. Az egyik középső védő a klub színeiben legtöbb mérkőzést játszott Giuseppe Bergomi, akittalán már mindannyian láthattunk és csodálhattunk. A világbajnok hátvéd 1980 és ’99 között összesen 519 bajnokin lépett pályára pályafutása egyetlen klubjába, s ezen 19 év alatt 1 bajnoki, 1 olasz kupa és 3 UEFA Kupa győzelmet ünnepelhetett.
Bergomi társa középen a Nagy Inter kőkemény bekkje, Tarcisio Burgnich. Burgnich a Squadra Azzurrával Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes is volt, míg az Interben 1962 és ’74 között 359 bajnoki mérkőzésen keserítette az ellenfelek csatárainak életét, s aktív részese volt 4 bajnoki cím mellett a klub 2 BEK, illetve világkupa győzelmének is. A védelem bal oldalán Giacinto Facchetti, a Nagy Inter korát megelőző, felfutó balhátvédje szerepelhet csak. Facchetti 1961 és ’78 között a csapat legstabilabb pontja volt, ezen idő alatt 476 Serie A találkozón szerepelt, melyeken védő létére 59 gólt szerzett, nyert 4 scudettót, 1 olasz kupát, 2 BEK-et és világkupát. De nem csak az Internek, hanem az 1968-ban EB-t nyert, 1970-ben VB döntős olasz válogatottnak is alapembere volt a klub jelenlegi alelnöke, amit 94 válogatottsága is bizonyít – máig ő az Interből legtöbbször beválogatott játékos. A jobbhátvéd posztjára Javier Zanettit tettem, ami elismerem, enyhe elfogultság saját korunk felé. Zanetti az All Star csapat többi tagjához képest alig nyert valamit, mindössze az UEFA Kupát emelhette egyszer magasba, viszont külföldi létére eddig 8 szezont játszott végig az Interben, és 258 bajnoki mérkőzésével már most a klub történetének legtöbbször pályára lépett nem olasz játékosa. A jelenlegi kapitány játéktudását és emberi értékeit pedig nem hinném, hogy ecsetelnem kellene. Mivel a csapatban csak négy védőnek jutott hely, így kénytelen voltam kihagyni Armando Picchit, a Nagy Inter csapatkapitányát. Picchi 1960 és ’67 között 206 bajnokit játszott kék-feketében, részese volt az Herrera-féle csodacsapat összes sikerének, viszont mivel nem volt stabil válogatott, és viszonylag kevés ideig állt a klub alkalmazásában, ezért vele szemben Burgnich mellett döntöttem. Hasonló okokból hagytam ki a Herrera-féle catenaccio negyedik oszlopát, Aristide Guarnerit is, aki ugyan Picchinél hosszabb ideig szolgálta az Intert, és tagja volt a ’68-as EB győztes olasz válogatottnak is, de minden adatában alatta maradt Burgnichnak. A védelemben még Andreas Brehme neve merülhetett fel, de a világbajnok, VB és EB ezüstérmes kiváló balhátvédnek esélye sem volt a bekerülésre Facchettivel szemben.

A középpálya összeállítása volt talán a legegyszerűbb. A védekező feladatokat ebben a csapatrészben Gabriele Oriali, az Interhez egész életében kötődő világbajnok középpályás látja el. A jelenleg is a klubvezetésben tevékenykedő egykor játékos 1971 és ’83 között 277 Serie A találkozón 33 gólt szerzett, ez idő alatt 2 scudetto és 2 olasz kupa megszerzéséhez járult hozzá. A csapat mozgatása két aranylabdás légiósra hárul. Az egyik Lothar Matthaus, aki sikerekben gazdag és hosszú pályafutása legszebb időszakát töltötte 1988 és ’92 között Milánóban. A német világ- és Európa-bajnok 115 bajnoki találkozón 40 gólt szerezve vezette bajnoki címre, majd később első UEFA Kupa győzelmére az Intert. A csapat másik világklasszis irányítója Luis Suárez, a Nagy Inter támadásainak agytrösztje. A spanyol Európa-bajnok 1961 és ’70 között szolgálta a klubot, 257 bajnokin 42 góllal és számtalan gólpasszal szerzett örömet a szurkolóknak, valamint azzal a 3 scudettóval, 2 BEK és világkupa győzelemmel, amelyek megszerzésében elévülhetetlen érdemei voltak. Ilyen ászok mellett nem nagyon volt esélye másnak az All Star csapatba kerülésre. Akiknek egyáltalán felmerült bennem a neve, az Angelo Domenghini, a Nagy Interhez sikerei csúcsán csatlakozó EB győztes, VB ezüstérmes középpályás, aki 1964 és ’69 között 134 bajnoki mérkőzésen nem kevesebb, mint 50 gólt szerzett a klub színeiben, valamint Nicola Berti, a ’90-es évek egyik Inter idolja, aki 1988 és ’97 között volt, egy rövid megszakítással a klub játékosa, amely idő alatt 229 Serie A találkozón 29 gólt ért el.

A csatárok kiválasztása ígérkezett a legnehezebbnek, ami nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy a régi időkből csak a gólvágók neve él ma is a köztudatban. Ennek ellenére a háromból két csatár beválogatása nagyon könnyen ment. A két ék mögé visszavont középcsatár posztján egyértelmű volt Sandro Mazzola szerepeltetése. Az Inter saját nevelésű játékosa, a nagy Inter egyik legragyogóbb csillaga 1961 és ’77 között 418 bajnoki mérkőzésen lépett pályára nevelőegyesületében, amelyeken 116 gólt szerzett. Nyert 4 scudettót, 2 BEK-et, illetve világkupát, 1 gólkirályi címet, a válogatottal EB-t és VB ezüstöt, sőt, 1971-ben majdnem Aranylabdát is, de a voksoláson végül „csak” második lett az új holland zseni, Johann Cruyff mögött.

Hasonlóan egyértelmű volt az egyik ék posztján Giuseppe Meazza, a klubtörténet leggólerősebb játékosának beválogatása. A milánói stadion névadója 1927 és’47 között 365 bajnoki találkozón 246 gólt vágott kék-fekete színekben – ebből 197-et az 1929-től működő Serie A-ban -, és összes klubjában együtt szerzett 216 találatával Piola és Nordahl mögött harmadik a Serie A öröktabelláján. Hogy a sok gólt nem lőtte hiába, azt bizonyítja, hogy az Ambrosiana mezében 2 bajnoki, 1 kupagyőzelmet és 3 gólkirályi címet, míg a válogatottal 2 világbajnoki címet nyert. Mazzola és Meazza tehát egyértelmű volt, de a harmadik csatár személyén rengeteget gondolkodtam. Végül hosszas vívódás után Alessandro Altobelli mellett döntöttem. Mellette szólt világbajnoki címe és egész válogatottbeli karrierje, valamint az, hogy a modern időkben egyáltalán nem megszokott mennyiségben termelte a gólokat – bár gólkirály nem volt soha sem. Altobelli 1977 és ’88 között 317 bajnokin 128 gólt ért el az Interben – az elmúlt negyed században csak Batistuta és Bettega szerzett egy klub színeiben nála több gólt Itáliában. Emellett 11 Milánóban töltött szezonja alatt nyert 1 bajnokságot és 2 olasz kupát is. Nézzük, kiket is szorított ki végül Altobelli! Itt van mindjárt Mario Corso, a Nagy Inter közönségkedvencnek számító balszélsője, akit egészen az utolsó pillanatig Altobelli elé soroltam. Corso 1958 és ’73 között 414 Serie A találkozón számtalan gólpassz mellett 75 gólt lőtt, jó néhány legendás csapattársához hasonlóan nyert 4 scudettót, 2 BEK-et és világkupát. Végül szerényebb válogatottbeli szereplése és viszonylag kevés gólja miatt hagytam csak ki az All Star csapatból. Kimaradt a Nagy Inter másik csatárja, a ’62-es VB győztes brazil válogatottban kerettag, de pályára nem lépett Jair is. Jair a VB után, 1962 őszén igazolt Milánóba, és egészen 1972-ig szerepelt az Interben, ahol 199 bajnokin 53 gólt ért el, és természetesen ő is részt vállalt a 4 scudetto, 2 BEK és világkupa megszerzésében. A Herrera-féle Inter csatáraihoz hasonlóan végül kimaradtak az ’50-es évek nagy csatárcsillagai: az ’53-ban, majd ’54-ben is bajnokságot nyert csapat két ásza, Nyers István (1948 és ’54 között 182 bajnokin 133 gól) és Benito Lorenzi (1947 és ’58 között 305 bajnokin 138 gól), valamint az egy szezonban szerzett gólok tekintetében máig klubcsúcstartó Buenos Aires-i születésű oriundo, Antonio Valentin Angelillo (1957 és ’61 között 113 bajnokin 68 gól). Szintén nem fért be az Inter színeiben két gólkirályi címet, valamint 1 scudettót nyert, VB ezüstérmes Roberto Boninsegna sem, pedig ő 1969 és ’76 között 197 Serie A találkozón nem kevesebb, mint 113 góllal boldogította a kék-fekete híveket. A már általam is látott klasszis csatárok közül pedig kimaradt Jürgen Klinsmann, Rubén Sosa és Christian Vieri is.

A minden idők legjobbjait felvonultató képzeletbeli Inter edzője ki más is lehetne, mint Helenio Herrera. Ennek hosszas indoklásával már nem fárasztom az olvasásban idáig jutókat, legyen elég annyi, hogy az argentin mester máig érezhetően megújította a világ labdarúgását, s az általa edzett Internazionale, a Nagy Inter, a ’60-as évek közepén egyértelműen a világ legerősebb klubcsapata volt.

2003. augusztus 27.