2017.07.22

Az Inter legjobb 11-e
Irta: Bán Róbert (szponzor) a Nyers István Inter Klub ex-elnöke

Gyakran próbálják szurkolók vagy újságírók összeállítani egy-egy klub vagy válogatott történetének legjobb tizenegyét. Ez persze mindig csak játék a nevekkel, tisztelgés a régi nagyok előtt. Úgy gondoltam, hogy talán megismertem már annyira az Inter múltját, hogy én is megpróbálkozzam ezzel. Így aztán leírom ide minden idők legjobb Interét, a klubtörténet legjobb játékosainak gyűjteményét, ahogy én látom. Az alább említettek túlnyomó többségét természetesen nem láttam, nem láthattam játszani, ezért elsősorban az adatokra és az általam olvasottakra hagyatkoztam.

A válogatásnál szigorú maradtam: ha fájó szívvel is, de csak tizenegy játékost választottam ki. Elsősorban azt vettem figyelembe, hogy mennyire voltak fontosak az Internazionale történetében, s nem azt, hogy egyébként mennyire voltak jó játékosok – persze a maguk korában ők tizenegyen mindannyian világklasszisnak számítottak. Emiatt a szempont miatt nem kerülhetett be például Rumenigge, Sammer vagy Ronaldo, akik ugyan mind aranylabdás világsztárok voltak – sőt, Ronaldo egyike azon két játékosnak, aki Inter játékosként nyerte el a France Football rangos díját -, de Milánóban nem játszottak olyan jól, nem voltak olyan sikeresek, hogy esélyük legyen az All Star csapatba kerülésre.

A csapat felállásánál arra törekedtem, hogy olyan formációt találjak, amelyben minél több legendás játékosnak tudok helyet szorítani, de amelyben ma is pályára léphetne egy csapat. Ennek az lett a következménye, hogy rengeteg kiváló csatár kimaradt – igaz, ha arra gondolunk, hogy az Inter története során mindig elsősorban a védelméről volt híres, abban alkotott máig is maradandót, akkor talán ez nem is olyan nagy baj. Így legalább a felállás is jellemző lesz kedvenc klubunkra.
Íme minden idők Inter All Star csapata, ahogy én látom:

   

Walter ZENGA
   
 
Javier ZANETTI

Giuseppe BERGOMI
 
Tarcisio BURGNICH

Giacinto FACCHETTI 

       

Gabriele ORIALI

Lothar MATTHAUS
 
Luis SUÁREZ

Sandro MAZZOLA
         
 
Giuseppe MEAZZA
 
Alessandro ALTOBELLI
 
         
   
Edző: Helenio HERRERA
   

Ebben a csapatban található 5 világbajnok (Bergomi, Oriali, Matthaus, Meazza, Altobelli), 5 Európa-bajnok (Burgnich, Facchetti, Matthaus, Suárez, Mazzola) és két aranylabdás (Matthaus és Suárez). Meazzát, Orialit és Altobellit kivéve mindannyian nyertek legalább egy nemzetközi kupát – BEK-et vagy UEFÁ-t – az Interrel, és Zanettit kivéve mindannyian legalább egyszer viselhették a scudettót kék-fekete mezükön.

Lássuk egyenként és posztonként a játékosokat:

A kapuba a sokunk által már látott Walter Zenga került, akit többször is megválasztottak a világ legjobb kapusának, aki fél évtizeden át kirobbanthatatlan volt a válogatott kapujából, s aki 1983 és ’94 között összesen 328 bajnokin állt az Inter kapujában, közben 1 scudettót és 2 UEFA Kupát nyerve. Zenga a Nagy Inter kapusát, Aldo Sartit, valamint időben közvetlen elődjét, a ’70-es évek Interének portását, Ivano Bordont, és közvetlen utódát, Gianluca Pagliucát előzte meg a csapatba kerüléssel.

A védelmet négy legenda alkotja. Az egyik középső védő a klub színeiben legtöbb mérkőzést játszott Giuseppe Bergomi, akittalán már mindannyian láthattunk és csodálhattunk. A világbajnok hátvéd 1980 és ’99 között összesen 519 bajnokin lépett pályára pályafutása egyetlen klubjába, s ezen 19 év alatt 1 bajnoki, 1 olasz kupa és 3 UEFA Kupa győzelmet ünnepelhetett.
Bergomi társa középen a Nagy Inter kőkemény bekkje, Tarcisio Burgnich. Burgnich a Squadra Azzurrával Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes is volt, míg az Interben 1962 és ’74 között 359 bajnoki mérkőzésen keserítette az ellenfelek csatárainak életét, s aktív részese volt 4 bajnoki cím mellett a klub 2 BEK, illetve világkupa győzelmének is. A védelem bal oldalán Giacinto Facchetti, a Nagy Inter korát megelőző, felfutó balhátvédje szerepelhet csak. Facchetti 1961 és ’78 között a csapat legstabilabb pontja volt, ezen idő alatt 476 Serie A találkozón szerepelt, melyeken védő létére 59 gólt szerzett, nyert 4 scudettót, 1 olasz kupát, 2 BEK-et és világkupát. De nem csak az Internek, hanem az 1968-ban EB-t nyert, 1970-ben VB döntős olasz válogatottnak is alapembere volt a klub jelenlegi alelnöke, amit 94 válogatottsága is bizonyít – máig ő az Interből legtöbbször beválogatott játékos. A jobbhátvéd posztjára Javier Zanettit tettem, ami elismerem, enyhe elfogultság saját korunk felé. Zanetti az All Star csapat többi tagjához képest alig nyert valamit, mindössze az UEFA Kupát emelhette egyszer magasba, viszont külföldi létére eddig 8 szezont játszott végig az Interben, és 258 bajnoki mérkőzésével már most a klub történetének legtöbbször pályára lépett nem olasz játékosa. A jelenlegi kapitány játéktudását és emberi értékeit pedig nem hinném, hogy ecsetelnem kellene. Mivel a csapatban csak négy védőnek jutott hely, így kénytelen voltam kihagyni Armando Picchit, a Nagy Inter csapatkapitányát. Picchi 1960 és ’67 között 206 bajnokit játszott kék-feketében, részese volt az Herrera-féle csodacsapat összes sikerének, viszont mivel nem volt stabil válogatott, és viszonylag kevés ideig állt a klub alkalmazásában, ezért vele szemben Burgnich mellett döntöttem. Hasonló okokból hagytam ki a Herrera-féle catenaccio negyedik oszlopát, Aristide Guarnerit is, aki ugyan Picchinél hosszabb ideig szolgálta az Intert, és tagja volt a ’68-as EB győztes olasz válogatottnak is, de minden adatában alatta maradt Burgnichnak. A védelemben még Andreas Brehme neve merülhetett fel, de a világbajnok, VB és EB ezüstérmes kiváló balhátvédnek esélye sem volt a bekerülésre Facchettivel szemben.

A középpálya összeállítása volt talán a legegyszerűbb. A védekező feladatokat ebben a csapatrészben Gabriele Oriali, az Interhez egész életében kötődő világbajnok középpályás látja el. A jelenleg is a klubvezetésben tevékenykedő egykor játékos 1971 és ’83 között 277 Serie A találkozón 33 gólt szerzett, ez idő alatt 2 scudetto és 2 olasz kupa megszerzéséhez járult hozzá. A csapat mozgatása két aranylabdás légiósra hárul. Az egyik Lothar Matthaus, aki sikerekben gazdag és hosszú pályafutása legszebb időszakát töltötte 1988 és ’92 között Milánóban. A német világ- és Európa-bajnok 115 bajnoki találkozón 40 gólt szerezve vezette bajnoki címre, majd később első UEFA Kupa győzelmére az Intert. A csapat másik világklasszis irányítója Luis Suárez, a Nagy Inter támadásainak agytrösztje. A spanyol Európa-bajnok 1961 és ’70 között szolgálta a klubot, 257 bajnokin 42 góllal és számtalan gólpasszal szerzett örömet a szurkolóknak, valamint azzal a 3 scudettóval, 2 BEK és világkupa győzelemmel, amelyek megszerzésében elévülhetetlen érdemei voltak. Ilyen ászok mellett nem nagyon volt esélye másnak az All Star csapatba kerülésre. Akiknek egyáltalán felmerült bennem a neve, az Angelo Domenghini, a Nagy Interhez sikerei csúcsán csatlakozó EB győztes, VB ezüstérmes középpályás, aki 1964 és ’69 között 134 bajnoki mérkőzésen nem kevesebb, mint 50 gólt szerzett a klub színeiben, valamint Nicola Berti, a ’90-es évek egyik Inter idolja, aki 1988 és ’97 között volt, egy rövid megszakítással a klub játékosa, amely idő alatt 229 Serie A találkozón 29 gólt ért el.

A csatárok kiválasztása ígérkezett a legnehezebbnek, ami nem is meglepő, ha arra gondolunk, hogy a régi időkből csak a gólvágók neve él ma is a köztudatban. Ennek ellenére a háromból két csatár beválogatása nagyon könnyen ment. A két ék mögé visszavont középcsatár posztján egyértelmű volt Sandro Mazzola szerepeltetése. Az Inter saját nevelésű játékosa, a nagy Inter egyik legragyogóbb csillaga 1961 és ’77 között 418 bajnoki mérkőzésen lépett pályára nevelőegyesületében, amelyeken 116 gólt szerzett. Nyert 4 scudettót, 2 BEK-et, illetve világkupát, 1 gólkirályi címet, a válogatottal EB-t és VB ezüstöt, sőt, 1971-ben majdnem Aranylabdát is, de a voksoláson végül „csak” második lett az új holland zseni, Johann Cruyff mögött.

Hasonlóan egyértelmű volt az egyik ék posztján Giuseppe Meazza, a klubtörténet leggólerősebb játékosának beválogatása. A milánói stadion névadója 1927 és’47 között 365 bajnoki találkozón 246 gólt vágott kék-fekete színekben – ebből 197-et az 1929-től működő Serie A-ban -, és összes klubjában együtt szerzett 216 találatával Piola és Nordahl mögött harmadik a Serie A öröktabelláján. Hogy a sok gólt nem lőtte hiába, azt bizonyítja, hogy az Ambrosiana mezében 2 bajnoki, 1 kupagyőzelmet és 3 gólkirályi címet, míg a válogatottal 2 világbajnoki címet nyert. Mazzola és Meazza tehát egyértelmű volt, de a harmadik csatár személyén rengeteget gondolkodtam. Végül hosszas vívódás után Alessandro Altobelli mellett döntöttem. Mellette szólt világbajnoki címe és egész válogatottbeli karrierje, valamint az, hogy a modern időkben egyáltalán nem megszokott mennyiségben termelte a gólokat – bár gólkirály nem volt soha sem. Altobelli 1977 és ’88 között 317 bajnokin 128 gólt ért el az Interben – az elmúlt negyed században csak Batistuta és Bettega szerzett egy klub színeiben nála több gólt Itáliában. Emellett 11 Milánóban töltött szezonja alatt nyert 1 bajnokságot és 2 olasz kupát is. Nézzük, kiket is szorított ki végül Altobelli! Itt van mindjárt Mario Corso, a Nagy Inter közönségkedvencnek számító balszélsője, akit egészen az utolsó pillanatig Altobelli elé soroltam. Corso 1958 és ’73 között 414 Serie A találkozón számtalan gólpassz mellett 75 gólt lőtt, jó néhány legendás csapattársához hasonlóan nyert 4 scudettót, 2 BEK-et és világkupát. Végül szerényebb válogatottbeli szereplése és viszonylag kevés gólja miatt hagytam csak ki az All Star csapatból. Kimaradt a Nagy Inter másik csatárja, a ’62-es VB győztes brazil válogatottban kerettag, de pályára nem lépett Jair is. Jair a VB után, 1962 őszén igazolt Milánóba, és egészen 1972-ig szerepelt az Interben, ahol 199 bajnokin 53 gólt ért el, és természetesen ő is részt vállalt a 4 scudetto, 2 BEK és világkupa megszerzésében. A Herrera-féle Inter csatáraihoz hasonlóan végül kimaradtak az ’50-es évek nagy csatárcsillagai: az ’53-ban, majd ’54-ben is bajnokságot nyert csapat két ásza, Nyers István (1948 és ’54 között 182 bajnokin 133 gól) és Benito Lorenzi (1947 és ’58 között 305 bajnokin 138 gól), valamint az egy szezonban szerzett gólok tekintetében máig klubcsúcstartó Buenos Aires-i születésű oriundo, Antonio Valentin Angelillo (1957 és ’61 között 113 bajnokin 68 gól). Szintén nem fért be az Inter színeiben két gólkirályi címet, valamint 1 scudettót nyert, VB ezüstérmes Roberto Boninsegna sem, pedig ő 1969 és ’76 között 197 Serie A találkozón nem kevesebb, mint 113 góllal boldogította a kék-fekete híveket. A már általam is látott klasszis csatárok közül pedig kimaradt Jürgen Klinsmann, Rubén Sosa és Christian Vieri is.

A minden idők legjobbjait felvonultató képzeletbeli Inter edzője ki más is lehetne, mint Helenio Herrera. Ennek hosszas indoklásával már nem fárasztom az olvasásban idáig jutókat, legyen elég annyi, hogy az argentin mester máig érezhetően megújította a világ labdarúgását, s az általa edzett Internazionale, a Nagy Inter, a ’60-as évek közepén egyértelműen a világ legerősebb klubcsapata volt.

2003. augusztus 27. 

 
Legutóbbi mérkőzés:

Serie A TIM
15.forduló
12.02. 20.45
Napoli


NAPOLI
3

(Zielinski, Hamsik, Insigne)


INTER
0

(-)


Következő mérkőzés:

Európa Liga
6.játéknap
12.08. 21.05
Milano


INTER


S.PRAHA

Sérült: Andreolli

Eltiltva: senki

Sárga lapos: senki

Tabella:



Szavazások
Elégedett vagy az edzőváltással?
 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Ki olvas minket
Oldalainkat 36 vendég böngészi